Azon töröm a fejem, hogy mi is tetszik nekem, nekünk annyira Iréne Theorin művészetében. Mert hogy tetszik, az nem kérdés, mindenki boldog, amikor kiderül, hogy idén is lesz, jön a Wagner-napokra, Brünnhilde, elfújja, elfúj mindenkit. De közben meg épp nem fúj el senkit, talán ez a legmeglepőbb benne: tud halkan is énekelni Wagnert. Mellette zeng Wotan, nagy, komor lény dárdával a kezében, ő meg nem kiabál, csak úgy ül a térdénél, és mégis őt nézi az ember. Meg őt is hallgatja.
Ez az az időközben kissé lejáratott szó, az x-faktor? Az egyik bejön, majd megszakad, és semmi, a másik csak ott ül csöndesen a sarokban, és mégis mindenki őt nézi. Vagy a külső, ez az ősz haj, erős, sötét szemfesték, fiatal is, idős is, mint egy igazi Brünnhilde, aki gond nélkül hozzámehet majd ahhoz a fazonhoz, akit az anyja még a hasában hordozott, amikor ő már megmentette az életét? Ő, az apja lánya boldog szerelembe esik az apja unokájával, Richard, nem vagy te normális.
Vagy pont ez Wagner nőideálja? A nő voltaképpen férfi, érckebel és vassisak, kezében kard. Bár ez nem Wagnerrel kezdődött még az operában sem, Tankréd is akkor jön rá, hogy Chlorindát győzte le párbajban, amikor már leszúrta.
Harmadik felvonás vége. Leb wohl, du kühnes, herrliches Kind, Wotan búcsúja, ahogy az lenni szokott, a nagy, erős isten elbúcsúzik a gyermekétől, akiről előzőleg lecsókolta az istenséget, halandó lányka, nem lovagol már a viharban. És akkor ez a halandó leányka hirtelen odaszalad, átöleli a nagy, erős istenséget, ne búsulj, papa. Az a furcsa érzésem támad, hogy ez a nagy, erős, dárdarázó énekes, Johan Reuter is mindjárt elsírja magát.
Talán jobb nem is feszegetni, mit szeretünk annyira Iréne Theorinban.