Tényleg csak, vagy majdnem csak a legjobbakat lehet elmondani a Müpában előadott Nabuccóról, zenekar, karmester, a címszereplő, Amartüvshin Enkhbat négy fal között (a képen pont négy falon kívül látható) csodálatos hangjáról. El is mondom majd alkalomadtán, de most inkább a furcsaságokat. Például hogy valaki csak két mondatot énekelt, mégis kottából. Rendben van, biztos izgulós, emiatt nem is jött ki a színpad elejére a meghajláskor, ebbe viszont nem avatták be a Müpa személyzetét, így volt egy kislány, aki behozott egy csokor virágot, aztán szépen ki is vitte. Remélem, megtarthatta.

A felirathoz Anger Ferenc fordítását használták, aminek nem sok értelme volt, mert ő énekelhető magyar librettót készített, ennek megfelelően egyáltalán nem pontos, viszont vannak benne, nyilván szándékosan nyelvi modernségek, hogy csökkentsék a szakadékot a régi mű és a mai közönség között. ennek megfelelően aztán Nabucco arról panaszkodik, hogy őt megvezették. Megvezették? Ezt a szót először Frei Tamástól hallottam, amikor arra adott magyarázatot, hogy miért egy orosz zöldségestől kérdezte meg, mennyiért merényelné meg a magyar miniszterelnököt. Megvezették. Rendben van, de Nabuccót még félrevezették. Legalább az igekötővel jelezni kellene, hogy nem ugyanaz a kaliber.

Terjed a neten a Whitney Houston Challenge, vicces, nem veszélyes és nem is teljesíthetetlen: el kell találni a dobütést az I Will always Love You végén, mielőtt az énekesnő belekezd az and I-I-I-I éneklésébe. Az emberek nagy többsége elsieti, aztán, aki rájön, hogy a többiek elsiették, az meg lekési. Aki eltalálja, az meg boldog.  

Hogy a kihívásnak Whitney Houston a neve, az jogos, mert az általa énekelt feldolgozáshoz kötődik, de el szokás felejteni, hogy a dalt egy másik énekesnő írta, Dolly Parton. Általában eléggé gyanakvó vagyok az énekesnők által írt slágerekkel kapcsolatban, lehet, hogy semmi okom nincs rá, de egy kicsit nehezen tudom elképzelni, hogy Mariah Carey írta volna az All I Want For Christmast. Valahogy logikusabbnak látszik, hogy jön egy ismeretlen tehetség, eladja a dalát a hírességnek jó pénzért, az meg kockáztat, ha siker lesz a dalból, a jogdíjakból bőségesen megtérül a befektetés. Mindenki jól jár.

Hanem az I Will Alwayst mintha tényleg Dolly Parton írta volna. Beleillik az életrajzába, illik a hangjához, és amikor fölhívták a hírrel, hogy a Több, mint testőrben Whitney Houston énekli majd a dalát, azt mondta, de jó, kíváncsi vagyok, mihez kezd majd a harmadik versszakkal.

Milyen harmadik versszakkal?

Kiderült, hogy a feldolgozók nem az eredeti felvételből dolgoztak, hanem a Linda Ronstadt-féle változatot használták kiindulásként. Ha nem hívják föl akkor Dolly Partont, nincs harmadik versszak, nincs benne a dobütés, és akkor mivel szórakoznának a mai fiatalok?

Biztosan ez a művészet, vagy a művészet egyik formája: hogyan tegyem azt, ami velem történt általánossá és mindenki számára érdekessé. Még akkor sem könnyű, ha a történet magában érdekes. Carla Simón filmrendező szülei meghaltak fiatalon (úgy értem, ők is fiatalok voltak, meg Carla Simón is) AIDS-ben, a lányt a rokonok nevelték föl, filmrendező lett, a Zarándoklat a harmadik filmje. Megy a szülei, leginkább az apja után, mi lett vele, miért lett AIDS-es, egyáltalán: mikor halt meg, miért nem találkoztak soha.

Két óra alatt minden kiderül. És közben lát az ember óceánt, vitorlást, madarakat, delfineket, galíciai népszokásokat, meztelen nőt, és közben gyalázza magát, amiért olyan közönyös, hogy unja az egészet. Ne hülyéskedj, mégis Cannes-ban versenyzett a film, ahhoz már kell valami.

