Meglepő (úgy értem: meglepően jó) ötletként tegnap az operaházi gála az István király-nyitánnyal kezdődött. A mű maga érett Beethoven, de valamiért mindig szeretik hangsúlyozni, hogy attól, hogy érett, még nem jó, alkalmi zene, mintha ez mindent megmagyarázna, pedig hát a Psalmus hungaricus is alkalmi zene, amiatt mégsem kell magyarázkodni. Az István király is kettős életet él, pontosabban alapjában véve nem él, de a nyitányt azért lehet hallani, ha meg is osztja a híres Beethoven-játékosokat. Glenn Gould például, amikor azt akarta mondani, hogy szerinte az Appassionata nagyon gyenge zenemű, akkor azt írta, hogy valahová a Csata-szimfónia és az István király-nyitány közé tenné, Bernstein viszont önként és dalolva (tényleg dalolva, valami szöveget is rögtönzött rá a Beethoven-sorozatában) legalább kétszer lemezre vette.

Nálunk egy kicsit ismertebb a darab, mivel ezzel kezdődik az István, a király is, aztán megérkeznek az elektromos hangszerek is, mint az új vagy régi barbárság képviselői. Erre is gondoltam, hogy talán lehetnénk mi az István király-nyitány képviselői a nagyvilágban, az az ország, ahol a legtöbbet játsszák ezt a Beethoven-darabot, feltéve, ha nem úgy játsszák, ahogy tegnap, mert akkor inkább mégse. De mindettől függetlenül is az embert elkezdi érdekelni, hogy vajon Beethoven mit szólt volna 1848-hoz. Nem képtelenség a kérdés, szerencsésebb egészségi állapottal simán megélhette volna a forradalmat, 78 éves lett volna március 15-én, és biztos nehéz lett volna választani a Habsburg barátai és a szabadság között. Vagy ő írta volna a Kossuth-szimfóniát?

Valaki megállított az utcán, ne haragudjak, hogy megszólít, de úgy tudja, hogy én ilyen operás ember vagyok, magyarázzam már el neki, hogy mi abban a jó, amikor az operában azt mondják, hogy most megöllek, és azzal belekezdenek egy ötperces áriába. Hát, ez volna az egésznek a lényege, mondom, hogy az idő megváltozik, ami a valóságban két másodperc, abból öt perc lesz, van időnk alaposabban átélni a pillanatot. És így van ez a való életben is, az érzékelés a nagy pillanatokban megváltozik. Egyszer részt vettem egy koccanásos balesetben, és éreztem, hogy különös módon mindenre van időm, tudtam, hogy belemegyünk az előttünk állóba, de még meg tudok támaszkodni a műszerfalon, megfeszítem az izmaimat, még arra is volt érkezésem, hogy elénekeljem a Levéláriát. Na jó, arra nem, de a két másodperc valamiért sokkal többnek érződött.

Valamelyik nap adta a tévé a Carmen-filmet, Francesco Rosi 1984-es rendezését, ami mintha épp ezen a szinten rekedt volna meg. Mármint hogy miért énekelnek. Mert minden nagyon igaz volt, a lovak prüszköltek, a bika öklelt, Carmen a combján sodorta a szivart, de ha ennyire nyakig ülünk a valóságban, akkor tényleg minek énekelnek? Pláne franciául, Sevillában. Opera és film alapjában véve egymás ellenségei, nagyon ritkán sikerül egy operát érvényesen moziba vinni, és valahol itt lehet mindennek az oka, a film többnyire úgy próbál tenni, mintha valóság volna, az opera meg már feljebbről indul, és ha megpróbálják lerángatni a porba, akkor ellenáll.

