Most már befejezem, túl vagyok a felén Arthur Rubinstein önéletrajzának első kötetének (Ifjúi éveim), de erős a gyanúm, hogy semmi értelme nincs. Amúgy vidám és vastag kötet, és megérti az ember a történet lényegtelenebb részét, hogyan lett a lvovi kisfiúból aranyifjú, vagy valami hasonló, elegáns, szivarozós, fátermörder-galléros, frakkos úr, mennyire hosszú volt az út, amíg odaért a Savoyba vagy a Carltonba (egyébként nem is volt annyira hosszú), de ami a lényeget illeti, azt nem mondja. Talán ő sem tudja. Hogy miért pont ő, mi az, amitől ő tudja, hogyan kell Mozartot, Grieget, Chopint játszani, hogy mi az, ami benne megvan, és a többiekben nincs. Írja, hogy mit evett, mit ivott, kivel hált, mi ment a színházban, hogy énekelte Caruso a Kacagj, bajazzót. Úgy, hogy könnyek szöktek az ember szemébe. Ki gondolta volna.
Nyilván ez a nagybetűs élet, pezsgő és kaviár, de egy idő és párszáz oldal után az egész végtelenül unalmassá válik. Marad a tanulság: ő sem tudja, hogy miért pont ő.
Legalábbis elmondani nem tudja. Amire lehet az is a magyarázat, hogy ha el tudná mondani, nem tudná elzongorázni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.