Szabolcsi Bence Beethoven-könyve juttatta eszembe, hogy mennyire régen hallottam már a Szeptettet. Koncerten talán még soha, biztos nehéz is vonzó társaságot összehozni, négy vonós mellé három fúvós, de a négy vonós sem sima vonósnégyes, mert a cselló helyett nagybőgőre van szükség. Közben meg nagy mű, legalábbis a terjedelmét illetően, negyven perc fölötti hosszúság, nincs sok ennyire hosszú Beethoven-darab. Gyorsan elkezdtem keresgélni a lemezek között, meg sem találtam, csak a Toscanini-változatot, ami nem is szeptett, mert a teljes vonóskar játszik, furcsa módon ettől csak súlytalanabb lesz a darab, ágyúval lövi a verebeket és pacsirtákat. Nem is a stúdióváltozat van meg, hanem egy 1939-es koncert, a hét szólam mellé még Toscanini is dünnyög az orra alatt, elég szórakoztató.

De voltaképp mi ez? Nem azt mondom, hogy Beethoven minden hangja súlyos és örökérvényű, aki nem bírja a vulgáris hasonlatokat, most ne figyeljen ide;  Kocsis Zoltán mondta egyszer a Schubert és Beethoven közti különbségre: Beethoven ha kettőt fingik, akkor is jelentős.

És ha hetet?  

Nem is az az érdekes, hogy jelentős-e vagy sem, hanem hogy a Szeptett volt valaha a legnépszerűbb Beethoven-szerzemény, annyira sikeres volt, hogy már Beethoven is utálta, mindig ezt játsszák, amikor sokkal jelentősebb dolgokat írt azóta. Lehet tudni, hogy a hagyatéki árverésen a kéziratért két és félszer annyit fizettek, mint a Missa solemnisért. Mostanra a mű mégis függelékké vált, ilyet is tudott az öreg, amikor még nem volt öreg.