Augusztus elején jött a hír: meghalt Martin Klietmann. Aztán nem sokkal később az is, hogy meghalt Bártfai-Klietmann Éva.
Tegnapi hőseink, talán nem is várható el, hogy sokan emlékezzenek rájuk, de bizonyos embereke, a nyolcvanas évek lemezhallgatói persze nagyon tudják, kikről van szó. A nyolcvanas évek a világban a régizene-játszás boldog világa volt, már túl vagyunk a nagy úttörésen, nem kell senkit sem győzködni arról, hogy Bach és Hadel nagy és még nagyobb műveinek előadását közelíteni kell a szerzők idejében elvárt hangzáshoz, régi hangszerek, kontratenor énekesek, gyermekszopránok, kisebb hangerő, kevesebb vibrato, ha egyáltalán, ritmikusabb formálás az ideális. A lemezcégeknek kialakult a maga csapata, vagy akár több csapata, és ehhez kapcsolódott a Hungaroton is. Capella Savaria, Nicholas McGegan vezényletével, Zádori Mária a szoprán, Martin Klietmann a tenor. Énekes és tanár Grazból, inkább koncerténekes, mint operai fellépő, az akkor észült oratóriumfelvételek Evangélistája.
Egy ilyet hallgattam az ő emlékére, Händel Brockes-passióját, nagy örömömre ugrott a lemez a negyedik oldalon, ami arra utal, hogy nemcsak a megszépítő messzeség mondatja, hogy elég sokat hallgattam akkoriban, hanem a sérült mikrobarázdák is.
Mai füllel más az élmény, mondjuk, hogy egyenetlenebb, nem mindenki énekel olyan odaadással, biztonsággal és biztos ízléssel, mint Klietmann és Zádori, bár sokszor az is szórakoztató, hogy Bándi János a tenoráriákban megcsillantja későbbi Otellójának hangszínét. A kórus meg gyönyörű, de nem saját érdem, Stadtsingechor Halle.
Nagyjából ennyi a mondandó, hogy el is múlt, meg nem is múlt el, negyven éve készült a felvétel, volt egy koncert is a Zeneakadémián, a Brockes-passiót nem fedezték föl eléggé azóta sem, de hát örülünk, ha valamelyik Bachra el tudunk menni nagyhéten. De amikor Martin Klietmann nevét kimondom, először nem is a passió jut az eszembe, hanem a szólólemeze, Schütz, Fux, Bruhns. Mennyire büszke voltam, hogy nekem Johann Joseph Fux neve mond valamit, nemcsak azt, hogy valami osztrák komponista fazon parókában, hanem legalább egy művét el tudom kezdeni énekelni. Azt, hogy Paluita, sonat tuba.
Aztán rájöttem, ne magamra kell büszkének lennem, hanem Martin Klietmannra. És nem büszkének, csak hálásnak.