Két régi emlék. Kézilabdameccset mutatnak a tévében, a helyszín Spanyolország, a kamera többször is elidőz egy finom arcú, középkorú hölgyön, egy idő után ez feltűnik a közvetítő Knézy Jenőnek, és azt mondja: úgy látszik, az operatőr egyik rokona is eljött, azért mutatják ennyit ezt a nőt. Éppenséggel lehet, hogy az operatőr egyik rokona volt, de nem azért mutatták, hanem mert ő volt a spanyol királyné.  

A másik eset ennek az ellentéte. Roland Garros-döntő, Gyulay István a kommentátor, a szokott módon mondja, mi történik, mígnem a kamera a közönséget kezdi pásztázni, és Gyulay minden higgadtsága elvész: Carl Lewis! Carl Lewis!!! CARL LEWIS!!! Kedves nézőink, Carl Lewis is itt van a lelátón!! Amiből azért lehetett sejteni, hogy Gyulay ugyan nagyra tartja azokat, akik teniszütővel paskolgatják labdát, de a futásnál számára nincs fontosabb és csodálatosabb sport a világon.

Csak azért mesélem, mert a mostani kommentátorok inkább elhallgatnak. A kamera mutatja a lelátón helyet foglaló hírességeket, de a közvetítőnek leginkább fogalma sincs, ki látható a képen. Többnyire nekem sincs, bár Shakirát megismertem, de őrá Hajdú B. István is gyanakodott egy félidővel később („mintha Shakirát láttam volna”). Nem várom el, hogy minden tömegkulturális ikont fölismerjenek, csak azt nem értem, miért nem segítenek nekik központilag. Miközben elárasztják a sportújságírókat a lehető legtöbb teljesen haszontalan információval, (az eddigi világbajnokságokon a franciák mindig döntetlent játszottak, ha szerdán volt a mérkőzés), és ezeket a teljesen haszontalan információkat ők tovább is mondják, csak hogy ne legyenek csöndben, akkor miért nem mondják meg nekik, hogy ki van a képen? Ő meg továbbadná. Végül is ez volna a hagyományos közvetítői feladat.