Meghalt Boros Attila, nyilván sokan vagyunk, akik ezt a nevet a Ki nyer mában hallották először. Aki kérdez, Czigány György, ez volt a gyakoribb eset, de előfordult, hogy aki kérdez, Boros Attila volt. Idővel aztán megtanulta az ember, hogy Boros Attila nemcsak kérdezni, de válaszolni is tud, illetve alapanyagokat adni kérdésekhez, Klemperer Magyarországon, Muzsika és mikrofon, ezeket nagyon szerettem olvasni.

És persze ájuldoztam, amikor beszámolt Bayreuth-ról. Ez meg hogy lehet? A nyolcvanas évek végén hogy lehet ennyire értetlen valaki az operában? Harry Kupfer rendezéséről mesélt, nagyon fair módon azzal kezdte, hogy bocsássák meg neki a hallgatók, de a felháborodástól alig talál szavakat. Képzeljék el, hogy géppisztolyt viselnek az istenek! Mondta arról a rendezésről, amit fodor Géza értőn, okosan elemzett a Muzsikában.

Eltelt néhány évtized, és az ember rájött, hogy ehhez micsoda bátorság kellett. Az elszánt, határozott konzervativizmushoz. Nem ezt írta Wagner, ne tessék okosabbnak lenni nála. Vagy tessék, ez ellen nincs mit tenni, de akkor sem mondok mást, mint hogy ez nekem nem tetszik.

Eltelt néhány évtized, és ma nem tudok szélsőségesebben avantgárd ötletet elképzelni, mint úgy színre vinni Wagnert, ahogy ő akarta, páncélban visongó walkürökkel.

Egyszer mentem a Bajcsy-Zsilinszky úton, előttem egy nagyon rendezett, külsejű férfi, fekete kabátban, behúzott övvel. A fején piros barett. Még most sem tudom biztosan, hogy Boros Attila volt-e az, de azt gondoltam, hogy igen, lehet. Hogy tulajdonképpen ilyen volt. Ilyen lehetett.

Schubert B-dúr szonátáját játszotta tegnap Grigorij Szokolov, és közben megint eszembe jutott egy régi előadás a Zeneakadémián. Kocsis zongorázott, ugyanezt a szonátát, már alaposan benne jártunk az első tételben, amikor fölállt, elnézést, az egyik billentyű elromlott, nem szólal meg. Mutatta is, hogy melyik. Szerelő jött, aláfeküdt a hangszernek, mintha autót szerelne, megtalálták a hibát, folytatódhatott a koncert.

Illetve nem folytatódott, hanem elölről kezdődött, legalábbis a B-dúr szonáta, és emlékszem, hogy ettől valami bosszúságfélét éreztem. Hát már megtettük az út egy részét, miért kell visszamennünk a kiindulópontra? Miközben azt is tudtam, hogy ennek örülni kellene, legalább azt az ötperces részt kétszer hallgathatom meg.

Most sem tudom, melyik énemnek volt igaza, a tudatosnak vagy az ösztönállatnak. Aki szeret futni, az szívesen rátesz még öt kilométert a maratonra?

Sok szóra nem érdemes a film, aki látta az előzetest, az pontosan tudja, mi a történet, és képtelen lesz izgulni azon, hogy vajon egymásra találnak-e azok, akiket az írói fantázia már eleve egymásnak teremtett. Mindez csaknem két órában, amikor már a félperces előzetesbe is minden fordulat belefér. Időrablás. Reminders of Him – Emlékek róla. A magam részéről azzal tudtam csak szórakozni, hogy megpróbáltam megállapítani, vajon a saját tetoválásaikat viselik-e a szereplők, vagy a kék feliratok a bőr alatt már az alakítás részei.

Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy felelős színész, pláne filmszínész nem tetováltat, hiszen ezzel máris besorolja az általa alakított figurát valahová. Ennek ellenére felelős színészek és balettművészek is ki vannak varrva, legutóbb a Prométheuszt alakító Bán Bálinton néztem furcsa jeleket, ráragadt valami? Vagy anyajegy? Nem, nem, a bőre alatt is festék van.

Persze, föltaláltak már tökéletesen fedő alapozókat is, mint amit az azóta már halott Zombie Boyjal reklámoztak annak idején.

Ha jól emlékszem, Brautigannél, az Egy déli tábornokban olvastam, hogy valaki összeszámolta a Prédikátor könyvének az írásjeleit, hány pont és hány vessző, mert úgy érzi, hogy ezzel a könyv szegecselését fedi föl magának. Nyilván túl sok értelme nincs az egésznek, hiszen ez csak a fordítás szegecselése lehet – azt meg végképp nem tudom, hogy valóságos adatokat mondanak-e utána, és akkor a magyar változatban újra kellett számolni a vesszőket és pontokat.

