Elismerem, hogy túlzott volt a várakozás. Ez csak valami koncert, koncertecske az Ötpacsirta Szalonban, ahhoz képest egyébként egészen sokan vagyunk. Nyilván Bretz Gábor miatt. A műsor Brahms, A szép Magelone, tizenöt dal, körülbelül négyesével (így persze nem jön ki a tizenöt), de az eszme. Daléneklés, német dalok, én még annak is örülök, hogy szeptemberben nem a Téli utazás, annak végképp, hogy Brahms, de leginkább annak, hogy dal. Nincs ennek most épp jelene, múltja is alig, Réti és Polgár, akik időnként dalesteket adtak, hibernált műfaj.
Nehéz műfaj, mindent a végletekig ki kell dolgozni, hangról hangra, szótagról szótagra, nem elég csak a fő vonalak ismeretében kiállni, és zengetni a hangot.
Talán ezt kellett volna elmondani előre Bretz Gábornak, és most nem egy nagy csalódással fejeztük volna be az estét. Mert neki eszében sem volt kidolgozni semmit, harsogott és óbégatott, amíg bele nem nyekkent a hangja, utána kicsit kevésbé harsogott, de attól még nem lett jó. Mintha tizenötször énekelte volna el egymás után ugyanazt a dalt, közben Kovács Sándor humorosnak elképzelt közbebeszélésekkel ismertette a dalok tartalmát. A mélypont az volt, amikor azt mondta, egy Magelone által énekelt szövegre, hogy nemváltó műtéten estünk át, hiszen az énekes férfi. Az énekes férfi, ráadásul felkészületlen férfi, aki nem is énekel tisztán, fel sem fogja a műben rejlő lehetőségeket, nem tudja, hogy az éneklés a kommunikáció egy formája, eszébe sem jut, hogy akár egyetlen rövid pillanatra fölnézzen a kottából. Ahhoz azért hosszú ez a darab.