Kezd elhatalmasodni a mozikban a pajtizás, úgy értem, egyre több szinkronos amerikai filmben nevezi a főhős pajtinak a gyerekét vagy a kutyáját. Mindig érdekes, amikor a nyelven belül kialakul egy alnyelv, olyasmi, amit valójában szinte senki nem beszél, de fordításban, könyvben vagy moziban teljesen elfogadott, mindenki érti és különösebb nehézség nélkül elfogadja.

Bár ez volna a legnagyobb baj A vadon szívével.

Van benne jó is, Brad Pitt például remekül tartja magát, ahhoz képest, hogy színinfarktust kap, lezuhan a repülőgépe, szétmarcangolja egy ötméteres grizzly, jeges folyóba zuhan, vérfarkasok harapják hason, megnyúzzák, földarabolják, megsütik és megeszik, egész jól bírja. Elképesztő az egész film, és nem tudok mást tenni, mint levett kalappal állni Stohl András teljesítménye előtt. Ő ugyanis nem csupán Brad Pitt pajtizós magyar hangja, de saját szememmel láttam, hogy premier előtt megnézte a teljes filmet. Nagyobb hős, mint bármelyik zöldsapkás.

Meghalt Krecz Tibor médiaszakember, tanácsadó, egy időben az RTL hírigazgatója, Debrecen-szurkoló. Ezt a munkásságát egyáltalán nem ismerem, viszont együtt voltam vele katona. Nem azonos században, mégis hallottam róla. Mindenki hallott róla, sőt, mindenki hallotta őt magát is, jellegzetes fejhangon, nagyon hangosan magyarázott állandóan, vicceseket mondott, igazi fazon volt. Aztán az ember elment a moziba, hogy megnézze a Cha-cha-cha című filmet, és te jó ég… Ez a Krecz. A film elején a fiú, akinél házibulit tartanak délelőtt, iskola helyett, és ő bezárja a nagymamáját a klotyóba, hogy ne tudja, mi történik. És közben fejhangon magyaráz, hogy őt már csak a tizennyolc éven felüli filmek hozzák lázba. A többiben legfeljebb smaci van, de még tapi sincs.

Emlékeim szerint ez nem pont így volt, de én körülbelül tíz évvel később játszódtam, mint a Cha-cha-cha.

Míg ezen merengtem, ment tovább a film a számítógépen, merengeni kellett a többieken is, nem is tudom, színházi vagy filmtörténeti pillanat, együtt táncol a Vígszínház volt és jelenlegi igazgatója. Régi színészek, Várhegyi Teréz, Hollósi Frigyes, Géczy Dorottya, Kristóf Tibor. De a fiúk is eltűntek, Usztics Mátyás, Kaszás Attila. És most Krecz Tibor.

Sokan mondják, hogy a magyar a világ legnehezebben megtanulható nyelve, és nem a kiejtés vagy ragozás miatt, hanem mert tele vagyunk rendhagyó igékkel és főnevekkel. Mi a szabály a helységnevekhez kötendő ragokkal? Vecsésen, Pécsett, Bécsben, hol benne vagyunk a városban, hol rajta, hol meg -ett, -ott. Ráadásul Pécs és Bécs között csak az első hang a különbség, mégis másképp ragozzuk.

Gyerekként nem győztem csodálkozni, amikor megtanították, hogy nem lók, hanem lovak. Rendben, de akkor miért nők, miért nem növek. Annak ellenére nem így mondjuk, hogy a nő szó nem tiltakozik a –ve ellen, csak más lesz így a jelentése: nő, növekedik. Csoda, ha időnként elkap minket a nemzeti zsenitudat? Tehetséges nép vagyunk, ezen a nyelven is egész jól elboldogulunk.

Harmincéves a BMC, és az eseményt úgy ünnepelték meg, hogy előadták a Goldberg-változatokat. Ária, harminc változat, és megint az ária. Az áriák hangfelvételről mentek az elején Kurtág és ifjabb Kurtág a végén Kurtág Márta előadásában. Közben meg minden variációt más játszott.

Nagy ötlet. Lehet, hogy nem sül ki belőle valami nagy előadás, nem a mű nyer az interpretációval, de alkalmi megoldás: ilyet sem hallottunk még. Csak kell hozzá harminc zongorista, aki hajlandó csak egy variációra odaülni, a két zongora valamelyikéhez, sima váltások, koncert és performansz.

Harminc zongorista? Hol az a tíz?

Számomra teljes döbbenet volt a produkció, még nem is ocsúdtam föl belőle. Mi ez? Senki nem készült? Senki nem tehetséges az újabb generációból? Döbbenetes klimpírozások, kavargások, idétlenség, tehetségtelenség, készületlenség. És az ilyesmi a jelek szerint lefelé húz, nem az jelentette, hogy akik el tudtak játszani egy-egy variációt, azok csodálatosan kiragyogtak a többi közül, hanem a hínár őket is húzta magával lefelé.