Anne Heche halála megint fölidézte a filmipari szexuális visszaéléseket, mert ő is áldozat volt, Harvey Weinstein tőle is szexuális jellegű viszonzást követelt valamilyen filmfőszerepért, és amikor nem kapta meg, a színésznő el is esett a lehetőségtől. Ilyenkor sóhajtunk föl, hogy szerencsére ez ma már nem megy, nincs így, ennek vége. Remélem, tényleg vége, csak nem vagyok olyan nagyon biztos benne. Mert most épp szerencsés pillanatban vagyunk, némileg bosszút állhatnak a szép nők, de vajon mind jobb fejek lettünk egy csapásra? Arra gondolok, hogy azért azt mindenki sejtette, hogy létezik szereposztó dívány, ha nem sejtette, akkor olvashatott róla. Még én is olvastam Joe Eszterhas könyvét, amelyben Sharon Stone panaszkodik, mennyi mindenen kellett átmennie ahhoz, hogy nagy sztár legyen, kétszer az üveghegyet is megmászta. (Erről persze most sem tudom megmondani, hogy mit jelent, képes beszéd, vagy nagyon is határozott perverzióra utal.) Az ember akkor csak bólongatott, mint az eperfa, ha valaki abból él, hogy szexi, akkor nyilván nemcsak abban az öt percben szexi, amikor forog a kamera, és ennek van mindenféle kellemes és kellemetlen folyománya. Talán mostanra kicsit jobban elválik egymástól film és szexfilm.  

Aha, persze. Idén márciusban például megünnepelték, hogy harminc éve mutatták be az Elemi ösztönt. Tudom, ez valami internetes betegség, mindennek megünneplik a kerek és kevésbé kerek évfordulóját, de ezt az évfordulót képben is, szavakban is leginkább azzal ünnepelték, hogy harminc éve tette keresztbe, vagy nem tette keresztbe Sharon Stone a lábát. Hol az a nagy változás? Azt senki nem ünnepelte, hogy ugyanő negyvenkét éve nyomott puszit a vonatablakra a Csillagporos emlékek című Woody Allen filmben. Megvannak annak a filmnek is a hibái, de azért nem az Elemi ösztön.

Olyan heves elutasításban volt része Valentin Schwarznak Az istenek alkonya bemutatója után, hogy az embernek belesajdult a szíve. Mégis megálmodta, kivitelezte, talán izgult is, hogy mi lesz belőle, szeretik-e az emberek a rendezését, és a közönség elég egyértelművé tette, hogy nem szereti. Itt-ott visszanézhető még az előadás, ilyen tapsrend azért ritkaság, mintha csak azért ütögetnék össze a nézőtéren a tenyereket, hogy aztán abbahagyhassák a tapsot, és búzhassanak.

Lehet, hogy igazuk van, nem tudom. Ők fizettek érte, van, aki tíz évet vár arra, hogy nyakába szakadjon ez az öt órácska, és nem ezt szerette volna kapni, de hát ez egy régi probléma, vissza lehet-e követelni a jegyek árát, ha nem azt kaptuk, amire vártunk. A magam részéről persze akkor követelném vissza, ha azt kapnám, amit vártam, de egyelőre akkor sem adják.

A lényeg, persze, a botrány. Ha megtapsolják az előadást, az nem hír, ha ordítanak, akkor végre történt valami. Nyilván mindezt beszámítják Bayreuth-ban is, nem mintha bulvárszínházat vezetnének, vagy bulváralapon vezetnék a színházat, inkább csak igazolva látják magukat: dédpapa, ükapa, nem is tudom, hányadik generáció van most az Ünnepi Játékok élén, még most is fölrázza az embereket.  

Ifjabb koromban nagyon tetszett, hogy bizonyos szavak hangzása mennyire kifejező tud lenni. Például a zlotyi. Lengyel pénzegység, de ahogy kimondja az ember, már érzi, hogy egy zlotyi az nem érhet valami sokat, nem adnak sportkocsit öt zlotyiért, legfeljebb egy zacskó szotyit.

Később valamivel jártasabb lettem a szláv nyelvekben, és megértettem, hogy ez épp egy szép, nagy mellé volt, a zloto éppenséggel aranyat jelent, ha nem ér sokat, az nem a szó hibája.

Csak azért mondom, hogy jelezzem, engem nem lepett meg, amikor az Ibrahimovićról szóló filmben a papa azt mondja a tanárnak, hogy tudja, mit jelent ennek a gyereknek a neve? Arany. Ez nem lepett meg, az már inkább, hogy miért olyan színészt választottak a főszerepre, aki nyomokban sem hasonlít Ibrahimovićra. Tudom, nem is kell hasonlítani, Dobó István se úgy nézett ki, mint Sinkovits Imre, de mégis: egy ennyire ismert arctól talán nem kellene függetlenítenie magukat a filmeseknek.

