Este randevúm van Giottóval Padovában, háromnegyed hatkor vár a kék falak között. Csak negyedóra az egész, ennyi jut mindenkinek, és nem lehet ellene mit csinálni, úgy értem, az sem megoldás, ha két jegyet vesz az ember, mert nem maradhat bent vele tovább, csak futhat még egy kört, negyedórát ücsöröghet az előszobában, és utána juthat hozzá a következő együttléthez.

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy.

Bezzeg Giottóval nem bántak fukarul a fukarok, a Scrovegni-család. Emiatt kékek a falak, ez volt akkoriban a legdrágább festék az ultramarin. Lapis lazuliból lehetett kinyerni bonyolult módszerekkel. Maga a kő volt drága (pontosabban féldrága), távolról kellett hozatni, leginkább Afganisztánból. Ezért is ultramarin, nem azért, mert tengerebb a tengerkéknél, hanem mert a tengeren túlról érkezett.

Scrovegniéknek azonban volt pénzük, üzletemberek, kereskedők vagy talán tényleg uzsorások voltak, ez még most sem teljesen tisztázott. Vajon arra kellett a kápolna, hogy jóvá tegyék az elkövetett bűnöket, vagy csak jelezzék, hogy minden belefér, még ez is? A körünkben élő uzsorások és hasonlók sajnos ezt még nem értik. Nincs értelme csak úgy felhalmozni a gazdagságot, valamennyit vissza kell juttatni belőle a köznek. És akkor lehet mondani, hogy ezek az emberek maguktól egy fillért nem áldoztak volna arra, hogy Giotto beszerezhesse azt a rengeteg ultramarin festéket, rám volt szükség, hogy összeszedjem a nagy pénzt, és a városba még hétszáz év múlva is jönnek a lézengők, mert randijuk van Giottóval a kék falak között.

Patrick Ryan Vadgesztenye című regényét olvasom, nincs vele semmi baj, csak meglepő, hogy a címlapon Ann Patchett ajánlja a könyvet. Az az Ann Patchett, akivel Ryan a legjobb barátságban van, annyira jóban, hogy a könyv egyes fejezetei Patchett házának alagsorában íródtak.

Hát ezen mi már régen túl vagyunk. Édes jó anyák terjesztik föl édes jó fiaikat Kossuth-díjra, aztán most gondolkodnak, hogy vajon megérte-e, mert Lackfi János egy időre biztosan kijelentkezett ezzel az irodalmi életből.

Érdekes, hogy Orbán János Dénes Kossuth-díja 2023-ban nem okozott ekkora fennakadást, nem is értettem, miért nem kapott akkor a szívéhez senki. Talán azért, mert ahhoz, hogy valaki kijelentkezhessen az irodalmi életből, előbb be kellett volna jelentkezni.

Valaha nem értettem, hogy ha tényleg (és tényleg) Magyarországon van Beethoven zongorája, akkor miért nem használják többet. Hiszen indult a régihangszeres mozgalom, ennél régebbi hangszer nem kell. És igaz, hogy Beethoven valószínűleg már nem hallotta a Broadwood hangját, de akkor is micsoda hitelességi pecsét volna ez minden hanglemezen, hogy ez az, ezt ütötte-verte a mester.

Aztán meghallgattam azt az ősrégi Hungaroton-lemezt, amelyen Schiff András játszotta a Bagatelleket. Ja. Hogy ez ilyen. Így szól, restaurálás után sem jön belőle ki szép vagy akár elviselhető hang. Az más.

Utólag furcsa, hogy épp Schiff András játszott azon a lemezen, aki annyira régihangszer-ellenes volt, hogy még a Bach 5. brandenburgit is szép, csillogó, bolond, fekete hangszeren játszotta lemezen is, koncerten is. Van ennek logikája a konzervativizmuson kívül is, ha a hegedűk modernek, akkor a zongorának mintha több értelme volna, mint egy új csembalónak, egyébként is a végeredmény számít, beszéljen az magáért.

Hanem eltelt megint néhány évtized, és a nemrég kiadott Brahms-lemezen Schiff András egy 1859-es Bechsteinen játszik. Rövidebb zongoradarabokat, de a javuk késői Brahms, ami azt jelenti, hogy a zongora úgy harminc-harmincöt évvel idősebb, mint maguk a művek. Persze az is lehet, hogy Brahmsnak épp egy régi zongora állt a dolgozószobájában, amikor alkotott, de voltaképpen egyáltalán nem értem ezt a fordulatot. Mi okból? Mi célból?

Ezek az édes terhek. Egy este megy Ránki Dezső koncertje a Müpában és a Figaro az Operaházban. Most hová? Ránki az Ránki, de a Figaro is Figaro, Galgóczy rendezés, idén nem lesz több, sőt, ha igaz, kiköltözik az Eiffelbe. Masszív szereposztás, és Káli Gábor vezényel.

