Egyes számú önellenség

Egyes számú önellenség

bine.jpg

Nem az a típus, aki egyhamar megszeretteti az orgonamuzsikát a közönséggel. Ez volt az első benyomás, ahogy a nagyon is aszkéta jellegű, magas, sovány, se nem szép, se nem elegáns fellépő ruhájában bejött Bine Bryndorf. De hát ne ítélj korán.

B betűs műsor, Bach, még jó, plusz Buxtehude, Böhm, Bruhns, csak hogy tudjuk, ki is az a Bach, hogy miért más kategória, mint a többiek. Vagy hogy halljuk: van azért más is rajta kívül. Így is, úgy is jó, meg Bine Bryndorf is jó, bár még az a nagy transzformáció sincs meg benne, hogy aztán odaül a játszópadra, kibontja csutkába összefogott haját, és megőrül. Nem, szigorú, de szépen játszik, le vannak szúrva az alapok, föl vannak rá építve a házak. Nyilván nem bánná, ha bemenekülhetne a zene mögé, még ennyit sem kellene jelen lennie, bejönni, meghajolni, csak játszani, játszani. Nem rólam van szó, csak a zenéről. Ami, persze, azt jelenti, rólam van szó, ilyen is van, meg lehet bújni a mesterek árnyékában. Jó neki.

Láb(?)jegyzet József Attilához

Láb(?)jegyzet József Attilához

p2220148.JPG

Mint kiderült, egy kicsit elkapkodtam azt a megfigyelésemet, hogy Párizs nem jelenik meg József Attila verseiben, hiszen 1927-ben megírta a Párizsi anzix című versét (köszönet a figyelmeztetésért), meg talán nem független Párizstól az a két francia nyelvű sor sem, amely a Balatonszárszó című versben van. De az Anzixnál maradva: az utolsó sor az, hogy „s az illemhelyen nincs ülőke.” Hát igen, nyilván sokat változott Párizs az elmúlt kilencvennégy év alatt, és talán nem ez a leghangsúlyosabb, de fényképpel tudom bizonyítani: az illemhelyen van ülőke. Legalábbis a Luxembourg kerti nyilvánosban. Nem kötelezően, csak annak, aki használni akarja. Látható, hogy a porcelán maga olyan, hogy a deszka rögzítésére szolgáló lyukakat fémmel tömték el, de mellékelik az ülőkét annak, aki igényt tart rá.

Változik a világ, a Notre-Dame sem olyan, mint régen. Bár ez épp nem jó hír.

Homlokon csókoló

Homlokon csókoló

p2210098.JPG

Azt nem mondom, hogy azonnal fölismertem – de éppenséggel lehetett volna így is. Dina Vierny, akire azt szokás mondani, hogy Maillol múzsája volt… Nem mondani szokás, tényleg az volt. Ma, persze, ez elképzelhetetlen, egy tizenöt éves lánynak kellett pucérra vetkőznie a vén szobrász előtt. A vén szobrász egyébként egyáltalán nem keresett modellt, megvolt neki a maga ideálja, masszív, erőteljes alakok, mediterrán modellek, tudta, mit keres. Ha nem tudta, akkor, ahogy ő mondta, kiment a konyába, fölhajtotta a felesége ingét, és megbizonyosodott arról, hogy is van ez vagy az a részlet a természetben.

Párizsban viszont megjelent ez a nyugtalanító lány Moldáviából. Az apja még látta Lenint, de nem ez volt a baj, hanem hogy ismerte Trockijt, úgyhogy jobbnak látta, ha lelépnek, majd lesz valami. A lány, Dina sétált az utcán, és valaki odament hozzá: maga tisztára olyan, mint egy sétáló Maillol-szobor. Nem akarja megismerni azt, aki ismeretlenül is magát formázta? Akarta. Maillol épp művészi válságban volt, de ez a kis töpszli lány a puszta létével, a természet adta formáival, az arca különös vonalaival és aszimmetriájával véget vetett az alkotói válságnak. Együtt maradtak. A háború alatt embereket mentett, letartóztatták, elengedték, de inkább elköltözött Párizsból, Maillol ajánlóleveleivel a barátaihoz, hogy jó modell, használják föl az alakját nyugodtan. Milyen érdekes, Maillolnál nem volt szabad beszélni vagy megmozdulni, Bonnard meg csak azt kérte, hogy mászkáljon egész nyugodtan a lakásban, persze, pucéron, éljen, legyen, aztán ő majd lefesti, amit akar. Maillol 1944-ben, autóbalesetben meghalt, Dina Vierny, lassan kiöregedve a modellségből, műkereskedelemmel kezdett el foglalkozni. Maillol, Bonnard és Matisse képei mellett övé volt a legjelentősebb naiv gyűjtemény Franciaországban. 1995-ben elérte, hogy Maillol házából múzeum legyen, azt igazgatta a két fiával. Az utóbbiak, ha jól sejtem, ma is élnek, Dina Vierny 2009-ben, négy nappal a kilencvenedik születésnapja előtt meghalt. Csak a teste – szokták mondani a síroknál. Az ő teste azonban sokszor és sokáig él még.  