Aztán megértettem. Elég sok feltételnek kellett megfelelni. Legyen fiatal, beszéljen svédül, bosnyákul, egy kicsit angolul, és focizni is tudjon valamennyire. És még hasonlítson is? Majd a fejébe nyomunk egy parókát, és ráírjuk a mezére, hogy Ibrahimovoć. Végül is bejött.

Valamiért Gregor-napom volt tegnap. Délután Az úrhatnám szolgálót hallgattam, este az Attilát, szerencsére elég jól énekeltek a maiak is, nem kellett azon agyalni, hogy régen minden jobb volt – ámbár régen minden jobb volt. A pályakezdő Marton Éva volt 1972-ben a Margitszigeten Odabella. Maradt róla felvétel, kicsit csiszolatlan gyémánt, de gyémánt, nem is kérdés. Hanem abban a régi előadásban Gregor József volt a címszereplő, és azon gondolkodtam, hogy vajon mikor dőlt el, hogy belőle operai komikus lesz, hogy majd így emlékezünk rá, mint akin nevettünk. És hogy ezt vajon ő döntötte-e el, vagy az alkata, a hangszíne. Volt benne valami vállalás, azt akarta, hogy ha a halála után eszébe jut az embereknek, akkor elmosolyodjanak, milyen volt, amikor a Rágalomáriában ezt vagy azt csinálta, amikor a pofont kapta a Don Pasqualéban, az Agrippinában halkonzerveket fogott ki a Tiberisből. Mert a hangszínében benne volt egy másik karrier is, énekelt ő Fiescót, Mózest, és, ugye, Attilát is, egyik se rihi-röhi szerep. Azt se tudom, ő döntött-e így, vagy mi döntöttünk helyette, így akarunk rá emlékezni: evett, ivott, énekelt. Az éneklés mindenesetre maradandó.  

Valaha annyira egzotikus országban éltünk, hogy Woody Allen, amikor a filmrendezői pálya nehézségeiről kérdezték, a korai fölkelés mellett még azt is mondta, hogy olyan lehetetlen helyekre kell elutazni, mint Magyarország. Mert hogy valamelyik korai (Annie Hall előtti) filmjét tényleg itt forgatta. Vagy a Chicagóban a cella tangó egyik szereplője, az ártatlan Hunyák, akit, persze, föl is akasztanak, magyar, és senki nem érti a gagyogását. Arra nem gondolhattak az alkotók, hogy egyszer majd Magyarországon is játszani fogják a darabot, és akkor az egész értelmét veszíti, a magyar nem beszélhet magyarul úgy, hogy ne értsék. Megjegyzem, eddig akármelyik felvételt is hallgattam meg a musicalből, egyiken sem beszél úgy a magyar magyarul, hogy egy magyar megérthesse. Én csak annyit fogok föl belőle, hogy „mit keresek én itt”, és onnét teljes a homály. A filmváltozatra sem sikerült begyűjteni egy Hungarian language coach-ot, nyilván ezért is mondja ott szegény Hunyák azt az ősi magyar szót is ki, hogy pázsáluszta. A megoldás G. Dénes György fordításában a kínai volt, a magyar lányból kínai lett, bár alig hinném, hogy valaha is lett volna kínai anyanyelvi tanácsadó a honi Chicagókban. Szegeden most románra változtatták az ártatlan lányt, de hogy Rudolf Szonja vett-e román különórákat, azt sajnos nem tudom megmondani.

Már csak azt kellene megtudni, hogy a román Chicagókban maradt-e magyar.

Chicago volt tegnap Szegeden a Dóm téren, alkalomadtán majd bővebben (nem itt), nem volt kibírhatatlan, de hogy tud ennyire hosszú-hosszú lenni egy szórakoztatónak szánt darab, az szinte rejtély.

Nem, nem erről akarok most beszélni, csak a fordításról, ami az újabb, Hamvai Kornél és Varró Dániel munkája, és ők sem értik (vagy ha igen, a fordításba nem tudják átmenteni) a legelején azt a sort, hogy „I’m gonna rouge my knees, and roll my stockings down”. Miért rúzsozza be valaki a térdét?