És mindenki ismétlésekkel játszott. Ó, borzalom, nemcsak egyszer nem tudta eljátszani a futamot, de kétszer sem. Tartsanak önvizsgálatot: lusták vagy tehetségtelenek?  

Hogy valami jót is mondjak: volt úgy öt zongorista, aki nem volt szörnyeteg. Az egyik Kocsis Krisztián, aki egy kicsit mégis úgy értelmezte a neki jutó variációt, ahogy az édesapja játszotta volna. Ami mégis élmény, mert Kocsis Zoltán soha nem játszotta nyilvánosan a Goldberget, de ha játszotta volna. És Krisztián is úgy harapja játék közben össze a száját, mint Zoltán.

A tanulság ennek ellenére az, hogy zongorázni nehéz. Még annál is nehezebb, mint gondolná az ember. Még szerencse, hogy nem kötelező.

A legjobb, hogy olyan, és mégsem olyan. Ez az a darab, amiből a nemzetközi sikerű Meghívás lett a moziban, Olivia Wilde rendezésében, négy sztárral, bár nekem csak egy sztárral Penélope Cruzzal. Végre meg lehet nézni, mi volt az alapanyag, mi került bele csupán azért, mert film lett belőle, és így ki lehetett menni a szobából. A szomszéd szobába. 

Vadító éjszakák a címe, és a Belvárosi Színházban megy.

Olyan, de nem olyan, eszükben nincs a szereplőknek a sztárokat utánozni, cserébe egy kicsit olyan, mintha általában utánoznák a színészeket, így szoktak, emelt hangon beszélni, hogy a hátsó sorokban is hallják. Emberábrázolás? De hát minek, ez tényleg nem az a darab, jól csiklandozza az arra hajlamosak gyomrát, megmondják, vagy nem mondják meg, hogy túl hangosan szexel a szomszéd, a vendéglátókhoz képest mindenképpen túl hangosan, hiszen ők meg egyáltalán nem. Ebből biztosan ki lehetne hozni nagyobb okosságokat vagy megrendüléseket, de minek? Ha fél kilencre hazaérünk, még halljuk, hogyan szexel a szomszéd.

Új fordításban megy a Centrálban a Furcsa pár, szerintem csak azért, hogy lehessen benne mobiltelefon, amit aztán nem használnak, hiszen visszatérő poén, hogy nem azt keresik, mint aki azt hiszi, hogy őt keresik. Az ember tehát várja a régi poénokat új köntösben. Például:

• Milyen szendvics van?
• Van zöld meg barna.
• Mi van a zöldben?
• Vagy nagyon érett sajt vagy nagyon régi sonka.
• A barnát kérem.

Bocsánat, ebben így mi a vicc? Mert az eredetiben azt mondják: vagy nagyon friss sajt vagy nagyon régi hús (very new cheese or very old meat). Vagyis a szendvicstartalom életkorától függetlenül élvezhetetlen. De így az életkor mindkét esetben magas, csak ha sajt, akkor nem baj, ha sonka, akkor baj. Meg kellene nézni, hogy melyik, és utána dönteni, nem automatikusan a barnát kérni.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen elrontotta Alföldi Róbert.

Limonádéztunk. Én klasszikusat ittam, M. úr levendulásat. „Azért furcsa ez a levendula. Érezni, hogy levendulaolajat használtak az ízesítéshez, mert egy kicsit keserű.”

Keserű? Akkor miért készítenek belőle limonádét?

„A hatása miatt. Elmúlik tőle a hasfájás, azért is adják a gyerekeknek kockacukorra csöpögtetve.”

Tényleg? És erre vajon hogy jöttek rá? Mert azt érti az ember, hogy a kukorica a forró vaslapra esve kipattog, vagy hogy a hús, ha a tűzbe esik, utána könnyebben rágható és finomabb. De a levendulaolaj? Hogy volt ez. Mindenféle olajakat adtak be a hasfájós gyerekeknek, és várták, mi lesz a hatása? Semmi, ez is semmi, ettől csak jobban fáj neki, na, ez az. Levendula. És ugyanezt végig kellett játszani annak idején a gombákkal is? Ettől meghal, ettől is, na, ez ehető.

Nem lehetett könnyű első vagy második generációs embernek lenni.

Jézusos filmeket néztem a napokban, mindenféle szép tanulságokkal. Például azzal, hogy Zeffirelli A názáreti Jézus című filmjében Robert Powell eredetileg Júdásnak jelentkezett, hideg kék szemű, göndör hajú, rossz ember, de Zeffirelli meglátta benne a lehetőséget, a hosszú arcot és a szemét. Csak a haját igazították át, kiegyenesítették, és így ő lett a címszereplő. Ez is a film csodáihoz tartozik, az ember a pokol fenekéről fölszárnyal a mennyekbe, ha a rendező úgy gondolja.

