Nem meglepetés, sok helyen megírták, hogy a Mona Lisa nincs a Léonard de Vinci tárlaton kiállítva, egyszerű számtani okokból. A látogatók számát napi ötezerben maximálták, a Giocondának meg napi huszonötezer vendége van, a kettőt nem lehet egyeztetni. Az utóbbit amúgy sem lehet semmivel sem egyeztetni, sorba kell állni érte a múzeumon belül is, tábla mutatja, hogy innét még tíz perc, és körülbelül stimmel is. Nem is kerülhet senki intim viszonyba a képpel, messze van, rosszul látható az üveg mögött, az őrök pár perc után kérlelhetetlenek, tessék tovább lépni,  tekintettel lenni egymásra. Az emberek fotózkodnak és tovább állnak. Akinek viszont ennyi nem elég, az a szemközti falon lévő nagy Veronese elé áll be, akár fotózkodni, akár bámészkodni. A kánai menyegző, középen a velencei festők zenekarával. Veronese, Tintoretto és Tiziano húzzák, és az egész egy kicsit olyan, mint a Pisztrángötösről készült film eleje, amikor a nagy muzsikusok hangszert cseréltek, Perlman nyekeregtette a gordonkát, Jacquelin du Pré a lába közé fogott hegedűt, Zubin Mehta meg rendületlenül nagybőgőzött. Senkinek sem áll jól a kezében a hangszer, de hát ez nem hangoskép, csak lagzi, ahol valahol Jézus is ott van.  

A nagyorrú nagypapával szemben van a Louvre falán egy Mantegna. Jézus és a két lator szenved a kereszten, jó magasan, de alattuk, kedélyes kis életkép, kockáznak a katonák, sorsot vetnek Jézus köpenyére. Mintha ez a mozzanat jobban izgatta volna Mantegnát a lényegnél, lehet, hogy megváltozik a világ, de az nem olyan fontos, mint az ikszlábú dárdás és a haverjai, akiket igazán kevéssé izgat, hogy ki az áldozat, a lényeg a köpenye. Történjen a történelem, ahogy akar, az a fontos, hogy ki dobja a hatost, mert az viszi haza ezt a szép, varratlan ruhadarabot. Lehet, hogy a világegyetem tágul, de Brooklyn nem tágul, és egyáltalán nem biztos, hogy tudjuk vagy észrevesszük, mik a jelentős események a világban.

Némi, nem is kicsi meglepetésre a kép újra köszön a D’Orsay múzeumban, ahol épp Degas-kiállítás van, Degas és az opera kapcsolatáról. Persze, ez még nem az, csak egy korai festmény, Tours-ból kérték el, hogy jelezzék, Degas sem volt mindig Degas. Volt, hogy szorgalmasan másolta a Louvre-ban Mantegnát. Számára egyébként világos módon nem az volt a kép mondanivalója, mint nekem, de hát mindenki tévedhet. Vagy mindenkinek lehet akár igaza is.

És itt lesz az  kép, mondja a szellemes útitárs, ezúttal szellemesség nélkül, amelyiken úgy néz ki egy öreg pasas, mint Antal Imre. 

Persze tudom, mire gondol, (vagy kire), a híres Ghirlandaióra, Nagypapa az unokájával. 

A szőke kisfiúra, aki, nekem úgy tűnik, nem a nagypapa szemébe néz, hanem az orrára, pedig megszokhatta volna már, a rhinophyma nem egyik napról a másikra alakul ki. Nem állnak már még sokan előtte, nehéz kitűnni bármivel is a műtárgybőségben, nagyobb csoportok csak ott vannak, ahol szoktak is lenni: a milói Vénusz, a szamothrakéi Niké és Mona Lisa előtt. Nem is tudom, mi annyira megindító Ghirlandaióban, hogy elsősorban mégis festmény, nagy, piros foltokkal, vagy a gyerek a maga szépen metszett kis orrával, ahogy a jövőbe tekint, egy szép napon majd nekem is ilyesmi lesz az arcom közepén. Vagy a nagypapa, ahogy szeretettel néz le a gyerekre, de a szeretet kifejezhetőségének mégis korlátot állít ez a torzulat. Összepuszilgatnám, de nem merem. Nem örülne neki. 