Végül is mindegy, csak valami hasonlóba futottam. Írásképem javítása érdekében Petőfit másolok nap mint nap egy füzetbe, többnyire A gólya című verset, lassan már meg is tanulom, pedig tizennégy versszak. Közben viszont Petőfi központozásán értetlenkedem. Mit akarnak jelenteni a versszak végére tett kötő-, vagy elválasztó jelek? Nincs mindig, viszont van olyan is, amikor két kötőjel követi egymást (és ketten egy kérdőjelet követnek). És a kettőspontok? Mondjuk itt:

Míg társim a hazatérő tehéncsordát

Estenként kergeték:

Én udvarunkon, a nádkúp oldalánál

Húztam meg magamat.

Ha pontosvessző volna, érteném. De itt a kettőspont, legalábbis annak mai használata szerint indokolatlan, se felsorolás, se magyarázat, se részletezés, se idézet nem jön a két pont után. Ráadásul pontosvessző is van a versben, nem az a megoldás, hogy azt akkor még nem találták föl.  Jó volna látni a kéziratot, de azt sem tudom, van-e egyáltalán A gólyának kézirata, vagy ott felejtette a papírost Arany Jánosnál, Nagyszalontán.

Addig – ha valakit érdekel – az ilyen kettőspont helyett én pontosvesszőt másolok. Ahogy az Alföldet is, Petőfivel ellentétben, nagy A-val írom. hülye a sanyi.

Utálni nem lehet. Ez is valami, nem is kevés. Szeretni? Az sem könnyű, de tisztelni, azt lehet. Eleve, hogy klasszikus, Aiszkhülosz, A leláncolt Prométheusz. A Tér 12 előadása a Szkénében. Fiatalítva a szöveget, de alapvetően mégis a régit alkalmazva. Az anyagigénye imponálóan alacsony. Egy kábeldob, egy nagy, szürke ponyva. Meg az a néhány év, amit a címszereplő Bán Bálint a teste kidolgozására fordított, hogy olyan legyen, mint egy Michelangelo-rabszolga, félig kő, félig ember. És hogy bírja a másfél órát széttárt karokkal, hogy megálljon legalább képileg a párhuzam Prométheusz és Jézus között.

Tetszik, de nem tetszik. Úgy értem, ha próbálom komolyan venni, akkor botladozni kezd, ha szövegalapúnak gondolom, na lám, antik színház, akkor ezek a dalok mégsem jók, ha testi színháznak, akkor jól van, facsarogjál, Prométheusz, de hogyan tovább. Ha igazi színház, akkor a szereplők legalább fele nem tud jól szöveget mondani, ha diákszínházak országos találkozója, akkor már régen nem diákok, nem arról van szó, hogy a legtehetségesebbekből majd színészek lesznek. Azok.

Talán attól olyan kényelmetlen az egész, hogy a helyzet igazi. A hatalom félrepöckölte őket, még le sem láncolta, csak kiéhezteti, körülöttük a megalkuvás magas és még magasabb szintje, ők meg mementóként mondják a szöveget. És amit nem mondanak: te sem vagy rendes ember. Te sem.

Harmincötezer évig kell mondaniuk, akkor jön majd a szabadító Héraklész. Egy megvan.

Minden különösebb ok nélkül kapcsoltam be a tévét, de aztán különös okból maradtam előtte: a Mezzón a Manon Lescaut ment, Anna Netrebkóval és Yussif Eyvazovval. 2022-es előadás Monte Carlóban, amolyan érdekes rendezés. Eleinte csak annyiban érdekes, hogy mai ruhákban vannak a szereplők, aztán próbálják ezt a szintet meghaladni, a harmadik felvonás nem Le Havre-ban játszódik, hanem a képzőművész Geronte lakásban, Manont bezárják egy cellába, ahol a negyedik felvonásban meghal. Des Grieux a szomszéd szobában életben marad, de az utolsó felvonást egymástól elkülönítve éneklik el.

Egy kicsit belenyúlnak a szövegbe, nem Amerikába száműzik a szerelmeseket, de alig észrevehető. Viszont összevonnak így szerepeket, Geronte lesz a harmadik felvonás hajóskapitánya is, több az egésszel a gond, mint amennyi a haszon.

