Nincs egyetlen út, de van olyan út, ami ma már nem járható. Úgy nem lehet beszélni a zenészekkel, ahogy Toscanini tette. Már ha ez egyáltalán beszéd. Leginkább ordítás. You have no ears, you have no eyes. Ifjan ez volt a csoda, na, végre valaki izgatja magát azon, hogyan szól a zenekar, bár nálunk is volna valami ilyesmi az operában vagy a koncertzenekarok élén. Mert nemcsak szórakoztató volt hallgatni a karmester kitöréseit, de az is egyértelmű, hogy akármilyen magas színvonalon kezd, egyre jobbá vélik a zenekar.

Idővel az ember kigyógyul az ordibálás tiszteletéből. Van, aki előbb, Sosztakovics soha nem tudta értékelni Toscanini művészetét, mert tudta, milyen úton jutnak el a szép hangzásig. Annyit ez nem ér. Még akkor sem, ha az ő szimfóniájáról van szó. Nyilván számít, hogy ő Sztálint és tettestársait hallgatta ordítozni.

Változott a világ, ha ma valaki így sértegetné a nagybőgősöket, jönne a szakszervezet, és köszönjük, nem hívjuk meg többet a mestert, akármekkora művész. És jól is van így. De azért volt egyszer egy Toscanini.

Művészete hatásos, fegyelmezett, de kevés érzelmet mutat. Ezt írja a magyar Wikipédia Antonio Canováról, egyszer majd megértem, ez mit jelent, már hogy fegyelmezett és mégis kevés érzelmet mutat, van-e ennek értelme. De talán jelez valami általános idegenkedést Canova művészetétől, amit nekem egy kicsit nehéz megérteni. Annyira nehéz, hogy most is Canova nyomában voltam, bár az ember akkor is beleütközik, ha a Louvre-ban jár, Bécsben vagy Gyömrőn. De ez most Possagno, Canova szülőháza, ahová a halála után elkezdték összegyűjtögetni nem is a szobrait (azokból is), hanem a gipszeit. A római műterméből a modelleket, amelyek alapján a márványok készültek. Ez volt a módszere, megcsinálta a szobrot kicsiben, aztán fölnagyítva gipszből, és utána kezdődött a faragás. A gipsz szobrot, ha jól értem, belehelyezték egy keretbe, mellé egy ugyanolyan keretbe a követ, aztán méricskéltek, farigcsáltak. A méricskéléshez fekete viszonyítási pontokat helyeztek el a gipszen, és nézték, hogy megfelelő-e a távolság a kerettől. Nem az a romantikus, szobrászi hevület, amellyel Michelangelo ütötte a márványt, hogy leszedje róla a fölösleget. Viszont a gipszmodelleken ottmaradtak ezek a fekete méricskélési pontok, amitől olyanok lesznek az antik hősök, mintha valami utálatos bőrbetegség támadta volna meg őket. Igazi elidegenítő effektus.

Nem Michelangelo, elismerem. Nem is Bernini, egyszer volt egy Bernini-Canova kiállítás a Villa Borghesében, mit mondjak, Bernini megette Canovát reggelire.   

De azért ez Canova, hogy megint a wikit idézzem, „a lágyság és elmosódottság netovábbja”.

Mint kiderült, a gipszek összegyűjtése nem volt hibátlan ötlet, a házat az első világháborúban aknavető gránát találta el, összetört egy csomó modell és szobor. Remélem nem mi, magyarok voltunk a tettesek.

Van nekem egy barátom, Kálmán Péter, operaénekes. De annyira operaénekes, hogy most épp New Yorkban van, a Metropolitanben próbál, A sevillai borbélyból fogja énekelni Bartolót. A hónap végén közvetítik is, szerte a világban.

Nem mindig nézett ez így ki. Amikor összebarátkoztunk, viszonylag fiatalok voltunk, és a dühöngő ifjúságnak egy viszonylag szokatlan dühöngési és lázadási formáját választottuk: operákat néztünk a Paulay Ede utcai lakásában. Volt néhány sztár-DVD-nk, az egyik a Metropolitanből a Falstaff, Levine vezényelt, Zeffirelli-rendezés, szép, de nemcsak szép, finom is, okos is, érzékeny is. A címszerepben Paul Plishka, én nem nagyon bírtam a hangját, de ő mindig védte, hogy olyan jó öblös, gyomros, mintha minden hangot leküldene a bendőjébe, és onnét hozná aztán föl.

Hát, ugye, kinek mi tetszik.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy most ott próbál, és elküldte, mi van a jelmezben, Bartolo kabátjának címkéjébe írva, ki viselte a ruhadarabot.

Van ilyen. 