A lány elindul az anyja naplójával a kezében, hogy kiderítse, hogyan találtak a szülei egymásra, hogyan találták meg együtt a heroint, hogyan kapták el együtt az AIDS-t, nem lehetek ennyire korlátolt, hogy az egészről a Mamma mia! jut az eszembe. Abban is volt tenger, de abban jobbak voltak a dalok.

A régi vicc szerint abban különbözik Karinthy Ferenc Hamlettől, hogy ő még véletlenül sem találkozott atyja szellemével. Na most ugyanez a poén Franco Zeffirelli esetében már csak azért sem használható, mert ő nem ismerte az apját, így ha esetleg találkozott is vele, nem tudta. Viszont az anyja…

Zeffirelli emlékezései szerint elment egy ízben Los Angelesben általános kivizsgálásra. Csodálatosak az értékei, az orvosok gratuláltak. De éjjel, álmában megjelent az anyja, főzőkanállal a kezében, fejét csóválva: nem lesz jó ez az orvosi vélemény. Zeffirelli tehát visszament, még egy kivizsgálást kért. Semmi. Vagyis tényleg minden rendben van. Éjszaka, álmában megint megjelent az anyja, Franco, ezek az orvosok cretinók, menj el még egyszer. Zeffirelli, mit volt mit tenni, harmadszor is felkereste a klinikát, és az újabb vizsgálat kimutatta, hogy bizony, az anyjának igaza van, prosztatarák.

Azon gondolkodom, miért nem mondta neki az anyja szelleme már az első alkalommal, hogy fiam, neked prosztatarákod van.

Nem tudom, mindenkire ilyen hatással volt-e a tegnapi Arabella-közvetítés, hogy te jó ég, ez is mennyire jó opera – rám igen. Nem mintha a legnépszerűbb Richard Strauss művek közé tartozna, és nálunk mintha még az eszméért kellene harcolni, hogy Richard Strauss igenis nagy-nagy operaszerző volt.

Az eszméért azonban neki is harcolnia kellett. Amikor az Arabellát írta, épp válságba került az együttműködése Hugo von Hofmannsthallal, és, ahogy az a jól bevált partnerek között szokás, a válságért egymást okolták. Vagy legalábbis Strauss Hofmansthalt okolta, írt neki egy levelet, hogy minden olyan, mint A rózsalovagban, csak gyengébb és unalmasabb. Hofmannsthal meg visszaírt, hogy úgy látszik, a kapcsolatuk olyan lett, mint egy régi házasság, már nem inspirálják egymást.  

Szerencsére nem csak ezt írta vissza, hanem elküldte Arabella első felvonás végi monológjának szövegét is. Amire Strauss az egész opera leginkább lélegzetmegállító zenéjét írta, a brácsaszólós áriát. És küldött egy táviratot is, forró köszönettel és gratulációval. Csak azt már Hofmannsthal nem kapta meg. Megírta a monológot, és másnap meghalt.

Hát így tessék hallgatni. Tudom, hogy meghalnak mások is, akik semmilyen monológot nem írnak, meghalnak olyanok is, akiknek nem Richard Strauss zenésíti meg a sorait, de mégis.

Azt lehetett sejteni, akár az Aranyéletből is, hogy Olasz Renátó nem elégszik meg annyival, hogy ő legyen a következő generáció a filmekben, amíg ki nem öregszik a szerepkörből, és tényleg nem.

Nem mintha nagy megsejtő volnék, azt hittem, én leszek az egyetlen a moziban, és ehhez képest egész tisztes volt a nézőszám, persze csak a kisebbik teremben, a Puskinban, de az se baj. Minden csillag a film címe, Olasz Renátó rendezte, játszotta, az utóbbit nem egyedül, de jók a színészek, már akik színészek, akik nem, azok is jók. És szép is a film, amire egyáltalán nincs fölkészülve az ember, és értelmeske, már ha sikerül az első benyomásokon túllépnünk nézőként. Az első benyomás az, hogy nem szeretnék Tiszavasváriban élni. A második az, hogy miért, Budapesten szeretnék? A harmadik, hogy miért, Dániában szeretnék? Mégsem egy életről lebeszélős film, csak amolyan felnövős. Kicsit a BÚÉK igaz változatban, és nem újévkor, hanem karácsonykor, nem jön új év a régi után, csak a másnap. Ezek vagyunk, innét jöttünk, ide érkeztünk, és még nincs vége.

