Hát ez meg vajon mitől ilyen rossz?

Ez az alapélmény a Centrál Színházban a Játék a kastélyban első része után. Nem úgy van tehát, hogy a darab annyira szellemes, annyira laza és feszes egyszerre, annyira kényelmes a néző számára, hogy semmit sem kell vele csinálni, csak felolvasni a szöveget, három szmokingos ember egy szép, olasz kastélyban – nem kell kitalálni semmit.

De azért eljátszani el kell. Ez is tanulság, miközben az az érzésem, hogy az itt jelenlévő színművészek valami óriási repülőgéphangárban próbálhattak, mert mindegyik olyan messzehangzón beszél, tagoltan és hangosan, hogy az utolsó sorban is hallják.

Halljuk, halljuk. De tényleg ennyire kényelmetlenül érzitek magatokat? László Zsolt biztosan. Ez nem az ő szerepköre, dobálni föl a labdákat, hogy majd jön Alföldi, és lecsapja. Alföldi biztosan. Láttam az Átriumban az Egy, kettő, háromban, ott azzal volt elfoglalva, hogy Márkus Lászlót utánozta. Most azzal van elfoglalva, hogy csak nehogy Márkus Lászlót utánozza, ami egyébként sikerül is neki, de valahogy koncepciónak kevés, nem látom a színműírót, Molnár Ferenc fél-önvallomását, itt állok pénzkereset és önzetlen segítség között, és próbálom a lelkiismeretemet felébreszteni, de nem tudom, mert annyira jól érzem magam a bőrömben. Zseni vagyok, na. Ezt Molnár mondja, nem Alföldi. Ő nem is mond magáról, Molnárról, szerepről nagyon sokat, inkább messzehangzik.

Balla Eszter sem érzi jól magát színpadon és színpadon kívül, de azt értem, vagy érteni vélem, ő valahogy félre van rendezve, hogy jaj, az a színésznő, aki mindig színésznő, sőt, mindig rossz színésznő, mindig játszik, és ebben a játékban soha nincs benne önmaga. Számomra ez darabellenes elképzelés, ha tovább kell gondolni a történetet, mind úgy képzeljük, hogy a primadonna és az ifjú zeneszerző majd elválik, de itt még igazán és szívből szeretik egymást. Akkor is, ha az egyik civilen szerelmes, a másik meg színházasan.

Azzal a furcsa érzéssel vonulok a félidei pihenőre, hogy ez a legrosszabb Játék a kastélyban, amit valaha láttam. Attól még a Játék marad, nevethető, érdekes, aki nem ismeri, azt érdekli, hogy mi fog történni, aki ismeri, alig várja, hogy újranevethesse, de csikorog.

Nem marad így. A második rész, a játék a játékban vidám és bohó, él, és az embert az első rész megtanította, hogy ezt az életet értékelni tudja. Nem kacagó megkönnyebbülés, hogy a végén minden rendbe jön, mert itt jelentkezik a rendezői koncepció: vannak vesztesek is. Leginkább Almádi, a hősbariton, szerelmes színész, aki fölött eljár az idő. A hátrahagyott asszonnyal és a négy gyerekkel szeretne még mindig hódítani, előrehozni a szép nők hangját, és nevetséges, vén hülyévé válik darabban és darabbéli darabban egyaránt. Sír, és az ember azt veszi észre magán, hogy egyáltalán nem örül a fiatalok boldogságának. Vagy az idősebbek boldogságának sem. Nem ez az egyetlen dolog, amiben a Játék a kastélyban különbözik egy átlag-vígjátéktól, de ez legalább világosan érezhető és átélhető.

Meg az is, hogy Schmied Zoltán jó színész.

Egy napig rágódtam, hogy meséljem, ne meséljem, mert hát félreérthető, olyan, mintha veregetni akarnám az idősebbek vállát, pedig eszemben sincs.

Mindenesetre elmesélem. Mezey Béla Ferencsik Jánosról szóló könyvének bemutatóján voltam a Rózsavölgyiben. A könyv is érdekes, de mivel valamelyest közreműködtem az elkészítésében, talán jobb, ha nem értékelem. Hanem ott volt Szinetár Miklós is, és elképesztő volt. Úgy, ahogy volt, az összeszedettségével, a tempójával, a történeteivel, az új szemüvegével (nem az, ami a képen látható), de annyira, hogy amikor hazamentem, még egyszer megnéztem a születési évét: 1932.

