Én már láttam a Nádas-filmet, Saját erdő a címe, és nem azért mondom, hogy dicsekedjek a boldog kevesek közé tartozásommal. Valószínűleg minden néző majd a boldog kevesek közé tartozik, legalábbis a forgalmazó nem számít óriási rohamra, ahogy mondta a sajtóvetítésen, feltehetően az össznézőszám harminc százaléka már itt is van a teremben. Happy few helyett happy even fewer vagyok, bár itt azért célszerű a hosszabb távra figyelni, ötven év múlva ehhez a filmhez fog nyúlni az, aki hallani akarja Nádas Péter hangját. Mert hát leginkább a hangjáról van szó, de ennek is van valami klasszikus hagyománya. Engem mindig bántott, hogy, amennyire tudom, a régi rögzítő emberek nem teljesítették a kötelességüket, Karinthyról csak az a filmrészlet marad, amelyen Cini fia hozzávág egy hógolyót, Kosztolányiról, Babitsról ennyi sem, Adyról, azt hiszem, csak a temetése. Hangban sem állunk sokkal jobban, Babitsot lehet tudni, hogy beszélt és hogy szavalt, és hogy, némileg modorosan (vagy szekszárdian?), a „manapság” helyett azt mondta „manap”.
Finoman szólva nem vagyok elfogulatlan a készítőkkel kapcsolatosan, de az biztos, hogy a filmen keresztül is érezni Nádas Péter személyiségének erejét. Bár két kérdező is van, mintha egyik sem volna nagyon aktív, nem szembesítik Nádast saját gondolataival, nem hívják föl a figyelmet az ellentmondásokra vagy a pontatlanságokra, ami biztosan nem helyes, mert ő maga nem tudja így a legjobb formáját mutatni, az egész film ebből a szempontból inkább szólóest, magányos mondatok sorozata, de ez inkább a jelen kifogása. Az utókor meg lesz elégedve Nádas Péterrel, akkor is, ha nem látja.