Ki érti, Arnold?

Még mindig Harvey Sachs Schönbergről szóló könyvét olvasom. De már hónapok óta. Már az is hónapokkal ezelőtt volt, hogy elbüszkélkedtem a fordítónak, Rácz Juditnak, hogy olvasom, ő meg azt kérdezte, mi van azon olvasnivaló. Csak elolvasni kell, 230 oldal, de abban már az irodalomjegyzék is benne van, olvasatlanul fölveszi az ember, elolvasva leteszi – ennyi az egész. Igaz, csakhogy szeretnék jó olvasó lenni, ha valami zenéről van szó (márpedig az ilyesmi megesik egy zeneszerző életrajzában), akkor azt igyekszem meg is hallgatni. Ezért is vagyok most megakadva a Mózes és Áronnal, mégis két felvonás.

A lényeg, hogy hat. Hat a szerző is, aki elég finoman játszik, ő nem kampányol Schönberg mellett, nem is tudja, hogy tetszik-e neki, csak leírja, amit tud, aztán döntsön az olvasó. Aztán mégis úgy irányítja, hogy az olvasó Schönberg mellett dönt. És az ébredő rokonszenvből lassan, ha nem is megértés, de elfogadás kerekedik. Úgy értem, hallgatom a Kocsis-féle kislemezt, a B oldalon a Hat kis zongoradarab van. Az A-n Debussy Harangszó a lombokon át. El lehet képzelni, hogy amikor a lemez megjelent, 1980-ben, nem egészen egyforma lemezjátszótű-terhelést kapott a két oldal, a Debussyt ropogósra hallgatta az ember, a Schönberget meg egyszer, aha, ez ilyen. Most meg valahogyan a Debussy-oldal tűnik sokkal nehezebbnek, úgy értem, még az sincs meg, hogy Debussy egy zenei problémát akart megoldani, ami fölé aztán ezt a címet írta, vagy volt egy címe, amit így fogalmazott zenévé. Schönbergnél meg mindig lehetett érezni, hogy nem véletlenszerűen kiválasztott hangok egymásutánja és egyidejűsége, de most úgy hatnak, mint a Bach-prelúdiumok. Csak rövidebbek, egy prelúdiumnyi időbe hat zongoradarab is belefér.

Ki érti, Arnold, miért nem megy jobban a szekér?