Én már láttam a Nádas-filmet, Saját erdő a címe, és nem azért mondom, hogy dicsekedjek a boldog kevesek közé tartozásommal. Valószínűleg minden néző majd a boldog kevesek közé tartozik, legalábbis a forgalmazó nem számít óriási rohamra, ahogy mondta a sajtóvetítésen, feltehetően az össznézőszám harminc százaléka már itt is van a teremben. Happy few helyett happy even fewer vagyok, bár itt azért célszerű a hosszabb távra figyelni, ötven év múlva ehhez a filmhez fog nyúlni az, aki hallani akarja Nádas Péter hangját. Mert hát leginkább a hangjáról van szó, de ennek is van valami klasszikus hagyománya. Engem mindig bántott, hogy, amennyire tudom, a régi rögzítő emberek nem teljesítették a kötelességüket, Karinthyról csak az a filmrészlet marad, amelyen Cini fia hozzávág egy hógolyót, Kosztolányiról, Babitsról ennyi sem, Adyról, azt hiszem, csak a temetése. Hangban sem állunk sokkal jobban, Babitsot lehet tudni, hogy beszélt és hogy szavalt, és hogy, némileg modorosan (vagy szekszárdian?), a „manapság” helyett azt mondta „manap”.

Finoman szólva nem vagyok elfogulatlan a készítőkkel kapcsolatosan, de az biztos, hogy a filmen keresztül is érezni Nádas Péter személyiségének erejét. Bár két kérdező is van, mintha egyik sem volna nagyon aktív, nem szembesítik Nádast saját gondolataival, nem hívják föl a figyelmet az ellentmondásokra vagy a pontatlanságokra, ami biztosan nem helyes, mert ő maga nem tudja így a legjobb formáját mutatni, az egész film ebből a szempontból inkább szólóest, magányos mondatok sorozata, de ez inkább a jelen kifogása. Az utókor meg lesz elégedve Nádas Péterrel, akkor is, ha nem látja.   

Igazi nagyágyút szervezett Pestre a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vagy legalábbis jó nagy ágyút, aki mindjárt éleslövészetet is rendezett. Úgy értem, leghazaibb hazai pályáján játszott, először Enescut, utána pedig hegedűst (és csellistát) kísért. Ha megnézzük Lawrence Foster lemezeit, a legtöbbön vagy Enescut vezényel, vagy hegedűs szólistát kísér, nem is akárkiket. Dőlj hátra és örülj, kedves néző-hallgató, és fedezd föl Rózsa Miklós Sinfonia concertantéját.

Körülbelül így is zajlik a koncert, meglepően és kellemesen magabiztos a zenekar, és csodálatos, hogy ezt a biztonságot egy testben mégiscsak törékeny, apró léptekkel a pódiumra érkező, ülve vezénylő, két műsorszám között ki se menő karmester adja nekik.

Ennek fényében vagy árnyékában minimum hálátlanság, amit mesélni akarok, mert valahogy azt éreztem a Csajkovszkij Ötödik szimfónia alatt, hogy Lawrence Foster ott hagyja abba a próbálást, ahol izgalmassá kezdenek válni a dolgok. Amikor a darab betűje és kottája már megvan, csak azt kellene kideríteni, hogy mihez is kezdenének vele. Mintha a színész beérné azzal, hogy megtanulja a szerepet, de eljátszani már nem akarja. Szólt a zenekar, mint a nagyágyú által működtetett ágyú, de az Ötödik értelem vagy előadói szándék, érzelem, vágyakozás, feloldás és megoldás nélkül olyan lesz, mint valami november 7-i felvonulás, bemasírozunk a nagy semmibe. Emelt fővel, az igaz, és biztosan van, aki ennyivel is boldog.

Alapjában véve tetszik, hogy ezt a minden évben eljátszható szellemi sportunkat, hogy ki miért nem érdemelte meg a Kossuth-díjat, kiváló művész címet, vagy a Magyar Népköztársaság gyémántokkal díszített zászlórendjét megpróbáljuk nemzetközi szintre emelni. Hogy kaphatta meg Michelle Yeoh az Oscart, amikor ott volt a vert mezőnyben Cate Blanchett?

Egyébként tényleg furcsa, mert a Blanchett-féle odaadásról ábrándozik minden filmőrült és rajongó. Míg az egyik filmet forgatta, már készült a másikra, különórákat vett Virág Emesétől (ahogy ők mondják: Emíz Virágtól), és aztán ott van a jelenet a filmben. Hat percig beszél zeneesztétikáról, vágás nélkül, hibátlanul, értelmesen és kifejezően, aztán odaül a zongorához, és eljátssza a C-dúr prelúdiumot, és még arra is van ereje, hogy közben parodizáljon. Schroedert a Snoopyból, meg Glenn Gouldot. És jó is a paródia, Blanchett meggörbíti a hátát, magasra emeli az ujjait, kopogósan játszik, na jó, nem annyira kopogósan, mint Gould, de kopogós. Miért jár az Oscar-díj, ha ezért nem?