 Igen, ez ugyanaz az ember, aki a Csárdáskirálynőt rendezte Honthy Hannával a főszerepben.  Nem az életművéért lelkesedek, ő rendezte a Rózsa Sándor sorozatot is, és nyilván vannak még egyéb mélypontok is a pályáján. De hogy van erre példa is az életben, hogy az ember egy bizonyos kor fölött sem megy egy bizonyos szint alá, nem lesz feltétlenül múltban élő teszetosza. Beszéltünk az operaházi bemutatókról, jobban képben volt, mint én, jobban föl is bosszantotta magát, mint én, és persze voltak sztorijai mindenkiről, Honthy Hannáról is, de tegnapi és mai művészetközeli lényekről is, és tényleg látszik, hogy nem muszáj feltétlenül elmeszesedni, elbutulni, beszorulni a saját világunkba, és onnét nézni ki ellenségesen a környezetünkre.

Van remény. Vagy van feladat. Vagy a kettő talán ugyanaz.

Elég régóta foglalkoztat a kérdés, és lehet, hogy a megoldása épp olyan egyszerű, amilyennek látszik. Tud a karmester táncolni? Elvben tudnia kellene, mert mozdulatokkal és zenével dolgozik, csak épp fordított sorrendben, nem úgy, mint egy táncos. Nem a zenét fordítja mozdulatokká, hanem a mozdulatokat zenévé.

Tegnap néztem Fischer Ivánt saját Táncszvit című darabja vezénylése közben. Igazi táncritmusok szólalnak meg, bossanova, boogie-woogie, és olyan meggyőzően is mozgott rá (vagyis éppen hogy nem rá, hanem mondjuk így: elé) a karmester, lazán és vidáman, hogy arra gondoltam: ő tud. Eszembe jutott egy régi tévéműsor, amelyben régi táncok lépéseit mutatta be, ilyen a menüett, ilyen (volt) a sarabande. Kocsis volt a műsorvezető, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy kicsit szívatja a harcostársat, de Fischer Iván abszolút állta a sarat. Fordítva alighanem bajok lettek volna. 

Az a tippem, hogy Leonard Bernstein is tudott, a pódiumon, egyedül biztosan, de létezik egy fénykép, vagyis sorozat, amelyen Irene Papasszal zorbáskodnak, az elég meggyőző. Akiben a ritmusérzék mellett a felszabadultság is megvan, annak aligha okoz az ilyen gondot.   

Akkor, mondjuk, Toscanini tudott, Furtwängler nem tudott, Bruno Walter rosszul, Reiner egyáltalán nem, Széll György sem, Karajan tudott volna, de nem mert. Lehet, hogy tényleg ennyire egyszerű a válasz. Tud a karmester táncolni? Van, amelyik igen, van, amelyik nem.

Van a Netflixen egy kedves szolgáltatás: nem kell végignézni a főcímet és a stáblistát. Megnyomja az ember a gombot, és már jöhet a következő rész, vagy megnyomja, és már benne is vagyunk az események sodrásában. Persze, nem nagy tisztelet az alkotókkal szemben, végül is ennyi jár nekik, heteken át szaladgáltak, hogy elkészüljön a film, legalább a nevük hadd legyen kiírva, de alig van ma a moziban valaki, aki ottmaradna, amikor jönnek a fehér betűk. Arra sem szoktunk kíváncsiak lenni, hogy ki vetette és aratta a búzát, amiből a reggeli kiflit sütötték.

Csak azért mesélem, mert a The Perfect Couple című sorozat készítői már annyira ismerik a nézői szokásokat, hogy olyan főcímet készítettek, amit hatodjára is megnéztem. Rövid, lendületes, a történet szempontjából is releváns, táncolnak vagy testedzenek a tengerparton, de hogy ki mennyire önfeledt vagy nem az, az pontosan megfelel a sorozatban betöltött szerepüknek is.

Erre szokás azt mondani, hogy profik. De egyébként is profik, minden színész első osztályú (minimum), Nicole Kidman uralja a házat és a teljes sorozatot, pedig neki már jóformán álarcban kell játszania, addig-addig faragták az arcát, hogy alig mozdulnak rajta az izmok, de ő így is tud. Klasszikus ki a tettes-típusú krimi, mindenki gyanús, és végül az tette, aki a legkevésbé gyanús, ezt még Agatha Christie-től tanulták, nagyon jó. Csak hát itt jön a fordulat. Ha az tette, aki tette, akkor az egész film egy nagy marhaság, mert akármilyen ötletes is a fordulat, az így nem tehette, amit tett.

