Mindenféle érzelmes végkövetkeztetésekre jutottam, nem is győzöm leinteni magamat, (mert néha azért leintem magam), hogy figyelj (mert ilyenkor tegezni szoktam magam), ez csak a Meseautó, tudod, a film, egy a párna, egy a részvény, nem valami őrületesen magasrendű komédia, de még csak nem is a Liliom. Néha hasonlít rá, legalábbis a kecskeméti előadás, de nem az, csak Kovács Vera kisasszony az irattárból, meg a vezérigazgató úr kalandjai. Nem is miattuk jöttem, hanem Járai Máté miatt, hogy mit kezd a nagy Kabos Gyula emlékével, de pont azt teszi, amit kell, megőrzi a megőrzendőket, hozzáadja a maga színeit, tudja ő, hogy kell ezt csinálni.
Tényleg tudja. Tudja Szente Vajk is, a rendező, gyors, feszes, vicces az előadás, néha följebb lép, ekkor jut az ember eszébe a Liliom, megnő Sári szerepe, aki őrangyallá válik, szárnyakat kap, meg fehér ruhás, szárnyas táncosokat maga mögé.
Musicallé erősítették vagy gyengítették a kilencvenéves forgatókönyvet, egyfelől erősítették, mert itt is él a régi mondás: ami olyan ostoba, hogy nem lehet elmondani, azt eléneklik, ezúttal Bolba Tamás dallamokra, másfelől gyengítették, mert a zene néha megállít mindent, jaj, de sokat énekeltek, és voltaképp minek, ha a jelenet prózában erősebb volna. A stempli-jelenet is, a vezérigazgató önmarcangolása is, hogy miért hazudik, miért nem mondja meg az igazat, meg Vera dala is, hogy jaj, de fáj. Ha kell, tudok sorolni még hibákat, miért néz ki minden nő egyformán a Marcell hullámos paróka alatt, és hogy mégis kellene egy igazi férfi főszereplő, és nem úgy osztani szerepet, hogy „még mindig ő énekel a legjobban”.
De nem kell. Nem kell kifogásokat meg hibákat keresni, mert alapvetően mégis hat az előadás, múltba merül, és még a pillanathoz is van köze, ráismer az ember a kéköltönyös bonvivánokra, akik talán autót is küldenek a szívük választottjának, az meg el is fogadja, és valahogy a szívük nincs már sehol, nem úgy, mint valami filmes aranykorban.
Mindegy, elmondom azért az érzelmes végkövetkeztetést, ami miatt próbálom leinteni magam: a kilencedik boldogság. Boldogok, akik megnevettetnek másokat, mert a Jóisten rájuk mosolyog.