p2210099.JPG

Üveghegy

Üveghegy

p2220143.JPG

Néhányszor már nem voltam a Sainte-Chapelle-ben, úgy értem, ott voltam, Párizsban, de a jóra való restség… Mindig meg is bántam, hiszen annyi itt az üveg, az ablak, hogy egy élet is kevés hozzá.

Tényleg kevés, de az egész ennél bonyolultabb. Mert nem látszik szabad szemmel, csak az üvegablakok elenyésző hányada. Nézi az ember, nézi, hogy jól látja? A rózsaablak közepén trónoló Jézusnak valóban egy kard van a szájában. Mindkét keze el van foglalva, az egyikkel hív, a másikkal elutasít, de a kard is készenlétben van, ha sújtani vagy védeni kell. De a szájában, mint valami kalóznak? Csak a képeslapoknál derül ki, hogy bizony, így van. Távcsövet szokás szerint elfelejtettem vinni magammal, de egyébként is: amikor ezek az ablakok újak voltak, akkor a távcső nem is volt föltalálva. Így aztán erős kételyek ébredtek bennem a szokásos gondolattal kapcsolatban, hogy a színes üvegablak volna az írástudatlanok Bibliája, lehet, hogy nekik jobb volt a szemük, mivel nem rontották el a hangyabetűk, de annyival jobb nem lehetett. Villon ugyan azt írta, hogy az édesanyja a templomban nézegeti a képeket, Poklot és Paradicsomot, és tudja, hogy az utóbbiba kerül, de hát Villon anyja nem a Sainte-Chapelle-be járt, az is biztos.

Szóval itt a rengeteg üvegkép, amit alig lát az ember, és akkor miért is jöttünk? A színekért, mert épp besüt a nap. Vagy a tér élményéért, amit nem ad meg könyv, fényképsorozat, internet? Vagy a többiekért, kik szintén nem tudják, mit is kezdjenek ezzel a kinccsel, jobb híján fényképeznek és fényképeződnek. Itt jártam, ma sem lettem jobb ember.

Nem mintha föladnám.

p2220147.JPG

Primitívek

Primitívek

Így jár, aki túlságosan énközpontúan éli az életét. Amikor meglátam a párizsi metróban a plakátot, hogy a Musée Maillolban meghosszabbították A vámos Rousseu-tól Séraphine-ig című kiállítást február 23-ig, azt hittem, mindez nekem szól. Nézd meg, tanulj, van mit. Hiszen azt sem tudod, ki az a Séraphine. Egyáltalán: milyen Séraphine? Lázár Ervin meséiben szerepel egy Ló Szerafin, de az fiú, szóva aligha róla van szó.

A kopp akkor jön, amikor az ember odaér a múzeum elé, és látja, hányan és hányan érezték még úgy, hogy őket is megszólítja a plakát. A sor a sarkon túlig ér, miközben egy olyan szűk kis ajtón lehet belépni, hogy aligha van mögötte sok hely.

p2210125.jpg

Tényleg nincs. Az emberek nagy türelemmel csoszognak egymás mögött, nézik a valaha primitíveknek nevezett naiv festőket. Még épp az első képet meg tudtam nézni, ez René Rimbert alkotása, Rousseau a mennybe megy, repül a bajuszos ember, odafönt már várják a barátok, Ingres, Delacroix, Renoir. Aki emlékszik a Picasso kalandjaira (gondolom: mindenki) Rousseau, nyilván nem függetlenül ettől a képtől, ott is mennybe megy, csak ott hegedül is közben,. Séraphine Louis képeit lényegében egyáltalán nem tudtam megnézni, a többieket sem. Viszont Maillol szobrai épp senkit nem érdekeltek – de az már másik kaland.

p2210089.jpg

Szélfútta

Szélfútta

p2200080.jpg

Tudom, hogy nem szép dolog lángelmékhez hasonlítgatni nem lángelméket – de lehet, hogy Frank Gehry nem is lángelme. Csak fantáziadús építész, meg korának gyermeke, és tudja, hogy hiheteten előnyt lehet összehozni a hihetetlen hátrányból. Ha az ember a város szélére épít közcélú épületet, akkor egyfelől fennáll az a veszély, hogy senki nem veszi magának a fáradságot, hogy kiutazzon oda, másfelől nem is szorongatja a tervezőt a környezet, amit illik vagy kötelező tiszteletben tartani. És akkor előfordulhat, hogy nem is azért mennek oda az emberek, mert kíváncsiak az épületben zajló dolgokra, hanem magát az épületet akarják látni.