És nekünk ott van még Antal Imre, aki jó néhány generációt elszórakoztatott a maga sokféle és sokirányú tehetségével, színpadon, tévében, műsorvezetőként, színészként, zongoraművészként, bár ebben aminőségében én sem emlékszem rá. Most mégis örülök, hogy hivatkozás lehet a Louvre-ban. 

Phelim McDermott rendezésében, a Metropolitanből közvetített Ehnatonban a fáraó (nem Ehnaton, hanem az apja, III. Amenhotep) három-három karórát visel ékszer gyanánt. Mondhatni, hogy szerencsés ember a rendező, amiért a sok karóráról neki nem a felszabadító szovjet hadsereg tagjai jutnak eszébe. De honnét az ötlet? Lehet, hogy nem olyan nagy dolog az egész, végül is órát elsősorban ékszerként hordanak a férfiak, nem azért, hogy megtudják, hány óra van, arra vannak egyéb módszerek is, leginkább a mobiltelefon. Persze, lehet, hogy Phelim McDermottnak is az jutott eszébe, ami nekem, a Louvre alagsora, az asszír szobrok, ez az oroszlánt szorongató szakállas ember, akinek olyan meglepő a karkötője.

Csak a szokásos időutazás. Ajjaj, lebuktunk, mondják az ideges földönkívüliek, és nem tudják, hogy már az egyiptomi utazás során ottfelejtettek egy mobiltelefont, amit utóbb a fáraó a fejére szerelve viselt.  

Ha ennek a történetnek ott lenne vége, ahol szeretném, akkor igen tanulságos történet volna, kérdőjel helyett komoly és határozott ponttal a végén. De hát nem olyan egyszerű.

Ott kezdődött az egész, hogy autóval jöttem Párizsba, ami nem csak nyújtja az út hosszát, de új problémákat is hoz. Például mi legyen a kocsival, amíg az ember a várost járja. Annyiszor vitték már el az óvatlanul a járda mellett hagyott járművet (a teljesség igénye nélkül: Londonban, Bécsben, Firenzében) hogy már nem kockáztatok, nem szeretném megismerni a párizsi rendőrségi parkolót is. Nincs más lehetőség, mint a parkolóház, az árakat el lehet képzelni. Illetve nem lehet elképzelni, annyi, amennyiért szobát lehet bérelni. Legalábbis a belsőbb kerületekben. A szállásadó azonban hagyott maga után egy kedves útbaigazítót, mi merre van, üzlet, pékség, étterem, kávézó, parkoló. Ez a legközelebbi, ez meg a legolcsóbb. Hát legyen, fölhívjuk a legolcsóbbat, kihangosított telefonról.

• Jó estét kívánok, csak azt szeretném megtudni, hogy...
• Un rue Jean Jaurés.
• Igen, igen, de hogy mik az árak egy napra...
• Un rue Jean Jaurés.
• Értem, de az messze van innét?
• Un rue Jean Jaurés.

Mondom az útitársaknak, hogy ez jobb nem lesz, induljunk. Hová, kérdezik. Miért, nem értettétek? Nem. Un rue Jean Jaurés. Te értetted az utcanevet? Mondom, hogy persze, Jean Jaurés. Nem tudod ki Jean Jaurés? Azt nem kérdezem, hogy nem jártál gimnáziumba, mert egy osztályba jártunk, de hiányoztál az első világháború alatt? Amíg a tömeg azt ordibálta, hogy Berlinbe, Berlinbe, Jean Jaurés a békéről szónokolt, és le is lőtték, szegényt.

Ha itt volna a történet vége, akkor elégedetten mondanám, hogy hiába hiszik azt, nincs semmi haszna az általános műveltségnek, mert lám, most is megtakarítunk vagy száz eurót, és csakis emiatt. Ámde.

Kocsiba szállunk, beírom a navigációba, hogy un rue Jean Jaurés. Kicsi szépséghiba, hogy a navigáció rue helyett avenue-t mond, de hát van ilyen Pesten is, Bécsi út vagy Bécsi utca, Váci út vagy Váci utca.