Közben azért az is furcsa, hogy Blanchett nemcsak zongorázik, de valahogy azt a látszatot is kelti, hogy zongorázik, valahogy úgy tudja a kezét a billentyűkre helyezni, hogy már az is hiteles és értelmesnek látszó, de amikor vezényel… Az egyáltalán nem megy. Egy pillanatra sem érzi azt az ember, hogy ő irányítaná a zenekart, vagy egyáltalán: hogy ezekkel a mozdulatokkal bármit is irányítani lehetne. Lehet, hogy vezényelni még nehezebb, mint zongorázni?

Fáj a szív a Hadik-film alatt, után, helyett, mert kár érte. Így is van benne egy rakás érdekesség, viszont nincs mögötte forgatókönyv, így az egész csak arra volt jó, hogy egy témát évekre vagy évtizedekre kinyírjon, az elkövetkezendő tíz évben aligha készül új Hadik-történet, pedig ez volna az ilyen filmek lényege vagy magasabb értelme: kapcsolatot teremteni a régi önmagunkkal, megérteni a múltat. Nincs szélesebb út a történelemhez, mint a történelmi figurák és az ő kalandjaik, jó estét, Balogh Ádám, bársonysüveges, jó estét Hadik Bandi, kinek nyögte bús hadát Berlin büszke vára.

Talán-talán, de nagyon talán azért beemelődik Hadik András a köztudatba, valaki igazi ember lesz a vári lovas szobor bronzában, mert amikor én voltam egyetemista, a szobor lényege a ló heréje volt. Akkoriban vizsga előtti babona volt, hogy föl kell mászni, és meg kell simogatni a mén heréjét, és garantált a kettes. Meg is lett a következménye, nem a sok kiváló vagy legalábbis megfelelő osztályzat, de a két tojásforma szépen csillogott az egyébként oxidálódott ló hasa alján. Abban a hiszemben mentem föl legutóbb is Hadikhoz, hogy most már biztosan oxidált a lóhere is, a kollégium már réges-régen elköltözött a Várból, de nem, a bronz ma is szépen csillog. Mi több, a ló hátsó lába is csillog, mert abba kapaszkodnak, akik fölmásznak a talapzatra. Kisvártatva jött egy spanyol társaság, kifejezetten ezzel a céllal, kapaszkodtak és simogattak, nevettek, és, remélem, szerencséjük is lett hátralévő életükben.

Ha a forgatás megkezdése előtt Szikora János is elment volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Egy Calypso nevű hotelban szálltam meg Riminiben, tiszta, rendes hely (tényleg), és csak egyszer zörgették meg a szoba ajtaját az éjszaka közepén. Mire kinéztem, már nem állt ott senki, csak egy határozott léptű rendőr (vagy nem rendőr, de egyenruhás férfi) ment épp egy másik ajtó felé. A léptei határozottak voltak, de a lábán nem viselt cipőt. Se bakancsot, se csizmát. Zokniban lépett határozottan.  

Hogy miért nem volt rajta cipő, hogy miért zörgetett az ajtón, ha egyáltalán ő volt, arra nem derült fény.

Másnap azért megálltam a portás asztalánál, nem számonkérő jelleggel, csak láttam, hogy egy polcon elhelyezték a szálloda minősítéseit, és, talán hogy meggyőzőbbek legyenek, a minősítések mellett ott volt egy lemez is, egy hagyományos LP kissé kopott, de szép, piros borítója. Harry Belafonte Calypso című albuma. Ahogy néztem, rájöttem, hogy voltaképpen fogalmam sincsen, ezt a jamaikai zenét miért az Odüsszeia alapján nevezték el. Értem, hogy ez is sziget, az is sziget, de mit keresne itt a szépfonatú nimfa, aki Odüsszeuszt áhította urául?

A megoldás nem nagyon bonyolult, egyszerű szóromlás (vagy javulás) a mai Nigériában élő efik törzs nyelvén ka iso azt jelenti, folytasd. Az efik törzs tagjait elhurcolták rabszolgának, de énekelni nem feledtek el, és a válaszolós dalaikban ők mondták egymásnak, hogy ka iso, folytasd, a  fehérek pedig ebből annyit értettek, hogy calypso. Voltak műveltebb rabszolgatartók is, bármilyen elkeserítő.

Ekkor jött az újabb felismerés, hogy gyerekkorom óta hallom a Banán-dalt, de soha nem gondolkodtam azon, hogy egyáltalán mit énekelnek. Valami banánnal kapcsolatos dolgokat, hat-hét-nyolc láb méretű fürtökről. De mi ez a Day-O? Kel föl a nap, indulhat a menet?

