Életre-halálra

Fajgerné Dudás Andrea képeit lehet látni a Deák Erika Galériában, az Operett mellett. Szép, színes, félelmetes világ. Szép? Nagyon szép. Attól, amitől nem szép, hogy más festők nyilván nem állnak ellen a kísértésnek, és ha magukat festik, szebbet festenek. Fajgerné meg inkább csúnyábbat. De leginkább olyat, amilyen. Ha nem tetszik, ne nézzed.

Tetszik, nézem, de nem szeretem nézni, mert minden arról szól, hogy meghalt Fajger János. Belép az ember, jobbra Vadászok a hóban, de az kint van, az ablakon túl. Az ablakon innen zöld csempe, és egy letakart test. Balra meg ez a kép lóg a falon.

Önarckép a vécén. Nem azt mondom, hogy példátlan a művészet történetében, de semmiképpen nem gyakori. A művész ül a vécén, letolt bugyival, és sír.

Van ennek előzménye, a művésznő ült a vécén, feltehetően akkor is sírt, mert a véres bugyit festette le, megint nem sikerült, megint nem lett terhes. És megint nem, és megint nem. Aztán ezek a képek elmaradtak. Mintha sikerült volna valami festői varázslat, vagy ezt nem is tudom, de az biztos, hogy úgy szóltak ezek a képek a halálról, a meg sem születésről, hogy mégis tele voltak reménnyel és élettel. Majd a jövő hónapban. Most meg úgy szólnak a halálról, hogy nincs remény, nem lesz varázslat, nem lesz jobb a jövő hónap. És amikor azt mondaná az ember, hogy ez a halál, meg ez a teljes reménytelenség, akkor eszébe jut, hogy miért is kell a vécén sírni? Miért a vécén kell sírni?  

Hogy ne lássák a gyerekek.