Szívesen eljátszanám, hogy milyen régi, nagy rajongója vagyok Benedetto Antelaminak, mennyi éve vártam már a vele való nagy találkozást, de sajnos alapvetően úgy vagyok a szobrászat történetével, mint a legtöbben. Úgy képzelem, hogy a Római Birodalom bukásával az emberek leszoktak a szoborfaragásról, és Donatello érkeztéig nem is foglalkoztatta őket a kő. Aki nagyon akart faragni, az kiélhette magát a templomok kapujánál, díszíthette az ajtófélfát (-követ) és esetleg néhány szentet kivéshetett, de lényegében ezer éven át szünetelt a műfaj. Azóta, persze, láttam én is a Vatikáni Múzeumban a keresztény szarkofágokat, amik elég meggyőzően bizonyították legalábbis azt, hogy volt parázs a hamu alatt, de Benedetto Antelami nevét soha nem hallottam.
Ehhez kell Párma. A dóm, mellette a keresztelőkápolna, amit valószínűleg Antelami tervezett, furcsa, meglepően magas, nyolcszögű hasáb, és benne Antelami szobrai, az évszakok és a hónapok. A dóm azért fontos, mert van benne egy Levétel a keresztről, és oda van írva nemcsak Antelami neve, de az évszám is: 1173. A keresztelőkápolnában meg csak bámul az ember, az évszak-szobrokat, és az örök optimizmust, hogy a Tél mellett is egyik oldalt lombtalan, a másikon lombos fa áll. És a hónapok, hol fiatal, hol idősebb emberek végzik a jellemző munkákat, aratnak, hordót készítenek, valami retekszerű gumót húznak ki a földből. És ott van Január, szakállas férfiú, és két arca van, mint Janusnak, de nem egymás mellett, hanem az egyiket hátul viseli. Nem is lehetne látni, ha nem tennének tükröt mögéje, ami a régi szobornézőknek aligha adatott meg, de hát ők keresztelni jártak a kápolnába, nem bámészkodni.