Épp fordítva. Kel föl a nap, vége a munkaidőnek, mert a banánt éjszaka szüretelik az elviselhetetlen hőség miatt. Már csak azt kellett megnézni, hogy ki az a tally-man, vagy mi az a tally, de ez csak szótár kérdése; a tally a rovást jelenti, négy függőleges és egy keresztbe, tessék már megszámolni a fürtöket, hogy indulhassak haza. Milyen jó kis dalokat lehet írni a nyomorúságról!

Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi volna, ha minden múzeumban csak egy képet mutatnának be, egy kincs volna, ezt tessék megnézni, a Louvre-ban csak a Mona Lisa volna, a Keresztelő Szent Jánosért már át kellene menni egy másik városba, de legalábbis egy másik épületbe. Talán a tolongás sem nőne a képek előtt, mindenesetre nem azt érezné a látogató, hogy a nyakába szakadt az európai festészet története, és mire odaér egy képhez, már lóg a nyelve, a bele, a szeme ég, az agya tompa. A sansepolcrói Museo Civico majdnem ilyen, az épület a Feltámadás miatt fontos, minden más csak azért van, hogy legyen ott még valami. Illetve… egy szobával előbb van ez a különös poliptichon. Ez is Piero, azt szokás mondani, hogy a legkorábbi munkái egyike, de hát önálló művész volt, így igaz, hogy a legkorábbi munkái is ott vannak a táblák között, de tizennyolc évig dolgozott az oltáron, így aztán vannak későbbi munkái is rajta. A központi téma a Madonna della misericordia, az irgalmasság madonnája, Szűz Mária köpenyével védi az imádkozókat, de a köpeny belül mintha egy templom apszisát formálná, biztatva mindenkit, aki nem fér a köpeny alá: van még hely.

Valamikor szétszedhették a képet, mert az oltár nincs meg, de a táblákat összeszedték. Az embernek az az érzése, hogy a sansepolcróiak nem mindig tudták, mi van a kezükben, kivel éltek egy városban, ezért van a templomban csak másolat a Jézus megkereszteléséről, az eredetiért Londonba kell menni. Ahogy Londonba kell menni a Pásztorok imádásáért is, pedig az benne volt a hagyatékban. Mindenesetre az oltár képeit össze tudták gyűjteni, ha a képek közti fa el is tűnt az idők során. Most szürke az alap, amelyből kiragyognak az arany hátterek, és jól látni, hogy az angyalt egy kicsit furcsán szedték ki a helyéről annak idején, vagy maga a panel volt furcsa, mindenesetre ahhoz, hogy az angyal a földön járjon, ferdének kell lennie a táblának. Biztos van rá magyarázat, főleg, hogy a régebbi fényképeken még nem így volt, de engem várt a Feltámadás. Mégis elég volna múzeumonként egy kép.

Sok közös ellensége van az emberiségnek, csak nem mindenkivel kapcsolatban egységes az álláspont. Aki föltalálta a puskaport? A dinamitot? Az atombombát? De lehet, hogy ők nem is ellenségeink, nem tehetnek róla, hogy mire használjuk a találmányaikat. Talán még az atombombát is lehetne valami jó célra mozgósítani, közelítő aszteroidát szétlőni vele. De ami biztosan káros, legalábbis a napi tapasztalatban, az a lombfújó. Egyáltalán nem tudom, milyen jó célra lehet használni, hiszen a lombot nem tünteti el, legfeljebb a szomszéd kertjébe lehet vele fújkodni az avart. Viszont hangos és büdös.

De nem erről akartam most mesélni, hanem hogy az ember békésen autókázik Riminiből Sansepolcróba, egyszerre ki van írva, itt van a lejárat La Verna felé. Persze, nem tudom, miért is kellene La Verna felé lejárni, de visszafelé is meglátom a kiírást, valami oka csak van, hogy felhívják rá a figyelmet, amúgy meg nem sürgős semmi, nézzük meg. Az hamar kiderül, hogy nem lejárni kell hanem fölmenni, tizenhat kilométer szerpentin, de most már mindegy.

Dehogy mindegy. La Verna a Monte Pennán van, ferences templom azon a helyen, ahol Szent Ferenc a stigmákat kapta. Lehet tudni a pontos dátumot, 1224 szeptember 14. Gondolom, a napján elég nagy az érdeklődés, most viszont nincs itt senki, szinte senki, csak az erdő, a szél, a fák. A madarak is nagyon halkan énekelnek, tavasz van, de ezerkétszáz méterrel vagyunk a tengerszint fölött, a színek még halványak, de kék és szürke. Érzi az ember, hogy szent a hely, ahol jár, csöndben van a nagy csöndben. És akkor nyíííííííüüü-bruuuuuuáááá-brombrombrom, valaki bekapcsolja a lombfúvót, és fújja, fújja szakadásig.  

