Elfelejtettem, azelőtt mennyire tetszett Radnay Csilla művészete. De úgy elfelejtettem, hogy azóta sem jutott eszembe, pedig ez monodráma volt a Jurányi Házban, a címe az, hogy Hosszú virágzás. És tényleg hosszú, nem abszolút értelemben, hanem a belső idő, amit átéltem. Mintha épp előttem ment volna el a busz, és várni kell a következőre.

Az is csak egy busz. Úgy értem, hiába várja az ember, hogy valami érdekesebb jármű jön érte, ez lesz a történet, hétköznapi tragédia, gyereket szeretnék, és hiába.

Az ember azt hinné, hogy a monodráma a könnyített műfaj, nem kell érveket ütköztetni, nem karamboloznak a jellemek, nem kell minimum két fejjel gondolkodni, ennek is igaza van a maga szempontjából, meg annak is, de mi mégis az egyikkel vagyunk. Mindig az egyikkel vagyunk, együtt éljük át a világ értetlenségét és kegyetlenségét.

Ha átéljük. Mert nekem csak annyi részvétet sikerült kicsiholni magamból, hogy nehéz egy fantáziátlan szöveggel mit kezdeni, az általánosból nem születik meg a különös. Rossz színésznőnek lenni.

Nem azt mondom, hogy rossz színésznőnek rossz lenni, mert nem is ezt érzem, inkább valami stréberséget. Előadom mindazt, amit tanultam, amit tudok a színészetről, jaj, ennyiféle hangom van, ennyi arcom, és mégis mind én vagyok.  De az én, az nem ő, mert az ő nincs rendesen egyénítve, nincs is rendesen megírva, az eszközöket látom, nem a drámát. Mintha a Rómeó és Júliát úgy foglalnák össze, hogy szegény kislány a szomszédból, képzeld, öngyilkos lett. Nem ráz meg?

Mérsékelten.