Persze van fordított irányú mozgás is. Emlékszik valaki Szent Péterre a Jézus Krisztus szupersztárból? Szép, szőkés fiatalember, gyűrűs hajjal, hosszú lábakkal. Még egy extra kettőst is kaptak Mária Magdolnával a filmváltozatra Andrew Lloyd Webbertől, ami aztán bekerült a színpadi változatba, de hát olyan jó volt nézni és hallgatni őket.Yvonne Elliman és Paul Thomas.

Az utóbbi, ha eltűnt a szemünk előtt, az csak azt jelenti, hogy helyesen és erkölcsösen élünk, Paul Thomas ugyanis áthelyezte működési területét a pornográfia területére, mind szereplőként, mind rendezőként nagyot alkotott, mindenféle kitüntetésekben és elismerésekben részesült. Egy évet dutyiban is ült kokaincsempészetért.  

Nem egy kőszikla.

Kezdem belátni, hogy ez nem fog összejönni. A Bayeux kárpit a British Museumban. Decemberig már nincs jegy, és nyilván bármikor kezdem el nézni, három hónapra előre biztosan nem lehet belépőt kapni. Talán tényleg csak arról van szó, hogy ez kivételesen olyan kiállítás a nagyvilágban, amelyen nem nagyon számítanak a turistákra, ez valahogy Anglia belügye, a hazalátogató kárpit. Ottani eseményeket hímeztek vászonra ottani asszonyok, aztán az egész elkerült Franciaországba, és 950 év után van tíz hónapja mindenkinek, hogy otthon nézze meg. Jobbak a körülmények, úgy értem, ami eddig a falon volt, az most negyvenöt fokban megdöntött tárolókba kerül, kényelmesebb nézegetni, de az érdeklődés miatt időkorlátot vezettek be, nem lehet pirkadattól alkonyatig harcosokat nézegetni piros, kék és sárga lovakon.

Kicsit olyan az egész, mintha szorgos asszonyok meghímezték volna a honfoglalást, de a szőnyeg (ami nem szőnyeg) Moszkvába került, most viszont tíz hónapra kölcsönöznék a művet az oroszok. Amúgy is mindig zavarban vagyok a fehér ló legendájával, mintha ott nem mi volnánk a jó fejek, adunk egy lovat, és cserébe miénk az ország. Meg kellett lennie, de mi vagyunk az agresszorok.

Ugyanez van a Bayeux kárpiton. Úgy értem, ez van ráhímezve is, persze, dicsőség, mámor, Hódító Vilmos trónra lép, a történelmet tényleg a győztesek írják. De nem a győztesek hímezik. Mert a nagy és látványos csatajelenet szépen elaprózódik, emberek halnak, lovak felborulnak, testek nyársalódnak, nem olyan jó dolog csatát nyerni. Igaz, csatát veszíteni még rosszabb.

Hatszáz férfi látható a kárpiton, és mindössze három nő. Ha tényleg angliai nők készítették a művet, akkor ezt is mondják: ez a gyilkolás és gyilkolódás a férfiak szórakozása.

Vegyétek át a hatalmat.  

A varázsfuvola már csak ilyen, mindig újra és újra beleszeret az ember. A részleteibe is, meg az egészbe is. Hiába dolgozik valami elméleti megfontolás, hogy azért ez mégis elég furcsa történet, vagy hogy kinőttünk már ebből a gyermekdedségből, tűzről pattant lánykákból, akik egyszerre hetykék, fürgék és frissek, eljátsszák a darabot (most a hétvégén eljátszotta a Fesztiválzenekar háromszor), és kész. Az egész meg a részletei.

Mondok egy kicsi részletet. Tamino már indulna a próbákra, amikor megjön Pamina. Ő az? Igen. És ő is jöhet velem a tűzbe meg a víz alá? Mehet. Belép a lány, és azt énekli: Tamino mein, o welch ein Glück. Nem egy világmegváltó gondolat, de úgy énekli, mint akit éppen szíven találtak bizonyos nyílvesszővel. És mit énekel? Hát igen, ez voltaképpen a Képária első sora, amikor Taminót találták szíven bizonyos nyílvesszővel. Csak hát ezt annak idején Pamina nem hallhatta, mert Tamino a kép láttán szerelmesedett el. Mint amikor valaki a másiknak meg akarja mutatni a kedvenc fáját, könyvét, festményét, és kiderül, hogy a másiknak is épp az a kedvenc fája, könyve, festménye. Rajongok a tobzoskáért. Te rajongasz? Nekem tobzoskákkal van tele a szobám.

O welch ein Glück.