Csodákkal teli helyen állok, azt gondolom vagy képzelem, hogy ez sem véletlen. Csak szelíd figyelmeztetés: nem vagy méltó.

A Régebben minden jobb volt című sorozatunkhoz szeretett volna csatlakozni Piero della Francesca a Sansepolcróban látható Feltámadással. Tényleg meglep, amikor a terembe lépek, hogy kisebb is a kép, mint amekkorára emlékeztem, meg sokkal világosabb. Szinte fakóbb. Azelőtt mintha a fekete hajnalból lépett volna elő a derengő testű Jézus, rálépve a sír szélére, és az őrök ebből mit sem láthattak, hiszen békésen szenderegnek. Most meg már reggel van, meg épp indul a tavasz, Jézustól balra még kopaszok a fák, jobbra már levelesek, új világ kezdődik. Jézus oldalán piros a vér, meg sem alvadt. Egy kicsit szokni kell a színeket, de hát nagy felújításon esett át a freskó, szép akvarell színei lettek újra (gondolom, újra, csak tudják, mit cselekszenek a restaurátorok). És a lényeg változatlan. Az ember nem tud kapcsolatot teremteni a főszereplővel, nemcsak azért, mert az elnéz a feje fölött (magasabban is van a freskó, mint ahogy emlékeztem), de egy kicsit keresztben is állnak Jézus szemei, nem néz, nem lát, csak lép ki a sírból. Ha valaki azt hitte volna, hogy feltámadni az olyan egyszerű, hétköznapi dolog, hát, valószínűleg nem az.

Hírhedett kép Urbinóban, és teljes joggal hírhedett. Nem is egy kép, hanem hat, és voltaképpen nem is kép, csak kiegészítő, predella, a nagyobb kép alján elmesélt történet. Paolo Uccello festette élete vége felé, látszik, mennyire bele van szeretve a perspektívába, nyilván ettől is annyira emlékezetes a mű. Meg hát, sajnos, attól is, amit ábrázol. Egy gaz zsidó uzsorás ellopatja a szent ostyát a templomból, aztán, számomra homályos okból elkezdi azt főzni, mire az ostya vérezni kezd. Minden kiderül, rátörik az ajtót, a zsidót kivégzik az egész családjával máglyán, az asszonyt, aki ellopta az ostyát, fölakasztják. Az utolsó képen két angyal és két ördög tanakodik azon, hogy mi is legyen az asszony lelkével. A zsidó lelkének sorsán nem is tanakodnak.

Hogy miért festett ilyesmit ez a különben oly derék Paolo Uccello, azt nem tudom, talán ez volt a megrendelő kérése. Aligha volt pénzzavarban, hetven körül járt, és sikeres pályát futott be. Mindegy, megtette, az ember szörnyülködik vagy fejet csóvál. Vagy arra gondol, hogy ha tényleg csak ezt az egy nyíltan antiszemita festményt alkották meg a reneszánsz Itáliában, az nem is olyan rossz arány. Talán a szépség tényleg ellenáll. Vagy van valahol egy titkos raktár, ahol a nagy festők antiszemita jellegű képeit rejtegetik?

Amióta Riminiben jártam, elkészült a vár Sigismondo Malatesta városszéli erődítményének felújítása, csuda szépen megcsinálták, vizesárkot is ástak köré, illetve ásni nem kellett, korábban volt árokszerűség, azt feltöltötték, leműkövezték, és sekély vizet vezettek bele. A sekély víz néha kitör, nem tudom, a szél fújja-e ki, vagy valami valahol eldugódik. A kérdés persze az, hogy ha van egy vár, mihez kezdenek vele, mivel veszik rá az embereket, hogy ne csak körüljárni akarják, de belépőjegyet is vegyenek. A megoldás Riminiben viszonylag kézenfekvő, van a városnak híres szülötte, Federico Fellini, neki rendeztek be múzeumot.

Na jó, de az egyik kérdés újabbat szül: mi legyen magában a múzeumban. Fellini ugyan szépen rajzolt, de ahhoz nem elég szépen, hogy állandó kiállítás nyíljon belőle. És a lényeg mégis a film volna, a Fellini-összes, amit meg lehet kapni a pénztárnál. Akkor mi lehet odabent.

Nem tudom, ilyenkor jön rám a spórolás, elolvasom az ajánlatukat, hogy éljem át, milyen élmény a Trevi-kútban fürödni, meg a rimini köd, amiben elvész a nagypapa. A köd viszont valószínűleg Rimini egyik jellegzetessége, mert odakint is ködösítenek, a vizesárok fölött időnként permetet fújnak, hogy minden kissé elmosódott legyen. Nem fizetek, nem tudom meg, mi van odabent. Legfeljebb visszajövök.