Tudok veszíteni, de azért nem sejtettem, hogy szükség is lesz erre a képességemre. Az egész csak a rosszul értelmezett honfiúi kötelességből indult, hogy az nem kérdés, foci vagy Wagner, de azért lehet egy ilyen kecske-káposzta megoldással élni, és a Siegfried utáni első szünetben úgy nyilvánítani ki együttérzésemet azokkal, akiknek a foci jutott, hogy a közeli gyorsétteremben leküldök egy Szoboszlai-menüt. Nem sürgős, ezekkel az óriási szünetekkel.
Addig feldolgozom, a mit is? Jobban tetszett Az istenek alkonya a Siegfriednél, még ha a zenekarnak csak két állása is volt, egy hangos meg egy halk, de legalább az a kettő megvolt. Stefan Vinke se lett jobb tegnap óta, (igazság szerint rosszabb lett), de már beszámította az ember, hogy tegnap alaposan kiordibálta a torkát, ennyi maradt mára. Hanem Láng Dorottya mennyire szépen énekel! Kerekes székből, begipszelt lábbal, és a szívtelen húga, évek óta nem látták egymást, mégsem kérdi meg hogy mi történt a lábaddal.
Egyéb éretlen humorok és értő értékelések, de hát nem sürgős.
Mint kiderült, sürgős lett volna, meg a pech is közrejátszott, de hát ki gondolta volna, hogy a szünetre lezárják a felszíni parkolót a Müpánál, le kellett menni a mélygarázsba, plusz lift, és már csak a sajnálkozó jegyszedői arcok, már elkezdtük, tessék fölmenni a harmadikra.
Csak hát az jutott eszembe, hogy ha a meccs miatt késtem el, akkor már fenékig, hazamegyek, és megnézem a focistákat. Annak ellenére, hogy, mint valami Moldova-novellában, két védekező csapat küzdött, sípszóra bevonultak a saját kapujuk elé, és nem voltak hajlandóak elvégezni a kezdőrúgást. Annak ellenére, hogy mire meglett a gól, már Az istenek alkonyának is vége volt. De legalább nem maradtam le Hajdú B.-ről, aki szerint „Gunn ellen fegyver lehet a lövés”.