A Rizsszámlálás a bécsi Marina Abramović kiállítás legvége, amolyan tréning, nem kötelező, csak aki jobban akarja érteni, mi történik, vagy valami hasonlóra készül. Vagy csak lassítaná az időt: rizst és lencsét kell szétválogatni, különösebb cél (úgy értem, főzési cél) nélkül. A lényeg, hogy el kell kezdeni utálni a feladatot, és akkor lép túl az ember valami határt, ha mégis folytatja.

Addigra már kiment belőlem minden ellenállás, így aztán el se kezdtem. Mert kétellyel jöttem, de persze Abramović erre is gondol. A kiállítás első szobája a The Artist is Present, ez eredetileg New Yorkban zajlott, le lehetett ülni a művésszel szemben egy székre, és nézni egymást. Egy kamera vette Abramović arcát, egy másik az önként vállalkozókét. Abramović körülbelül mindig ugyanazt az arcot vágta, a közönség változott. Volt, aki négyszer is szemben ült, volt, aki felindult, volt, aki sírt. És volt a szkeptikus, aki azt mondta, engem nem versz át a hülyeségeiddel.  Amivel persze, már át is lett verve. Már, ha átverés. Ha már ott vagyok, akkor ott vagyok. Nem átverés.

Nem, persze, hogy nem az. Legfeljebb verés. Egy régebbi, fekete-fehér filmen Abramović és a pasija, bizonyos Ulay ülnek egymással szemben, és pofozkodnak. Eleinte szépen, finoman, majdnem-majdnem simogatás jelleggel, aztán gyorsabban, gyorsabban, erősebben, amíg egy ütés után Abramović elhúzza az arcát. Ez a vége. A hangja az egésznek olyan, mintha pingpongozást figyelne az ember, a látvány borzalmas és fájdalmas, nekem YouTube-on szokott mostanában ilyen feljönni, vagyis ennek a sportváltozata, két megtermett nő tiszta erőből pofon üti egymást, ott sokszor vér is folyik, és el is ájulnak.

Ez meg milyen szép.