De még csak nem is erről akarok beszélni, hanem Billy Flynn nagy számában, a Razzle Dazzle-ben azt énekli Nagy Ervin, hogy valakinek „vaj van a füle mögött”. Ez elég gyakori tévesztés, vagy inkább összevonása két szólásnak. Mert miért is kerülne bárki füle mögé vaj? A két szólás közül az egyik szerint valakinek van valami a füle mögött, a másik szerint meg vaj van a fején. Mondjuk azt sem értem, miért van valakinek vaj a fején, csak hogy úgy nem szabad mászkálnia a napon, vagy legalábbis nem kalap nélkül. De még mindig jobb, ha ott a vaj, és nem a füle mögött.

Attila lesz este a Margitszigeten, hazajár az öreg csont, itt volt a magyarországi bemutatója is, meglepő módon csak ötven évvel ezelőtt, addig elvoltunk nélküle.

Amikor először utaztam szülők nélkül Olaszországba, az éjszakai vonaton leült hozzám kicsit társalogni (na jó, részemről inkább volt bólogatás meg szavak keresgélése) a kalauz. Itália, opera, mondta, hogy az ő anyja is nagy operarajongó volt, így a két fia is operai nevet kapott. Gondoltam egyikük talán Mario, a másik Rodolfo, de a kedves mama ötletesebb volt: a kalauzt Faustónak hívták, az öccsét pedig Attiliónak. Voltaképpen azóta is csodálkozom, hogy nálunk, ahol Attila nem a vérszipoly és a barbárság megtestesítője, és a név sokkal gyakoribb, mint bárhol másutt a világban, miért is tartott ennyi ideig, hogy az operát egyáltalán bemutassák, és azóta is ritkaság maradt, ha jól figyeltem, a Margitszigeten kívül nem is játszották máshol.

Ezt, persze, nem tudtam elmondani a kalauznak, csak hogy az egyik nagy magyar költőnek is Attila a keresztneve, amitől meg röhögni kellett, mert eszembe jutott az Attila nevű osztálytársam. Irodalomórán, amikor a tanárnő érzelmi állapotba került, és József Attilát egyszerűen csak Attilának mondta, ez a csibész kölök jelentkezett, hogy ne tessék haragudni, de nem lehetne inkább azt mondani, hogy József? Mert mindig megijedek, hogy rám tetszik gondolni.

Tényleg: József nevű osztálytársam nem is volt. 

Otthon Franciaországban. Ez sem kellemetlen érzés, vagy nem volna kellemetlen, ha tényleg ott volnék, nem itthon, Magyarországon, filmet nézve. Filmvígjátékot, ami, szokás szerint halálos műfaj, mert nincs hová bújni. Nem lehet azt mondani, hogy jó ez, csak nem érted, vagy máshogy jó, vagy nem jó, de szép. Vagy nevet az ember, vagy nem. Ha nem, akkor nem jó.

Annyira nincs min nevetni, hogy az ember már önvizsgálatot tart, bár nyilván nem ez a Családból is megárt a sok 2 elsődleges célja. Ezen sem nevetek, meg, tudomisén, a Megdönteni Hajnal Timeáton sem, nem akarok olyan lenni, mint az, aki (még a nyolcvanas években) írt a Hungarotonnak, hogy ez elképesztő és felháborító, az összes lemezén hamis a hang. Amíg rá nem jött, hogy ja, az ő lemezjátszója teker lassabban. Úgy ránézésre a poénok kiagyaltak és erőltetettek, de lehet, hogy a nézőben van a hiba, már az se vicces neki, hogy a gyerekfelvigyázó felébreszt mindenkit azzal, hogy nem tud aludni. Valaki odaadja az ajándék gyűrűt a család legidétlenebb tagjának, hogy rejtse el. Csak azt nem mondja hozzá, hogy ebből még nagyon szellemes bonyodalmakat lehet keverni.

Nem tudom, hogy ez vigasz-e, de a jelek szerint nemcsak mi felejtettünk el filmvígjátékot készíteni.