Pavarotti háza egy sehová, úgy értem sehová máshová nem vezető út végén áll, nem is Modenában, hanem pár kilométerrel arrébb. Rózsaszín ház, zöld ablaktáblákkal. Nem betegesen nagy épület, három szint, plusz alagsor, van benne lift, van benne tér, nagy konyha, sárga konyhagépekkel, zeneszoba, nappali, semmi különös. Vendégségben Pavarottinál. Kicsit más, mert gondolom, amíg élt, nem voltak kiállítva a jelmezei meg egy nagy, hawaii ing, mellette a fénykép róla, hogy valóban az övé, hordta is, legalább egy fényképezés erejéig.

Ami egy idő után feltűnik, hogy ez voltaképp nem is az ő múzeum, hanem a második feleségéé, az első házasságnak még a nyomait sem látni, pedig abból is van három lány, de nincs róluk se kép, meg Adua Pavarottiról sem. Cserébe elolvasható néhány levél, amely mind úgy kezdődik, hogy kedves Nicoletta és Luciano. Az aláírók híres emberek, Diana és Charles, Sting, Celine Dion.

Nyilván ha lesz Sting és Celine Dion emlékmúzeum, azokban meg Pavarotti levelei lesznek kiállítva, elég hülyeség ez a celebvilág, vagy a művészélet celeb-oldala.

Nem panaszként mondom, eléggé meg vagyok illetődve, el-elönt a hála, hányszor, tényleg hányszor indultam el úgy otthonról, hogy Vinceró! Ha lett volna a méretemben, meg is vettem volna pólón, de hiába Pavaroti Múzeum, mégis picike az XXL is.

De nem is ez az, amitől megilletődök, hanem az áldozat. Hogy van egy ember akinek meg kellett szűnnie, és Pavarottivá kellett válnia, még akkor is, ha ehhez semmi kedve nem volt, meg akkor is, amikor már régen ki volt öregedve ebből a szerepből. Akkor is festette a szakállát, kormozta a szemöldökét, kihúzta a szemét, fölvette a frakkot, kezébe vette a zsebkendőt. Mint a Bajazzókban, az operaénekes azt játssza, hogy operaénekes. Azt nem értem pontosan, miért hatja meg ez mindazokat, akik nem operaénekesek, de meghatja.