Pont ugyanez itt is a helyzet. Az avenue Jean Jaurés-n nincs parkolóház. Van azonban másik navigáció, telefonos térképek, és ott van rue is, igaz, kicsit odébb, de nem iszonyat messze. Csak ott sincs parkolóház. Viszont van még egy lehetőség, az már jó messzire van, 13 km, mindegy, ha menni kell, most már menjünk, majd valahogy visszametrózunk. Közben szellemes útitárs megjegyzi, hogy ez is egy érdekes városnézési módszer, megtekintjük az összes Jean Jaurés-ról elnevezett közterületet.

Tényleg ez is lesz belőle, mire este fél 11-kor kiérünk a rue Jean Jaurés-re, a parkolóház bezárt, mehetünk vissza, garazsírozhatjuk a járművet a hiperdrága parkolóházban, mindegy, most már ott marad.

Másnap fölkelek, és a reggeli derengésben elindulok valamelyik bolt felé, bagettért meg kakaóért. Ötven lépést sem teszek, amikor egy márványtáblát látok a falon: Ezen a helyen ölték meg Jean Jaurés-t 1914 július 31-én.

Világos, hogy a pasas százöt évvel a halála után akar tőlem valamit. De vajon mit?

Valamiért azt hittem, hogy ezek a botlasztó kövek hazai találmánynak számítanak. Nem is nagyon értettem, hogyan lehet, mert elegánsak, szépek, vádlóak és nem harsányak, de miért ne jöhetne össze egyszer nekünk is az ilyen. Összejöhet, össze is jött, de most már látom, hogy nem a fénylő réz macskakövekkel, ezek ott vannak Heilbronnban is az utcán, vádolnak és emlékeztetnek, és nem bocsátanak meg, mert azt csak az áldozatok tehetnék, de ők nem élnek.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz.

A képen Katica, Kathchen, Heilbronn leghíresebb szülötte, a karácsonyi vásárt is róla nevezték el. Nem mondom, hogy pont ilyennek képzeltem volna magamtól is, de ő van itthon, hogy jövök én ahhoz, hogy bíráljam ezt az ál- Piroskát. Kékecskét. A város nyugalmas este, szép is nagyon, véletlenül vagyok épp itt, de szerencsés a véletlen.A városházával szemben áll a Kilianskirche, a lépcsőjén vidám, nagydarab német lányok kiabálnak egymással, de mintha csak azért tennék, hogy amikor abbahagyják jól hallható legyen a csönd is. Azért az ember csóválja a fejét, jaj, miért zajongtok, de akkor jön Katica, és eszembe jut, hogy voltaképpen nem is emlékszem, mi is történt vele. Ami szörnyű, bizonyos szempontból, hiszen láttam nem csak színházban, de operában is, másfelől meg öröm, mert megint elolvashatom, anélkül, hogy ismétlésbe bocsátkoznék. De ez már az öregség, nem kampósbot és reggeli köhécselés, csak elfelejtett történetek, meg hogy az ember fejet csóvál, ha fiatalokat lát. Aztán észbe kap, és azt mondja, éljenek a Katicák, ha kiabálnak, ha nem.     

Ez már nem ugyanaz. Visszatérő tapasztalat mindenkinek, aki látta még a régi King's Singers-t, és nem olyan könnyű megmondani, miért nem ugyanaz. Illetve: könnyű. Azért, mert mások a tagok. De hát az új tagok is mind jól énekelnek, szép hangok, viccesek, természetesen keverik a régit és az újat, megszólítják a közönséget és elvegyülnek vele a koncert után. 

Most annyiban változott a helyzet, hogy hiába nem ugyanaz ez a King's Singers, mint amelyikért olyan nagyon-nagyon lelkesedtünk a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, azért ez ugyanaz akar lenni. Visszatértek a régi műsorprofilok, eleinte madrigálok és motetták, a második részben meg jutalomfalatok, angol népdalok, Beatles, Simon and Garfunkel, mindenféle vidám dolog. A régi feldolgozásokat éneklik, tisztán és érzékenyen. Egy kicsit most mintha jobbra dőlne a pódium, a basszus szólam erőteljesebb, mint volt, vagy talán a kontratenor gyengébb, de az egész koncert üzenete minden nagyszerűsége ellenére is az, hogy volt egyszer egy King's Singers. Hogy lesz is egyszer, azt a koncert alapján sem tudom megmondani.  