Furcsán vezényel, úgy értem a hangsúlyt nagyon a fafúvókra helyezi, ettől a nyitány lényege vagy legalábbis fontos eleme, ez a zsizsegés, felajzottság, az őrült nap háttérbe szorul, de hát az operaházi zenélés mindig kompromisszum, ha valamit nyerünk, valamit veszítünk is. Viszont ha valamit veszítünk, nem biztos, hogy nyerünk is valamit, úgyhogy ez a jobbik eset. A nők pedig jók, Pasztircsák Polina és Baráth Emőke, az utóbbi talán egy gondolattal halkabb az ideálisnál, de Susanna rengeteg énekelnivaló, talán okos dolog az önkímélet. Mindazonáltal úgy érzem, hogy mindjárt leesik a fejem, és elgurul a sorok között, mert a jókedv, lendület, humor teljességgel hiányzik az előadásból, Figaro gondterhelten töri a fejét, mint valami Sherlock Holmes, de a többiek is komor kötelességtudattal teljesítik a vállalást: ma este mindennek jóra kell fordulnia.

Minden nem tud.

Valószínűleg nem fért bele több. Ilyenkor csodálkozik rá az ember, hogy Kodály ugyan 144 éve született, de ha valaki az életéről próbál színdarabot írni, akkor van olyan, aki még él a főszereplők közül. (Egyszer ezen már elcsodálkoztam: Bódy Magdi koncertjén, mert van olyan filmfelvétel, amelyen ő Kodálynak énekel.) Nem lehet elengedni az agyat, és Kőhalmi Zoltán stílusában beszélni a népdalgyűjtő körútról. Vagyis lehet, mindenkinek ajánlom is Kőhalmit, mert ultravicces, de egész este nem lehet. Kecskeméten nem lehet.

Ennyit lehet. Kicsit bátortalanul, de mégis Kodályról beszélni, megtalálni a főszerepre Gálffi Lászlót, aki tényleg hasonlít, és egy-két mozdulattal Kodállyá változik, megmutatni a csöndes ellenállást, a védhető védelmét. Megmutatni, bár az pont nem nagyon sikerült, a szerelmet, ami az ő esetében tényleg meglepően független a társadalmi elvárásoktól, az első feleség 19 évvel idősebb nála, a másodiknál ő idősebb 58 évvel. A fasorban sincsenek Pablo Casalshoz képest, ő kerek hatvannal volt idősebb.

Nem sok, amit a kecskeméti Katona József Nemzeti ajánl, de nem is kevés. És szép.

Kezd elhatalmasodni a mozikban a pajtizás, úgy értem, egyre több szinkronos amerikai filmben nevezi a főhős pajtinak a gyerekét vagy a kutyáját. Mindig érdekes, amikor a nyelven belül kialakul egy alnyelv, olyasmi, amit valójában szinte senki nem beszél, de fordításban, könyvben vagy moziban teljesen elfogadott, mindenki érti és különösebb nehézség nélkül elfogadja.

Bár ez volna a legnagyobb baj A vadon szívével.

Van benne jó is, Brad Pitt például remekül tartja magát, ahhoz képest, hogy szívinfarktust kap, lezuhan a repülőgépe, szétmarcangolja egy ötméteres grizzly, jeges folyóba zuhan, vérfarkasok harapják hason, megnyúzzák, földarabolják, megsütik és megeszik, egész jól bírja. Elképesztő az egész film, és nem tudok mást tenni, mint levett kalappal állni Stohl András teljesítménye előtt. Ő ugyanis nem csupán Brad Pitt pajtizós magyar hangja, de saját szememmel láttam, hogy premier előtt megnézte a teljes filmet. Nagyobb hős, mint bármelyik zöldsapkás.

Meghalt Krecz Tibor médiaszakember, tanácsadó, egy időben az RTL hírigazgatója, Debrecen-szurkoló. Ezt a munkásságát egyáltalán nem ismerem, viszont együtt voltam vele katona. Nem azonos században, mégis hallottam róla. Mindenki hallott róla, sőt, mindenki hallotta őt magát is, jellegzetes fejhangon, nagyon hangosan magyarázott állandóan, vicceseket mondott, igazi fazon volt. Aztán az ember elment a moziba, hogy megnézze a Cha-cha-cha című filmet, és te jó ég… Ez a Krecz. A film elején a fiú, akinél házibulit tartanak délelőtt, iskola helyett, és ő bezárja a nagymamáját a klotyóba, hogy ne tudja, mi történik. És közben fejhangon magyaráz, hogy őt már csak a tizennyolc éven felüli filmek hozzák lázba. A többiben legfeljebb smaci van, de még tapi sincs.

Emlékeim szerint ez nem pont így volt, de én körülbelül tíz évvel később játszódtam, mint a Cha-cha-cha.