Persze, tudom, ez nem az élet, csak egy film, de akkor is. Jó a sok fordulat, de nem ártana megmaradni a lehetséges határain belül. Az ember ilyenkor kezd el borongani a pusztuló világ felett, hogy már mindent kidolgoznak az utolsó szögig és jégkockáig, csak a lényeg a mellékes, maga a történet, arra már nem találnak profit, aki átlátná az egészet, csak haladunk fordulatról fordulatra, és ha elfogy a hatodik rész, akkor megállnak: ez a megoldás. Csak hát, ha tényleg ennyire ismerik már a nézői elvárásokat, az inkább azt jelenti, hogy nem ők a szellemileg csököttek, hanem mi vagyunk azok: erre van igényünk. Nem baj, ha ostobaság, csak legyen kedvünk odaülni a következő rész elé.

És volt.  

Valaki azt mondta, hogy a Rolling Stones a nevét Bob Dylannek köszönheti, az ő számából, a Like A Rolling Stone-ból vették a nevüket. Kicsit gyanús volt, hogy ez időben nem jön össze, előbb alakultak meg az angolok, mint hogy megszületett volna a dal, de annyira tetszett a dolog, hogy elfogadtam. El lehet képzelni a megdöbbenést, amikor most, egy büszke forgalmazói hírlevélből az derül ki, hogy a nálunk februárra tervezett új Bob Dylan-film magyar címét Hobótól veszik, mert hogy ő lefordította a dalt, Mint egy Rolling Stone címmel, és ezt választották a moziváltozathoz.

Szerencsére mindkettő téves információ. Vagy legalábbis a második az biztosan szerencse, mégis meglepő lett volna a Dylan-filmet Rolling Stones-filmként forgalmazni. Csak félreolvastam.  

Ami az első hírt illeti, a Rolling Stones tényleg egy dalról nevezte el magát, de nem Dylanről, hiszen 1962-ben alakultak, a Like A Rolling Stone pedig csak 1965-ben jelent meg. Az ihletadó Muddy Waters volt, neki is van egy Rolling Stone című száma. Hobo tényleg lefordította a Like A Rolling Stone című dalt, és tényleg ez a fő sora, hogy „mint egy Rolling Stone”, aminek így nincs semmi értelme, vagy legalábbis nem azt jelenti, amit a szerző gondolt, hogy ezzel az egyszerű fogással és érvvel éljek. Nem arról van szó, hogy a lány eltévedt az élet országútján, és olyan lett, mint egy popsztár, hanem eltévedt, és olyan lett, mint egy félrerúgott kő. De hát Hobo magának írta a dalt, mindenki a maga vermét ássa, és ha öröm, hogy még többször is kimondhatja azt, hogy Rolling Stone, ám tegye. A film forgalmazója tényleg ebből a fordításból vette a magyar címet, de a megfelelő sort használva, így az lesz majd a moziműsorban, hogy: Sehol se otthon. Remélem, nem riaszt el senkit.

Egyébként erről a dalról van szó, az a jó ebben a felvételben, hogy a Rolling Stones játssza a Like A Rolling Stone-t, és elég filmes is, Patricia Arquette a főhősnő.

Valami baj van a Shakespeare-szonettekkel. De csak magyarul. Valahogy nincsenek a helyükön. Úgy értem, egy olyan országban, ahol a fordítás mindig is kiemelkedően fontos műfaj volt, és ahol Shakespeare a színházi élet alapja, hogyan lehetnek ennyire marginálisak a szonettek? Tulajdonképpen csak egy a közkincs, a 75., Az vagy nekem, mi testnek a kenyér. A többi mintha nem is volna.

Az ember ilyenkor jobb ötlet híján a fordítót teszi felelőssé. Szabó Lőrinc nem fordította le nekünk az összes szonettet. A szó szoros értelmében persze lefordította, ahogy lefordította más is, de a 75.-et leszámítva nem tudott azonos vagy legalább hasonló eredményre jutni, mint Shakespeare.

Az egész probléma arról jutott eszembe, hogy tegnap egy régi Elly Ameling-lemezt hallgattam, francia dalokat énekel rajta, köztük Debussy Verlaine-megzenésítését: Il pleure dans mon coeur. Szívemben könnyezik. Közben leakasztottam a polcról a Lyra Mundit, egy fordítást közöl, Szabó Lőrincét. Szívemben könnyezik/ s esik kint is az utcán.