Nekem megnyugtató az előadás, mert nem nagyon tetszik, de nem a rendezéssel van a bajom, hanem a szereplőkkel. Szóval akkor biztosan nem vagyok őrült rajongó, akinek az is élmény, ha Netrebko elénekli azt, hogy Táncevala repka sz mákom. (Bár ez pont élmény volna.) De ha Netrebko legalábbis kétes, túl nagy karakter Manonhoz, nem kislány, ha azt is érzi az ember, hogy ezzel nincs mit csinálni, Manon igazából nagyvilági nőként van otthon a világban, ott a helye a második felvonásban, nem kellene onnét kirángatni, Eyvazov teljességgel elfogadhatatlan. Csúnyán énekel, rosszul is, értelmetlenül és kifejezéstelenül, közben ostobán mosolyog, és mintha a két főszereplő teljességgel képtelen volna eljátszani azt, hogy szerelmesek egymásba.

És akkor eszembe jutott Kelen Péter. Jó sokszor láttam des Grieux szerepében, most persze azt érzem, hogy nem elégszer, magyarul is, olaszul is, valami felvétel biztosan maradt ezekből az előadásokból, de aligha adja vissza azt a tébolyt, az elcsukló vagy elcsuklasztott magasságokat, ahogy a negyedik felvonásban ordibált Istennel, nem látod, hogy könyörgök, segíts már.

Nem segít.

A második felvonás, a kettős, amikor Manon megint meglágyítja des Grieux szívét, aki kétségbeesetten veszi észre, hogy nem ura a helyzetnek. Elbűvölsz újra, a régi varázslat újra él. Megbocsátok, énekli, és közben térdre esik. Ebben az egy pillanatban jobban benne van a teljes opera, mint bármelyik aranyozott és műlerongyolódott produkcióban. Van ilyen, hogy Budapest a világ közepe. Vagyis volt.

Elfelejtettem, azelőtt mennyire tetszett Radnay Csilla művészete. De úgy elfelejtettem, hogy azóta sem jutott eszembe, pedig ez monodráma volt a Jurányi Házban, a címe az, hogy Hosszú virágzás. És tényleg hosszú, nem abszolút értelemben, hanem a belső idő, amit átéltem. Mintha épp előttem ment volna el a busz, és várni kell a következőre.

Az is csak egy busz. Úgy értem, hiába várja az ember, hogy valami érdekesebb jármű jön érte, ez lesz a történet, hétköznapi tragédia, gyereket szeretnék, és hiába.

Az ember azt hinné, hogy a monodráma a könnyített műfaj, nem kell érveket ütköztetni, nem karamboloznak a jellemek, nem kell minimum két fejjel gondolkodni, ennek is igaza van a maga szempontjából, meg annak is, de mi mégis az egyikkel vagyunk. Mindig az egyikkel vagyunk, együtt éljük át a világ értetlenségét és kegyetlenségét.

Ha átéljük. Mert nekem csak annyi részvétet sikerült kicsiholni magamból, hogy nehéz egy fantáziátlan szöveggel mit kezdeni, az általánosból nem születik meg a különös. Rossz színésznőnek lenni.

Nem azt mondom, hogy rossz színésznőnek rossz lenni, mert nem is ezt érzem, inkább valami stréberséget. Előadom mindazt, amit tanultam, amit tudok a színészetről, jaj, ennyiféle hangom van, ennyi arcom, és mégis mind én vagyok.  De az én, az nem ő, mert az ő nincs rendesen egyénítve, nincs is rendesen megírva, az eszközöket látom, nem a drámát. Mintha a Rómeó és Júliát úgy foglalnák össze, hogy szegény kislány a szomszédból, képzeld, öngyilkos lett. Nem ráz meg?

Mérsékelten.

De ki nyilazta le a nyilazókat? Mert a legenda nemcsak azt mondja, hogy Attila egy folyóban van eltemetve. Hogy melyik folyóban, azt nem tudni, de a folyók kibabrálnak az emberekkel, a németek is lelkesen keresik a Rajna kincsét, de sokszor rossz helyen, hiszen a Rajna ma már nem ott folyik, mint ezer éve, a szabályozások előtt. Attilánál azt sem lehet tudni, hogy melyik folyó, merre folyt, és hogy egyáltalán a vízbe temették-e. A legenda szól a hármas koporsóról, és szól arról is, hogy a temetésen résztvevőket aztán sorra lenyilazták, hogy el ne árulják, hol alussza örök álmát a nagy király.

De ki nyilazta le a nyilazókat? Aztán ki nyilazta le a nyilazók lenyilazóit? Vagy így indult el a hun birodalom felszámolódása, te is tudsz valamit, szitty, te is, szitty, a végén nem maradt senki?