Low budget vagy no budget film, és néha még így is sok, az időnként bekószáló fehér (szürke) lovat akár ki is lehetne hagyni belőle, bár bájos gebe, vagy, ha jól láttam a stáblistán, két bájos gebe.

Össze kellene állítani a biztatóan sikerült magyar első filmek listáját. Álmodozások kora, Az én XX. századom, Minden csillag.

Magamtól ezt elengedtem volna. Kessler-nővérek, érdemben soha nem is láttam őket, jobban emlékszem a paródiára, mint rájuk, Balázs Péter és Szombathy Gyula, nőnek öltözve, de bajusszal jöttek le a lépcsőn, és azt énekelték a New York, New York dallamára, hogy „két Szexler-nővér”. Régi szórakoztató tévéműsorok sztárjai, akik még egyszer, utoljára bekerültek a hírekbe, a közös, asszisztált öngyilkosságukkal. Ámbár, ha asszisztált, akkor nem is ön-.

Aztán egy barátom átküldte ezt a felvételt.

És ugyanazt csináltam, mint a felvételen az amerikai stúdióközönség, kicsit bambán vigyorogva néztem őket. Szépek, az rendben van, erre lett fölhúzva a történetük. De annyira jók, ahogy mozognak, könnyedek, szellőcskék, és az egész koreográfia valahogy hosszú, nem ismétlődik, idelépnek, odaszökkennek, nem kiszámítható, Szép Ilona, és rögtön kétszer.

A Kessler-nővérek voltaképpen NDK-s lányok voltak, bár 1936-ben születtek, de Lipcsében tanultak balettozni. Az apjuk, állítólag vad és iszákos ember, otthagyta a családot, és nyugatra távozott. Egy idő után ők is mentek, Düsseldorf, Párizs, Róma a legfontosabb lakóhelyeik. Az évek során megszokták, hogy mindig és mindenben csak egymásra számíthatnak. Együtt laktak, vagy, ha jöttek pasik, akkor a szomszéd lakásban. Egyik nap az egyik főzött, másik nap a másik.

Ennyit a média-öngyilkosságról. Mert nem akartak egymás nélkül élni, mondták, hogy együtt szeretnének meghalni, de végül nem együtt lettek betegek, csak az egyik kapott sztrókot. Csak segítettek a tapintatlan sorsnak.

Nem tudom, más is így érezte-e, amikor jött a hír, hogy leégett a párizsi Notre-Dame, hogy nahát, ezek a barom franciák, nem tudtak rá vigyázni. Ott van náluk az emberiség nagy, közös kincse, ők meg hagyják, hogy lángra lobbanjon, füst szálljon föl belőle, olvadjon az ólom, törjön az üveg. Rettenetes.

Erre is jó ez a film, A feltámasztott Notre-Dame, hogy legalább utólag jobban értsük az eseményeket. Nem is az eseményeket, hanem a következményeket. Mert a Notre-Dame áll, újra látogatható, az ember bemegy, megállapítja, hogy rémes, minden új benne, és hiába tudja, hogy nincs ezzel semmi baj, csak elölről kezdődik a közös történetünk, mármint az emberiség és a Notre-Dame közös története, nem jók a színek, semmi sem az, ami volt, hiányzanak az évszázados piszkok, foltok, szürkeségek.

Amelyek, persze, nem voltak évszázadosak, a 19. század közepén már átesett a templom az első, nagy restauráción, aztán 1963-ban a nagy homlokzati tisztításon, régesrégen túl vannak már azon a vitán, hogy mit szabad és mit nem szabad letisztítani. Persze akkor is döbbenetes a mai technika, hogy a falakat belül folyékony latexszel kezelik, ráfújnak a falra valamit egy flakonból, aztán hagyják, hogy megszáradjon, és másnap, mint valami vékony bőrt, úgy távolítják el a megszáradt latexet, a szennyeződésekkel együtt. Megnyúzzák a falakat.

