Valami új kellene. Ami, persze, régi. Úgy értem, hogy jó korán kezdődött idén a passió-időszak, már az elmúlt héten Máté-passió ment a Zeneakadémián, és meghallgattam közben lemezről a Jánost is, és van a Parsifal is, de most ezekből az idény-remekművekből nem lehetne valami mást, újat is hallani? (Persze a Parsifal nem idénymű, nyáron éppen olyan aktuális, mint nagypénteken, de ne vesszünk el a részletekben. Ha jobban utánagondolok, a passiókra sincs ráírva, hogy húsvétkor lejárna a szavatosságuk.)

Haydn Stabat matere lett az idei választás, persze jön a következő döntés: melyik felvétel. Olyan nagyon sok nincs belőle, és alapvetően a Pinnock-változatot szokták győztesnek kihozni, joggal, ahogy ott a kórus énekel, tisztán, finoman, pontosan és rengeteg árnyalattal, azt más nem tudja.

Jaj, az élet annyi nehéz döntés elé állít bennünket.

Végül Harnoncourtnál maradtam, nem is csak miatta, hanem Barbara Bonney kedvéért, mert amilyen tisztán, finoman, pontosan, rengeteg árnyalattal, azt meg a többiek nem tudják.

Az a furcsa, hogy a mű annyira nem kínálja magát. Nincs is nagyon sok lemez belőle, pedig valaha a leghíresebb Haydn-darabok közé tartozott, rendszeresen együtt játszották Pergolesivel Párizsban. Ezt már Vashegyi György tavalyi koncertjének ajánlójából tudom. A koncertet kihagytam, fejem csapdosom az ajtófélfához, bár ki tudja. Ha elmentem volna, lehet, hogy akkor is a fejem csapdosnám.  

Nem adja magát könnyen a mű. Elég hosszú, körülbelül egy óra. Nem a leghosszabb Stabat mater, mert közben jött Dvořák, de elkér egy darabot az életünkből, pláne, ha valaki úgy csinálja, hogy újra és újra meghallgatja – mert a mű nem adja magát. Lassú tételek sora, érthető okból, bár már a kezdete is zseniális. Hiába van kórus, mégis tenorária a kezdet. Ez az alaphelyzet, a magány, Szűz Mária fájdalmával, a szemlélő az együttérzésével, félelmével és reményével.

Na de hogyan tovább? Mert mégis idényzene, most elteszem, és akkor jövőre már egy kicsit közelebbről indul neki az ember? És mi lesz Dvořákkal?