Míg ezen merengtem, ment tovább a film a számítógépen, merengeni kellett a többieken is, nem is tudom, színházi vagy filmtörténeti pillanat, együtt táncol a Vígszínház volt és jelenlegi igazgatója. Régi színészek, Várhegyi Teréz, Hollósi Frigyes, Géczy Dorottya, Kristóf Tibor. De a fiúk is eltűntek, Usztics Mátyás, Kaszás Attila. És most Krecz Tibor.

Sokan mondják, hogy a magyar a világ legnehezebben megtanulható nyelve, és nem a kiejtés vagy ragozás miatt, hanem mert tele vagyunk rendhagyó igékkel és főnevekkel. Mi a szabály a helységnevekhez kötendő ragokkal? Vecsésen, Pécsett, Bécsben, hol benne vagyunk a városban, hol rajta, hol meg -ett, -ott. Ráadásul Pécs és Bécs között csak az első hang a különbség, mégis másképp ragozzuk.

Gyerekként nem győztem csodálkozni, amikor megtanították, hogy nem lók, hanem lovak. Rendben, de akkor miért nők, miért nem növek. Annak ellenére nem így mondjuk, hogy a nő szó nem tiltakozik a –ve ellen, csak más lesz így a jelentése: nő, növekedik. Csoda, ha időnként elkap minket a nemzeti zsenitudat? Tehetséges nép vagyunk, ezen a nyelven is egész jól elboldogulunk.

Harmincéves a BMC, és az eseményt úgy ünnepelték meg, hogy előadták a Goldberg-változatokat. Ária, harminc változat, és megint az ária. Az áriák hangfelvételről mentek az elején Kurtág és ifjabb Kurtág a végén Kurtág Márta előadásában. Közben meg minden variációt más játszott.

Nagy ötlet. Lehet, hogy nem sül ki belőle valami nagy előadás, nem a mű nyer az interpretációval, de alkalmi megoldás: ilyet sem hallottunk még. Csak kell hozzá harminc zongorista, aki hajlandó csak egy variációra odaülni, a két zongora valamelyikéhez, sima váltások, koncert és performansz.

Harminc zongorista? Hol az a tíz?

Számomra teljes döbbenet volt a produkció, még nem is ocsúdtam föl belőle. Mi ez? Senki nem készült? Senki nem tehetséges az újabb generációból? Döbbenetes klimpírozások, kavargások, idétlenség, tehetségtelenség, készületlenség. És az ilyesmi a jelek szerint lefelé húz, nem az jelentette, hogy akik el tudtak játszani egy-egy variációt, azok csodálatosan kiragyogtak a többi közül, hanem a hínár őket is húzta magával lefelé.

És mindenki ismétlésekkel játszott. Ó, borzalom, nemcsak egyszer nem tudta eljátszani a futamot, de kétszer sem. Tartsanak önvizsgálatot: lusták vagy tehetségtelenek?  

Hogy valami jót is mondjak: volt úgy öt zongorista, aki nem volt szörnyeteg. Az egyik Kocsis Krisztián, aki egy kicsit mégis úgy értelmezte a neki jutó variációt, ahogy az édesapja játszotta volna. Ami mégis élmény, mert Kocsis Zoltán soha nem játszotta nyilvánosan a Goldberget, de ha játszotta volna. És Krisztián is úgy harapja játék közben össze a száját, mint Zoltán.

A tanulság ennek ellenére az, hogy zongorázni nehéz. Még annál is nehezebb, mint gondolná az ember. Még szerencse, hogy nem kötelező.

A legjobb, hogy olyan, és mégsem olyan. Ez az a darab, amiből a nemzetközi sikerű Meghívás lett a moziban, Olivia Wilde rendezésében, négy sztárral, bár nekem csak egy sztárral Penélope Cruzzal. Végre meg lehet nézni, mi volt az alapanyag, mi került bele csupán azért, mert film lett belőle, és így ki lehetett menni a szobából. A szomszéd szobába. 

Vadító éjszakák a címe, és a Belvárosi Színházban megy.

Olyan, de nem olyan, eszükben nincs a szereplőknek a sztárokat utánozni, cserébe egy kicsit olyan, mintha általában utánoznák a színészeket, így szoktak, emelt hangon beszélni, hogy a hátsó sorokban is hallják. Emberábrázolás? De hát minek, ez tényleg nem az a darab, jól csiklandozza az arra hajlamosak gyomrát, megmondják, vagy nem mondják meg, hogy túl hangosan szexel a szomszéd, a vendéglátókhoz képest mindenképpen túl hangosan, hiszen ők meg egyáltalán nem. Ebből biztosan ki lehetne hozni nagyobb okosságokat vagy megrendüléseket, de minek? Ha fél kilencre hazaérünk, még halljuk, hogyan szexel a szomszéd.