Bármilyen meglepő, a fénykép a Don Carlos-előadáson készült, Párizsban. Most nem valami panaszáradat jön, hogy jaj, ezek az agyament rendezők, akik csak a maguk vízióival vannak elfoglalva, és nem érdekli őket, hogy II. Fülöp udvarának idején a bordásfal még nem volt föltalálva, mert elég jól lehet érvelni a jelenet mellett is. A spanyol udvarban mindenki egyformának szokott látszani a korhű, fekete ruhákban is, miért ne legyenek most nem korhű, fehér ruhákban egyformák. A helyzet békés, de benne van a fenyegetettség és az erőszak, most még tompa hegyű tőrrel vívunk, de ha kell, egy pillanat alatt lecseréljük a fegyvereket. Nincs ezzel semmi baj.

Igazából nem is ezt akartam elmesélni, hanem az opera nemzetköziségén mélázni. Ott ül az ember a világ egyik legjobb operaházában, Párizsban, franciául énekelnek, de a Don Carlosnak ez az eredeti nyelve, van látvány, kiváló zenekar, nagyszerű énekesek, és akkor Gregor József jut az eszébe. Aki egyszer egy sör tiszteletdíj ellenében beállt a flamand követek közé, mert annyira szép az a dallam, hogy egyszer ő is el akarta énekelni színpadon. Biztosan énekeltek a világban nagyobb hangok, nemesebb orgánumok, megrendítőbb művészek, de ilyen csak itt, nálunk.

Tudom, hogy hívják a kutyát a képen. Már ha látszik, hogy ott egy kutya áll a két hátsó lábán, a kislányba kapaszkodva. Tudom, hogy hívják a kislányt is, az nem olyan nagy szám, híres kislány, híres névvel: Julie Manet. Az a Manet, de nem teljesen, a festő öccsének, Eugene-nek a lánya. A mamája a fontosabb, Berthe Morisot, aki szívesen festette meg a családi boldogságát, amíg tehette, mert aztán viszonylag korán megözvegyült, és három évre rá, 54 évesen követte férjét a másvilágra. Julie akkor még csak 16 éves volt, modellként valóságos sztár, nemcsak az anyukája, de Renoir és Manet is megörökítette. Ő meg írta a naplóját, ha jól tudom, magyarra még nem fordították le, pedig nem volna érdektelen.

Az ember azt hinné, hogy a művészekhez való közelség valami 20. századi találmány, azóta érezzük úgy, hogy a munkásságuk megértéséhez tudnunk kell az intimitásokat is. Tudjuk, hogy Ady Endre kitől lett szifiliszes, de hogy Leonardo szexelt-e Salaival, abban ma sem lehetünk egészen biztosak. De minden előbb kezdődött, és a festőnők lendítettek a dolgon azzal, hogy lefestettek mindenkit, aki hajlandó volt modellt ülni nekik. Leginkább a családot.

A kis agár neve egyébként Laerte. Hogy az Odüsszeiából vagy a Hamletből kapta a nevét, arról fogalmam sincs.

Akkoriban más emberek éltek a földön. Ez a váci gondolat, miközben a székesegyházban nézem az oltárképet. Vagyis nézni próbálom, de nem lehet közel menni hozzá, érthető okokból, meg gyertyák lógnak be, azok mögül kandikál ki egy csacsi, szevasztok, nézők, elég jól elvagyunk itt. Arra gondolok, hogy a régi híveknek ez jól olvasható történet kellett legyen, Szűz Mária meglátogatja Szent Erzsébetet, akinek szíve alatt felujjong a gyermek. Szűz Mária pedig az égre néz, vagyis nem egészen az égig, csak a templom kupolájáig, mert most ott van az ég, saját maga mennybemenetelét látja.  Nemcsak érteni, de egyáltalán: látni is feladat, pedig most van fény, besüt a nap, de a fölfelé nézésben kimerül az ember, legjobb volna hanyatt feküdni, de azt mégsem illik.

Nyilván a közönségnek készült a két kép. Illetve nem nyilván, mert lehet, hogy ez csak a megrendelő és a festő magánügye volt, ők beszélték meg, mi legyen, hogy legyen, mi éppen olyan szemlélői vagyunk a történetnek, mint a csacsi az oltárképen.

A történetnek újabb csavarja, hogy az oltárképet valamikor valaki valamiért mégsem találta megfelelőnek, hiába volt kölcsönhatásban a mennyezeti freskóval, Szűz Máriát eltakarták egy kereszten függő Jézussal, és csak a székesegyház 1940-es felújításakor derült ki, hogy mi van az apszisban.

Amikor először utazni kezdtem, nem csak az volt a kemény, hogy az ember mindig három évre utazott, annyi élményt kellett belezsúfolni az idejébe és a pénzébe, amennyit csak lehetett, amikor hazaért, egy hétig csak tántorgott, nemcsak az élmények hatása alatt, hanem mert a napi három múzeum és öt templom után egyszerre sivárnak és üresnek látszott Budapest. Vagy sivár és üres is volt Budapest?