Csak azért mondom, mert leszállva a metróról nem tudtam, merre induljak a Louis Vuitton Alapítvány múzeuma felé, de nem kellett sokat gondolkodni rajta, mert szépen mentek arra az extrém módon felöltözött emberek, csak be kellett állni a sorba.

Odabent meg Charlotte Perriand kiállítás van, még két napig. Sajnos túl sokat nem mondott nekem a név, pedig éppenséggel mndhatott is volna, Charlotte Perriand építész volt, belsőépítész vagy talán lakberendező, elég súlyos művészek társaságában. A kezdetekkor Le Corbusier és Fernand Léger mellett és ihletésével dolgozott, aztán, szerencsére jó hosszú élete volt, így rengeteg egyéb művész köthető a nevéhez, a franciák mellett japánok és brazilok, meg Hantai Simon is. Megmutatják a pályaívet, látni, hogyan lesz nagyon csinos lányból nagyon csinos öregasszonnyá, és közben végigsétál az ember a világon, a világban berendezett lakásokon. Többnyire gazdag lakásokon, ahol lóg egy-egy Picasso vagy Le Corbusier a falon, de néha csak egy általa tervezett sí menedékház berendezéséért áll sorba az ember.

p2200073.jpg

Nem mondom, hogy nem dolgozik odabent valami kis méretű ördög, és úgy a negyedik szint táján nem azt érzem, hogy jó, jó, de mégis olyan, mintha egy nagyon színvonalas IKEÁban sétálgatnánk, bele lehet ülni a fotelekbe (nem mindegyikbe), lehet nézni, hogy itt állt az ágy, itt a grafikai gyűjteménynek tervezett polcsor, de akkor át lehet fejben kapcsolni: nem kell a szobabelsőnél leragadni, lehet nézni a falon a képeket. Színvonalas barátok, színvonalas kiállítás – ez is egy tanulság.

 

Zsötem

Zsötem

p2190032.JPG

A Saint Sulpice-szel szemben, egy ártatlan utcában, egy ártatlan kirakat fölött van ez a tábla. Itt lakott, 1926-ban, huszonegy éves korában.

1926 nem hozott különösebben jelentős költeményeket, bár egy aforizmát igen, azt, hogy érted haragszom, nem ellened, de még az értők is talán csak egy verset tudnának idézni ebből az évből, a Kopogtatás nélkült. Párizs nem jelenik meg József Attila költészetében, nem kap ihletet, neki nem lett Bakonya, talán csak annyi nyoma marad az utazásnak, hogy a következő év elején ír egy francia nyelvű verset: Chant de proletaire. Az sem épp főmű, tekintve, hogy a négy versszakban a második és a negyedik sor ugyanaz, a harmadik meg mindig csak annyi: parapamm, paramm, papamm.

Nem jártunk rosszul azzal, hogy nem lett belőle francia költő.

A megtalált Jóisten

A megtalált Jóisten

lewandowski.jpg

Ha Ki nyer mában adják föl, azt mondtam volna Mendelssohn. Zsoltárszöveg, szép, tiszta, nem heves zenével, ki más. Nem is lett volna nagyon rossz tipp, mert Mendelssohn valóban segítette Louis Lewandowski karrierjét, például odahatott, hogy fölvegyék a berlini zeneakadémiára.

Most előkerült a világ számára is Louis Lewandowski, erősen a magyarok közreműködésével, ugyanis a Rádiókórus énekel a Deutsche Grammophon Lewandowski-lemezén,Izsák Andor vezényletével, és a jelenségnek van egy viszonylag profán magyarázata: valakit énekelni kell. Úgy értem, annyi mindenki van már a katalógusokban, annyi zeneszerzőt dolgoztak föl a lemezcégek meglehetős alapossággal, hogy nagyon meg kellene magyarázni, mi értelme van egy újabb Mahler-szimfóniának. Lewandowskit (vagy Weinberget) nem kell megmagyarázni, és hátha valakit érdekel.

Van egy kicsit elszálltabb értelmezése is a jelenségnek. Mintha a 20. század óta más sem volna a nagy zene jelentése, mint hogy a világ szörnyű, elviselhetetlen és keserves, az egyetlen oka az életben maradásnak, hogy ezt nagyon választékosan és változatosan is el lehet mondani, hosszan és röviden, Mahlertől Kurtágig. Ami nem ezt mondja, az popzene. Most meg mintha visszalépnénk a kiindulási ponthoz, és azt mondjuk: hol is léptünk rá erre az útra? Kik is írtak akkor még zenét? No lám, itt ez a Lewandowski. Nála még él a Jóisten. Mi az, hogy „még”? Örökkévaló. Ha Ő nem keres, nekünk kell keresni.

