Minden különösebb ok nélkül kapcsoltam be a tévét, de aztán különös okból maradtam előtte: a Mezzón a Manon Lescaut ment, Anna Netrebkóval és Yussif Eyvazovval. 2022-es előadás Monte Carlóban, amolyan érdekes rendezés. Eleinte csak annyiban érdekes, hogy mai ruhákban vannak a szereplők, aztán próbálják ezt a szintet meghaladni, a harmadik felvonás nem Le Havre-ban játszódik, hanem a képzőművész Geronte lakásban, Manont bezárják egy cellába, ahol a negyedik felvonásban meghal. Des Grieux a szomszéd szobában életben marad, de az utolsó felvonást egymástól elkülönítve éneklik el.

Egy kicsit belenyúlnak a szövegbe, nem Amerikába száműzik a szerelmeseket, de alig észrevehető. Viszont összevonnak így szerepeket, Geronte lesz a harmadik felvonás hajóskapitánya is, több az egésszel a gond, mint amennyi a haszon.

Nekem megnyugtató az előadás, mert nem nagyon tetszik, de nem a rendezéssel van a bajom, hanem a szereplőkkel. Szóval akkor biztosan nem vagyok őrült rajongó, akinek az is élmény, ha Netrebko elénekli azt, hogy Táncevala repka sz mákom. (Bár ez pont élmény volna.) De ha Netrebko legalábbis kétes, túl nagy karakter Manonhoz, nem kislány, ha azt is érzi az ember, hogy ezzel nincs mit csinálni, Manon igazából nagyvilági nőként van otthon a világban, ott a helye a második felvonásban, nem kellene onnét kirángatni, Eyvazov teljességgel elfogadhatatlan. Csúnyán énekel, rosszul is, értelmetlenül és kifejezéstelenül, közben ostobán mosolyog, és mintha a két főszereplő teljességgel képtelen volna eljátszani azt, hogy szerelmesek egymásba.

És akkor eszembe jutott Kelen Péter. Jó sokszor láttam des Grieux szerepében, most persze azt érzem, hogy nem elégszer, magyarul is, olaszul is, valami felvétel biztosan maradt ezekből az előadásokból, de aligha adja vissza azt a tébolyt, az elcsukló vagy elcsuklasztott magasságokat, ahogy a negyedik felvonásban ordibált Istennel, nem látod, hogy könyörgök, segíts már.

Nem segít.

A második felvonás, a kettős, amikor Manon megint meglágyítja des Grieux szívét, aki kétségbeesetten veszi észre, hogy nem ura a helyzetnek. Elbűvölsz újra, a régi varázslat újra él. Megbocsátok, énekli, és közben térdre esik. Ebben az egy pillanatban jobban benne van a teljes opera, mint bármelyik aranyozott és műlerongyolódott produkcióban. Van ilyen, hogy Budapest a világ közepe. Vagyis volt.