Mindenesetre nemcsak ez volt a baj, hanem a szeretettektől való távolság. Apám, anyám, jegybéli mátkám, rendben van. De még a kutya is. Kutya se. Nem jöhetett, mert hogy is lehetne a kutyával szállást találni, kutyával vásárolni, étkezni. Aztán kint jött mindig a megvilágosodás: hiszen itt szabad. Bécsben kutyával ülnek a kávéházban, viszik magukkal az állatot az áruházba, étterembe, adnak nekik vizet, miközben a gazda üdíti testét. A lelkét is? Azt azért nem. Vagyis most láttam emlékeim szerint először, hogy kutyával mászkálnak a múzeumban, hadd élvezze a kis eb a 20. század művészetét. Remélhetőleg ebben is követjük majd a nemzetközi vonalat.

De hiába a francia szolgáltatás, azért mindenkit lebeszélnék arról, hogy kávét igyon a Bastille-ban. Ott se jó.  Béna kávéfőzőből béna és híg lötty szivárog, és pont olyan az íze, amilyennek kinéz. Viszont ha az ember olcsóbb helyen ül, akkor látja, hogy a nézőtéri előtér végén hosszú asztalok vannak, mellettük székek. És bárki odaülhet, nyugodtan előveheti az otthonról hozott szendvicsét és kulacsát, olcsón is pótolhatja a kalóriákat, amelyeket az operahallgatáshoz felhasznált. Nem nézik le érte, sőt, kifejezetten bátorítják, ha nincs pénzed a büfére, az még ne tántorítson el az operától. Nem az opera van a büféért, hanem a büfé az operáért. Sőt, büfé nélkül is van opera. Forradalmi gondolat, de hát a Bastille-ban vagyunk.  

Szégyellem kicsit, de belezsibbadtam az unalomba a Queer című filmet nézve. Szeretni kellene. Hatóságilag is, hiszen homoszexuális szerelemről van szó benne, meg ivásról, kábítószerekről, Törökországban be is tiltották, meg mozielvi alapon is, hiszen a főhőst Daniel Craig játssza, aki még mindig az utolsó James Bond. Körülbelül olyan, mintha a jövő héten kijönne egy film, amelyben Hunyadi - Kádár L. Gellért alakítja Lakatos Márkot.

Nem kérték a tanácsomat az alkotók, de azért innen üzenem: egy film nem lesz attól érdekes, mert a főszereplő homoerotikus kapcsolatot él át. Vagy megfordítva, ha egy film unalmas lenne, amennyiben a szerelmespár férfi és nő, akkor unalmas marad akkor is, ha a szerelmespár férfi és férfi.

Craig nem tehet semmiről, gyűrött arccal és gyűrött ruhában lejátssza a csillagokat az égről, nagyon dolgozik a filmért, meg önmaga filmszínészi jövőjéért, levedleni a Bond-kígyóbőrt, remélem, sikerül neki. Végül is a rendező, Luca Guadagnino egy régebbi filmje, a Szólíts a neveden filmcsillagosította Timothée Chalamet-t, és ő sem ragadt bele az ottani skatulyába – talán ez visszafelé is járható út.

De a Queer unalmas is, hosszú is. Egyébként szép is, időnként emlékezetes is, amikor a szerelembe vegyült testek összeolvadnak, és a simogatások bőr alattivá válnak.  

Nézd legott divatbemutatónak, s múlattatni fog. (A legott volt a tegnapi nap kulcsszava, délután A makrancos hölgy ment a tévében, a klasszikus, Zeffirelli-rendezés. Mikor indulunk, kérdezte Elizabeth Taylor. Legott – felelé Richard Burton.) Legott divatbemutatónak nézve meg egészen csodálatos a film, bár akkor is hosszú, de eredeti és különleges ruhákat visel mindenki, még alsónadrág szinten is, állítólag Montreálban él egy ember, aki a historikus alsónadrágok szakértője és gyűjtője.

Jó tudni.

Minden lényeges dolog az első részben történt a Rádiózenekar koncertjén. Ami részben jó hír, mert azt jelenti, hogy azért lényeges dolgok is történtek a koncerten, másrészt persze rossz hír, mert azoknak volt igazuk, akik a vendégművész, Emmanuel Pahud fellépése után a távozás hímes mezejére léptek, most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni.