1997-ben, amikor százéves volt az EMI (azóta már elhalálozott) készítettek egy lemezt Roberto Alagnával, még a régi technikával. Mert, mondta Alagna, az volt az igazi, amikor még rögtön viaszba karcolták a rezgéseket, és talán Caruso is azért tudott eleven emlék maradni, mert ez a technika minden sistergése ellenére intimebb kapcsolatot hozott énekes és hallgatója között. A lemezhez kellett 78-as fordulatszámú lemezjátszó, bár mellékletben odaadták CD-n is az anyagot, de így már tényleg nem volt semmi értelme. Két szám, egy nápolyi dal és a No, pagliaccio non son a Bajazzókból, zongorakísérettel.

Szerintem badarság volt az egész, de most, huszonkét év elteltével Alagna ismét Carusót énekel. Egyfelől a Caruso című számot Lucio Dallától, amit már Pavarottival is nehéz volt kibírni, másfelől a Caruso-repertoárt. Néha jobb, néha rosszabb, néha közepesebb, nápolyi dalok, nagy kiabálások, és a Vecchia zimarra. A Vecchia zimarra? A Kabátária a Bohéméletből? Az hogy kerül ide? Basszusária a negyedik felvonásból, magyarul Polgár László hangján, olaszul Ghiaurovval van a fülemben. Alagnával nincs, Domingóval meg Pavarottival sincs, Carusóval sincs ott.

Pedig az utóbbi lehetne. Van vele lemezfelvétel is, bár nem a kereskedelmi forgalomnak szánták, inkább csak bizonyítéknak, hogy tényleg igaz, vagy legalább tényleg lehetséges. A történet szerint egy előadáson már a bevezető dallamokat játszották, amikor a basszista kétségbeesetten súgta Carusónak a szája sarkából: nem tudok énekelni, elment a hangom. Semmi gond, csak tátogj, mondta Caruso, hátat fordított a nézőtérnek, mint aki nagyon az események hatása alá került, és elénekelte a kolléga helyett az áriát. A közönség meg semmit sem vett észre, mondjuk annyira elképesztő az egész, hogy nem csoda, de emiatt nyilván nem hitték el, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.

Lemezen mindenesetre lehetséges, fölénekelte Caruso, most fölénekelte Alagna, egy éve azt mondtam volna, hogy mindjárt jön Domingo is, de aligha.

Meghalt Stephen Cleobury, aki évtizedeken át vezette a King’s College kórusát. Olyan zenész, akinek leginkább csak a nevét hallja itt az ember, bemondják rádióban, vagy olvassa a lemezborítón: azelőtt Philip Ledger volt a karnagy, most Stephen Cleobury, biztos valami ősz, vén szivar, aki zsarnokoskodik a piros-fehérbe öltöztetett gyerekek és ifjak fölött. (Nem úgy, nem úgy gondolom, de fegyelmet kell tartani.) Pedig hát nyilván nem volt ősz, amikor kezdett, ha egyszer harminchét éven át szolgált, hiszen még most is csak közelített a hetvenegy felé – szilveszterkor lett volna a születésnapja.

Cleoburyt azért szidták és azért szerették, mert tágította a kórus repertoárját, kilépett a karácsonyi énekek és nagy, reneszánsz motetták világából, megszólalt Rachmaninov, Janaček és Kodály is a vezényletével, és ha már nyitott, szélesre is tárta az ajtókat, új műveket rendelt. Harrison Birtwistle volt az, aki a legtöbb konzervatívot kikészítette, szerintem nem azért, amit mondanak, hogy kiabálni és dobogni kellett a művében a kóristáknak, azt a közönség szeretni szokta. (Eszembe jut, mekkora sikere volt annak idején az Orphei Drängar énekkarnak a Zeneakadémián a Zacskókantáta című produkcióval. Ahogy az elvárható, zörögtek, zörögtek a zacskókkal, aztán egyszerre felfújták és elpukkasztották azokat.) Akárhogy is, a Birtwistle-mű egyik ellenzője azt írta, hogy aki ilyen művet rendel, az megérdemli, hogy bezárják egy sötét helyre, és soha ne engedjék ki onnét.

Most örülsz?