Az eredetiben a városban esik, nem nagy különbség, bár Szabó Lőrinc kitol így Kodállyal, akinek van egy Esik a városban című zongoradarabja, így nem lehet rájönni, hogy Kodály Verlaine-re utal, de nem ügy.

A kedvetlenség az ügy, amellyel Szabó Lőrinc a verset fordítja, talán nem tetszik neki, talán fáradt volt a sok fordítástól, nem tudom, de mindig mintha örülne, hogy talál egy megoldást, és nem keresgéli tovább a legjobbat. Így jutunk el a vers végéig, ahol meglódul a fordítói fantázia: Se hóhérom, se hívem/ Megszakad árva szívem.

Hülye vagy? Hogy kerül ide a hóhér? Az eredeti csak azon panaszkodik, hogy nem találja a szív fájdalmának okát, tárgytalan a szenvedés, nincs a szívben se szeretet, se gyűlölet, nem tudni, miért, de fáj. Persze, a folyamatot értem, jó a rím, hívem – szívem, jó (bár fölösleges) az alliteráció, hóhérom – hívem, csak az értelem elvész, hiába tagadja őket, így is ott vannak, erőszakos lények. Tönkre van téve a vers.

Persze, lefordíthatja más, csak már késő. Verlaine már elfoglalta a helyét a magyar irodalmi slágerlistán, jó, jó, de azért nem egy Rimbaud. És ez már alighanem így is marad.

John Ogdon volt valamelyik napom főszereplője. Nem érdemben, úgy értem, nem a lemezeit hallgattam (van belőle, de nem sok), csak az életén szörnyülködtem. Ogdon volt sokak szerint a valaha élt legjobb angol zongorista, annyira biztosan jó volt, hogy megnyerje a 2. Csajkovszkij-versenyt, ami azért elég nagy szó. Főleg úgy, hogy az elsőt, számomra meglepő korrektséggel az amerikai Van Cliburn nyerte. És akkor jön a második, és újra egy nyugati? De Ogdon tényleg nyert. Igaz, kiosztottak egy másik első díjat is, és azt egy akkor szovjetnek mondott zongorista nyerte, Vladimir Ashkenazy.

Ogdon karrierje természetesen megindult, koncertek itt és ott, előbb a Szovjetunióban, aztán az egész világon, a teherbírása végtelenek látszott, évente több, mint kétszáz fellépést vállalt. Akkor is elég furcsa lény volt, kis szakáll-ecsettel az állán, szemüveggel, sűrű bongyor hajjal, amilyennek egy jelentékeny muzsikust elképzel az ember. Ment a szekér. Annyira ment, hogy vettek egy nagy lakást Londonban, a Regent’s Parkra nézőt, állandóak voltak a nagy partik, hírességek jöttek. Vidám élet a hatvanas években.

Aztán az összeomlás. Hallucinációk és mindenféle furcsaságok, ráadásul agresszió, egy alkalommal, koncert után, míg az Ogdon-házaspár a királynő gratulációját várta, a férj belemarkolt a felesége hajába, és arrébb taszította az asszonyt, hogy ő foghasson előbb kezet az uralkodóval. Vagdosások, öngyilkossági kísérletek, érthető módon a koncertek elmaradoztak, emiatt a bevételek is elmaradoztak, Ogdonék elszegényedtek. John Ogdon elmeállapotát már nem lehetett titkolni, kórházakba járt, gyógyszereket és elektrosokk kezeléseket kapott, ettől nem tudott zongorázni, nem úgy mozogtak az ujjai, ahogy akarta. A házaspár különköltözött, majd elvált, Ogdon apró bérelt lakásokban, rehabilitációs központokban élt. Aztán jött még egy vagy két nagy visszatérési kísérlet, a sajtó újra foglalkozni kezdett vele, hát hogyne, mennyire érdekes sztori, az őrült zseni, aki újra az élők között van. Addigra már egészen elváltozott, borzasztóan meghízott, halkan, kásásan beszélt. Játszani még tudott, de nyilván nem úgy. A nagy koncertek után ment vissza a rehabilitációra, és kicsit zongorázott a sorstársaknak is. Ötvenkét éves volt, amikor meghalt, de nyolcvannak látszott.