Azért nemcsak a hülyeség maradt meg a Nemzeti Múzeum Attila-kiállításáról, mert itt ez a Gárdonyi-vers, Éjjel a Tiszán. Nem nagy költészeti adottságokkal, de erőteljes képekkel dolgozik, éjjel furulyál a halászfiú a bárkában, pont Attila sírja fölött. Ez az utolsó versszak:

Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
 

Lassan negyven éve volt, hogy mindig azt hallottuk, „az elmúlt negyven év”, így aztán meglepetés, hogy ismét előkerült a szófordulat: az elmúlt negyven év legjelentősebb Attila-kiállítása látható a Nemzeti Múzeumban.

Elég baj az.

Már arra gondolok, hogy ez azért annyira nem jelentős kiállítás, legalábbis a témához viszonyítva nem az. Pedig hol lehetne igazán izgalmasan szólni Attiláról, hol máshol, mint nálunk, ahol mindig is különvéleményünk volt róla. Míg nyugaton kutyafejű, torz pofa, minden civilizáció ellensége, Batu kán pesti vagy legalábbis budai rokona, nálunk meg "a középtermetűnél valamivel alacsonyabb , széles vállú és mellkasú fejedelem". Akibe halálosan bele lehet szeretni. Szerintem mi vagyunk az egyetlenek Európában, akik Catalaunumnál Attilának drukkolunk. Hány Attila nevű költő van a nagyvilágban? Na ugye.

Ez egy akkora anyag, hogy igazán kár ennyire elrontani. Főleg, ha megint negyven évet kell várni a következő Attila-kiállításra, mert az nekem már nem lesz meg. Vagy csak nagyon szűken.

Látom a szándékot, mindenről beszélni, annyi mindenről, ami be sem fér a múzeumba, előtte van a jurta, most épp lánc van a kilincsén (?), bent meg animáció, ami viszonylag keveset mond, de lehet, hogy az is csak felpiszkálásnak számít. Nem kell, én már föl vagyok piszkálva, és akkor odabent ömlik a plakát, újság, Hollywood, műkincsek, de leginkább másolatok. Videók, és igazán érdekesek, de nem tudom, ez ilyen számban mennyire múzeumi műfaj. Ezerfelé lehet elindulni, és tudom, hogy az összes utat végig sem lehet járni, de legalább valameddig el kellene jutni.

Talán Attila sírja a kivétel, azt viszonylag alaposan dolgozták föl. A dolog természeténél fogva ezt is leginkább filmen, kimentek lehetséges helyszínekre, hunfajta, nagy szemű régészek beszélnek arról, hogy tű a szénakazalban, hiszen még az sem biztos, hogy folyómederben kell keresni, a források erről nem szólnak, illetve Alarikkal keverik össze Attilát. Ennek ellenére jönnek az új és újabb keresők, egyelőre nem találók, pénzt, időt, fáradságot nem kímélve keresik Attilát. „Mélyen tisztelt Elvtársnő!” Így kezdődik az egyik Attila-kereső levele, és ebben benne van, ha más nem, az a bizonyos elmúlt negyven év.

Vannak lemezek, amelyeket az ember a borítójáért vesz meg. Mi másért? Arthur (a borítón Artur) Rubinstein zongorázik, hangsúlyozottan új felvételen. Csak hát 1976-ban készültek ezek az új felvételek, amikor Rubinstein 89 éves volt. És nem korának megfelelő nehézségű darabok, Beethoven és Schumann, az utóbbitól a Fantasiestücke, nyolc rövidebb darab, de köztük van a Traumes Wirren, amivel valaha Kocsis és Richter gyorsasági versenyt rendezett – persze, nem nyilvánosan.

A képet Evelyn Hofer készítette, gyönyörű portré, de valahogy többet árul el, mint Rubinstein szeretné. Nemcsak ez a furcsa, gőgösnek tetsző arckifejezés, meg az idétlenül a kamera felé fordított karkötőóra, de a kezek, azok a nagy göbök az ujjak tövében. Hát lehet ilyen idős kezekkel jól játszani?

Lehet. Hajjaj. Rubinstein épp egy turné után van, azt ünnepelte, hogy hetven éve adta az első koncertjét Amerikában. És még mindig játszik. Elegáns, pontos, és még a Traumes Wirren is gyors és könnyed, nem száguld, de kavarog. Nem azt mondom, hogy nem hallatszik a játékán a kor. Épp ellenkezőleg: hallatszik. Attól szép.