Nem biztos, hogy nagyon könnyű lesz.

Ülök egy versben

Ülök egy versben

Nádasdy Ádám legutóbbi kötetének utolsó verse… Olyan jól megpöndít az ember szívében valamit, a közvetlensége, a zavar és az ártatlanság furcsa keveredése. Meg Esterházy Péter jelenléte, mert így kezdődik: Van egy Mark. Szeret. (Bocsánat, ha rosszul idéznék valamit, nem lelem a kötetet, pedig itt van valahol.) A költő épp bemutatja a választottját az édesanyjának, aki reméli, hogy nem kettessel kezdődik annak életkora, mi, persze, azt reméljük, hogy de igenis, kettessel, és tényleg, bár már nem sokáig. Ha jól tippelem a megírás és megjelenés között eltelt időket, akkor már hármassal. Szóval van egy Mark, van egy Ádám, és van egy édesanya, róla is lehet tudni, hogy ki az, Birkás Lilian, a Magyar Állami Operaház magánénekese, érdemes művész.

birkaslilian.jpg

Amikor közvetlenségről beszélek, arra is gondolok, hogy egyszer valami meglehetősen hasonlót átéltem a szereplők közül kettővel. Nem lovagként voltam jelen, hanem újságíróként, aki könyvet szeretne írni Nádasdy Kálmánról, és ehhez szépen, módszeresen fölkeresi azokat, akik ismerték Nádasdy Kálmánt. Legelőször is az özvegyet, aki azért már van annyi idős, hogy ne akarjon egyedül idegen gonosztevőkkel találkozni, tehát jelen van a fia is, Nádasdy Ádám. Ülünk, próbálok kérdéseket megfogalmazni, és közben félig hipnotizáltan nézem Birkás Lilian fülbevalóit, ahogy minden fejmozdulatra harangoznak. Ezen túl csak annyit érzek, hogy ez nem fog menni. Látom az énekesnő elrévedező pillantását, hogy ez a kapcsolat sokkal bonyolultabb, mint látszik, hogy ez nem egyszerűen a nagy ember nagy özvegyének története, sokkal több benne a szomorúság vagy talán csalódás, az el nem mondott és el nem mondható. Rendes újságíró azon dolgozik, hogy az el nem mondott legyen elmondott, de se a tehetséget nem érzem magamban, hogy majd szépen kivallatom őt (a fia jelenlétében, vagy pláne, a bizalmába férkőzve, a fia jelenléte nélkül), se a vágyat, hogy esetleg megtudjak valami titkot az Operaház legendás főrendezőjéről.

Készítettem magamnak egy feljegyzést a beszélgetésről, amit idővel a betörők elvittek a számítógépemmel együtt. A könyv nem íródott meg, az egészet el is feledtem volna, ha nem jön szembe egy vers, ami miatt az ember örülhet a meg nem írott könyvnek is.

Chabay

Chabay

Csabai László novelláit olvasom nagy rokonszenvvel, és közben eszembe jutott, hogy a magyar kultúrában volt már egy jelentős Csabay László. Énekes, tenorista. Rosszkor született Weinberger néven, így kénytelen volt maradandót alkotni: a Metropolitan Operában énekelt, Toscaninivel és Fritz Busch-sal, ezek a felvételek, Toscanini Otellója és Busch Figarója őrzik a hangját. Meg egy Hungaroton lemez is, Bach és Handel a műsor.

Az új nevét a születési helye után választotta, biztosan azt hitte, így kevesebb gondja lesz, pedig a Csabayval is gondjai voltak, próbálta Czabaynak is írni, hátha úgy megpróbálkoznak a cs hanggal. Aztán Amerikában lett Chabay. (Megjegyzem, a Bach-kantáta oldal a születési helyre ma is azt írja, hogy Beksesaba. Leslie Beksesaba, eszünkbe nem jutna magyar énekest keresni a név mögött.)

Öt év és 282 előadás után megunta, hogy a nagy tenor áriákat csak hallgathatja a színpadról vagy a takarásban, mert nem az ő hangjára gondolnak a szereposztásnál, és önállósította magát, hangversenyénekes lett belőle, és nem csak meg tudott élni belőle, de még a Charles Munch vezényelte, ma már klasszikusnak számító Berlioz Rómeó és Júliára is rákerült. 1989-ben halt meg, hálátlan utókor, nem nagyon jut eszünkbe, ha a világban éneklő magyar énekeseket számolgatjuk.  

chabay-leslie.jpg