Mai technika? A tetőszerkezet miatt rengeteg tölgyfát kellett kivágni (bár a környezetvédőket igyekeznek megnyugtatni, hogy nem is olyan rengeteget, három focipályányi erdőt, csakhogy a fákat nem lehetett akármikor vágni, eleve télen kell, amikor alacsonyabb a gyantatartalom, és valamilyen, számomra rejtélyes okból újholdkor, mert az akkor kivágott fa ellenállóbb. Ezeken a napokon aztán a favágók tényleg egész éjszaka dolgoztak, hogy meglegyen a szükséges mennyiség.  Szóval lehet, hogy nem tudtak vigyázni a templomra, de újjáépíteni – azt nagyon tudnak. Vive la France.

A fürdőkről készülök írni, persze, fogalmam sincs, hogy mit, próbálom az emlékeimet, nem is a fürdőemlékeimet, hanem az olvasásélményeimet csatasorba rendezni. Olvastam valamit, ahol reggel a lumpok és egyéb éjszakázók állnak a fürdő, valószínűleg a Rudas előtt, és várják, hogy végre kinyissanak, és ők bemehessenek megtisztulni és pihenni. De mi lehetett? Ki a szerző?

Megkérdeztem egy barátomat, bár én is éreztem, hogy egy kicsit fura ötlet, megkérdezni mástól, nem emlékszik-e, hogy mit olvastam, de ő segítőkész ember, ha nem is tudta a választ, azt mondta, forduljak a mesterséges intelligenciához. Co-pilot, beírod, és kijön a megoldás.

Ki is jött, az, hogy Kosztolányi Fürdés című novellájáról van szó.

Ennyire rosszul emlékszem már mindenre? A Fürdés egészen másról szól, nem is uszodában játszódik, hanem nyílt vízen, addig dobálja a gyereket a Balatonba az apja, amíg az bele nem fullad. Van annak valami titkos bevezetője, amit elfelejtettem.

Nincs. Úgy kezdődik: Fehéren sütött a nap.

Marhaság. Persze, nem az a baj, hogy marhaság, hanem hogy olyan meggyőzően állított egy marhaságot a gép. Van ennek a jelenségnek neve, is, ha jól tudom, hallucinációnak hívják a mesterséges intelligencia ilyen határozott tévedéseit, mérik is, és furcsa módon a hallucinációk aránya a válaszok között emelkedik. Jelenleg 30 százalék körül jár, vagyis háromból egyszer téves a válasz, de ha nem néz utána az ember, nem biztos, hogy észreveszi.

Nem akarok rémeket látni, de nem lesz ebből baj?

Nem állítom, persze, hogy A menekülő ember kifejezetten művészet volna, de mégis valami hasonló. És a rendező, Edgar Wright azért kezdett bele, mert zavarta, hogy az első megfilmesítés (Schwarzeneggerrel) annyira más, mint a könyv. Egyébként, persze, az a két változat volt közelebb egymáshoz, a regény 1982-es, a film 1987-es. Wright meg kivárta, amíg a történet újra érdekes lesz, megírta az új forgatókönyvet, elfogadtatta Stephen Kinggel, megrendezte a filmet. Lett, ami lett.

Egy másik műfaj jut az eszembe róla, egy másik ember, aki már vitathatatlanul művész és művészettel foglalkozott. Egyszer megkérdeztem Kocsis Zoltánt, hogy a létező, egyébként nem nagy számú Pelleas és Melisande felvétel közül melyik tetszik neki a legjobban. Gondolkozik, gondolkozik, mondja a karmestereket, mond olyan lemezt is, amelyiket én soha nem hallottam, még hírből sem, aztán arra jut, hogy egyik sem. Egyik sem az, ami szerinte a kottában van. Akkor arra gondoltam, hogy ez lehet az interpretáló művészek egyik nagy hajtóereje. Egyszerűen nem tetszik neki az, ami létezik. Neki kell állni egy megfelelőnek.