Volt egy ilyen Omega-szám, Az arcnélküli ember. Koncerten nem hiszem, hogy játszották, Haumann Péter beszélt, az együttes tagjai csak kísértek, zenével, meg szavalókórusként: az arcnélküli ember ma még jóbarát, de játszi könnyedséggel köpönyeget vált.

Csak azért mondom, hogy az ötlet mennyire kézenfekvő, de ha meg is valósítják, nehéz szabadulni tőle. Pedig nem úgy valósítják meg, ahogy ma szokás, mindenféle arcfeszesítő izékkel meg párnákkal, csak filmen lehet látni a Punta della Doganában. Befelé menet figyelmeztetnek, hogy odabent sötét van, és tényleg, szokni kell, hogy barlanglakók leszünk újra, akik a barlang fala helyett egy vásznat néznek. A vásznon film, holdbéli táj, de nem is a Föld Holdja-béli, süvít valami szél, egy meztelen nő fekszik, fölkel, idemegy, odamegy. Arca nincsen. Története sincsen jó sokáig néztem, de nem jutottam el oda, hogy, na, itt kezdődik, innét már láttam, most majd ez jön. Értelmet vagy okokat sem lehet találni, miért van ott, mit csinál, miért kuporodik le, miért megy, miért áll. Csak van.

Az alkotó Pierre Huyghe, és most nagyon örülök, hogy írásban kommunikálunk, nem kell kitalálnom, hogyan is kell ejteni ezt a nevet. Az angol nyelvű Wikipédia szerint hweeg a helyes ejtés, köszi szépen.

Szóval ott tanácstalankodik az ember, nem is tudom, mennyi ideig, húsz percig, talán tovább, aztán továbbáll a sötétben, botladozik az egyenetlen talajon tapogatja az arcát, megvan-e.

Nem vagyok biztos benne, mi is a sikeres előadói pálya emléke. Mindenki ismeri a nevét, vagy mindenki ismeri valamelyik fellépését? Az a fontos, hogy Kabos Gyula, vagy az, hogy „a hagymát is hagymával”? Láttam Olaszországban, hogy Caterina Valente halálhíre önmagában nem elég információ, mindenütt hozzátették, ő volt az, aki a Bongo cha-cha-chát énekelte.

Tényleg ő volt. Meg még néhány számot, évtizedeken át, összesen tizenhárom nyelven. Szerették mindenütt, Németországban különösen, de Amerikában, Franciaországban, Olaszországban különösen, akkor, amikor még minden országnak saját sztárjai voltak. Ő meg mindenütt, nem függetlenül a nyelvtudásától. Igazi európai jelenség volt. Aztán megjárta Amerikát is, ott sem volt éppen sikertelen, de hát miért lett volna az, énekelt, táncolt, viccelt, kísérte magát. Itt épp Dean Martinnal nevetgél, bár lehet, hogy már hozzá is kell lábjegyzet, kiről is van szó. Aztán elfelejtették, de a Bongo cha-cha-cha maradt. Vagy ez is csak bizonyos kor fölött ismerős? És a One Note Samba? 

Voltaképpen nem értem, miért nem nagyobb sztár nálunk Jean Cocteau, úgy bánunk vele, mint aki fölött eljárt az idő. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de szerintem évek óta nem jelent meg tőle semmi, a filmjeit nem játsszák a tévében sem, a színdarabjait nem tűzik műsorra. Még jó, hogy Velencében másképp van, most zár, de sokáig volt nyitva a Peggy Guggenheim Gyűjteményben egy Cocteau-összegzés, csak nézett az ember, ezt is tudta, meg ezt is, épp csak zenét nem szerzett, de librettót írt Stravinskynak, szépen rajzolt, díszletet tervezett, meg lehet nézni A szépség és a szörnyeteget. Amihez nyúlt, az valamivé vált, nem mondom, hogy feltétlenül arannyá, de Cocteau-vá. És az egész mögött ott van a szexuális felajzottság, mintha tényleg nem volna különbség a szex és az alkotás között.

Ezt azért valószínűleg értelmesebben és hosszabban kellene kifejteni.

Hanem itt egy Cocteau-levél, az ember nem tehet mást, csak lelkendezik, hogy valakinek ennyire szép legyen az írása, ennyire egy anyagból legyen a rajz és a betű. Hát persze, hogy egy anyagból, vonalból. Milyen lehetett levelet kapni Cocteau-tól? És milyen nehéz lehetett válaszolni rá.