Elfutottak, elrohantak, a gyanútlanok meg ott maradtak, milyen érdekes, az első részben mindkét oldalamon ült valaki, a második részben meg egyiken sem. Pedig Debussy a műsorszám, két nagyvad, a Jeux és A tenger. Az előbbit egyébként nagyon jól oldották meg, mert a balett cselekményét végig kivetítették. Ha olyan hosszan vetítették volna, hogy a kétsoros szövegeket is el lehetett volna olvasni, az még ügyesebb dolog lett volna, de így is jó volt. A Jeux zenéje elég rejtélyes magában is, én soha nem tudtam pontosan, hogy melyik pillanatban mi történik, most meg végig lehetett követni a francia páros, egy fiú és két lány találkozását az alkonyati teniszpályánál.

Vissza az első részhez, amikor a lényeges dolgok történtek, Pahud eljátszotta az Ibert Fuvolaversenyt, abszolút briliáns módon, nagyon-nagyon lehetett élvezni, ahogy az egész ember hanggá változik, a mozdulatai zenét csiholnak a hangszerből, de még ahogy az ujjai a fuvolára érnek, az a halk koppanás is érvényes volt és zenei. Talán az évek során kicsit élesedtek a hangszer magasságai, ettől eltekintve Pahud játéka csodálatosan ép maradt.  

De több lényeges dologról is szó volt, olyanról is, amiben nem is reménykedtem. Az első szám Ravel volt, Couperin sírja. Az látszott, hogy nagy csoda nem lesz belőle, sem ritmikailag, sem a hangzás szépségét tekintve nem volt megindító az első tétel. De a második! A Fugue. A Kocsis-féle hangszerelés. Azt hittem, ezt már élőben soha nem fogom hallani, ezt a világ Kocsis magánhóbortjának fogja tartani, mert Ravel ezt a tételt, és a Toccatát nem hangszerelte meg, és ez mindig hatásos érv marad az előadása ellen. Pedig milyen szép, és mennyivel nagyobb fajsúlyúvá válik a mű zenekari változata tőle. Éljen, aki ezt választotta. Gondolom, a karmester, Kovács János volt az.

Rossz megállónál szálltam le, pontosabban nem rossznál, csak nem a Marmottan Múzeumhoz legközelebbinél, de legalább láttam a La Fontaine szobrot, rajta van a róka és a holló, az utóbbi akkora darab sajtot tart a szájában, lehet vagy másfél kiló (a valóságban több, hiszen bronzból van), hogy róka a javából, aki kikezd egy ilyen erős madárral.

Ez egy ilyen, folyton félremenő látogatás, hiszen a cél a legnagyobb Monet-gyűjtemény, benne a kezdet az Impresszió, a fölkelő nap. Ezt ugyan már láttam, amikor még a D’Orsay-ban volt, de most visszahozták. Mielőtt Monet-ba kezdhetne az ember érzi, hogy vendégségbe jött Marmottanékhoz. Rögtön az ebédlőbe vezetik, aztán szerte a villában, hiszen ez valami ilyesmi. Valaha a város széle, vagy a szomszéd falu, vadászkastély az erdőben. Aztán Párizs része lett, újraparcellázták a vidéket, újraépültek a házak, és ideköltöztek Marmottanék. Bányatulajdonosok. Jules, az atya emellett a régi művészetek iránt érdeklődött, vannak is kódexlapok, táblaképek, üvegablakok, Paul, a fia meg az empire stílus megszállottja volt. Így is van berendezve a ház, kóvályog a látogató a szép világos huzatú székek között, leülni egyikre sem szabad, de Marmottanék idejében ez nyilván másképp volt. Kerek dolgozószoba, gyönyörű íróasztallal a közepén, egy másik kisebb szobában klasszicizáló márványok, Murat mellszobra, ma meghízott labdarúgónak néznénk a nyakba nőtt fürtjeivel. Maga Paul Marmottan tervezte a berendezést, és nyilván nem múló gyönyörűséggel töltötte el, hogy a házat annak idején Valmy hercegétől vásárolták. Ha jól számolom, ő az unokája volt Valmy első hercegének, Kellermann tábornoknak, aki 1792-ben szétágyúzta a poroszokat, és a neve a Diadalívre is fel van írva.

Hogyan lett Paul Marmottan Monet-gyűjtő? Sehogy. Majdnem teljesen véletlen, hogy elkezdték a tulajdonosok Marmottan házába adni a képeket, és már Paul Marmottan halála után. A legfontosabb az örökös, Michel Monet volt, a festő kisebbik fia, aki meg volt sértve, hogy az állam egy csöppnyi érdeklődést sem mutat az apja késői képei iránt, és a festményeket, köztük a Vízililiomokból is jó néhányat itt helyezett el. Ha megnézi az ember, hogy egy-egy Vízililiom-képnek ma mi az ára, (50 millió dollár), annyit azért el lehet mondani, hogy gazdasági szempontból nem voltak nagyon előrelátóak a felelős szakemberek.