Zéró fölösleg

Hogy mindjárt a tanulsággal kezdjem: nem lehet elég rossz egy koncert. Vagy inkább: nincs fölösleges koncert. Az utóbbi idők legkevésbé kielégítő zenei eseménye számomra Bretz Gábor fellépése volt Brahms dalciklusával, A szép Magelonével. Biztosan megvan az oka annak is, miért lett olyan, ami olyan lett, talán nem mérték föl a mű fontosságát vagy súlyát, meg a zongorakíséret is mellőzött mindenféle ihletet és ihletadást. Mindegy. De az embert mégis elkezdte foglalkoztatni, hogy miről is maradt le. És ha német dalokról van szó, akkor ki máshoz fordulna, mint Dietrich Fischer-Dieskauhoz. Ő vajon mit lát ezekben a dalokban? És mit mutat meg belőlük?

Egy 1983-as felvétellel kezdtem, Fischer-Dieskau már túl van hangjának legszebb évein (tudom, van, akinek soha nem is tetszett a hangja, de ez legyen az ő baja), fönt már élessé, szúróssá vált a hangszíne, de ez tényleg így egy másik mű, változatos, színes, néha egy dalban is több dal van. Daniel Barenboim kíséri, és ez így mégis csak muzsikálás, kifejezés, lovacskázás, trombitaszó, tengerzúgás, egész világ.

És ez csak a kezdet. Fischer-Dieskaura többé-kevésbé igaz, hogy túl sok lemezt készített, ugyanazokat a műveket újra és újra fölvette, és az idők során többnyire egyre rosszabbul és rosszabbul. A Magelonéból is van egy korábbi változat, 1970-ből, Szvjatoszlav Richter kíséretével. Kíséretével? Vezetésével. Amikor nem arról van szó, hogy énekes és zongorista egyenrangúak (erről mindig szó van, csak a hallgató szinte soha nem érzi), de Richter tényleg végigviszi Fischer-Dieskaut az erdőben, aki meg nemcsak átérzi a pillanat súlyát és fontosságát a saját pályáján, de fel is nő a feladathoz, ezer színnel, dinamikával, erővel mutatja meg, miről is szólnak a dalok. Nagy pillanat. Tizenöt nagy pillanat. Vagy ahányszor csak újrahallgatom, annyiszor tizenöt.  

Gúnyolódás nélkül mondom: köszi, Bretz Gábor.