Záray Márta telefonál

Záray Márta telefonál

zaraymarta.jpg

Amíg a Záray-Vámosi házaspár Orsó utcai házát nézegettem a rózsadombi (idegen)vezetésen, eszembe jutott, hogy hiszen én a házaspár egyik felét ismerem. Hogy pontosabb legyek, egyáltalán nem ismerem, de egyszer beszéltem telefonon Záray Mártával. Azt hiszem, gimnazista voltam, amikor megszólalta telefon, Záray Márta vagyok. Nem esett ki a kagyló a kezemből, tudtam, hogy a szüleim előző nap találkoztak vele, ha nem tudtam volna, akkor ő elmesélte, és hogy szeretne nekik küldeni a lemezeikből, csak nem tudja, mi az, ami már megvan nekünk.

Hát, ugye, mit lehet erre válaszolni. Azt nyilván nem, hogy egyik sem, meg hogy fogalmam sincs, bár ez volt a valós helyzet, mármint az egyik sem. Nem valami kultúrfölényeskedésből, apámtól nem álltak távol azok a dalok, amelyeket Zárayék is énekeltek, legfeljebb ő még más szöveggel ismerte azokat. A Ghostriders In The Sky című számot például apám is énekelgette, azzal a kezdősorral, hogy „A diósgyőri nagykohónál láttalak meg én”. Ma sem tudom, hogy ez vajon a saját elmeszüleménye volt-e, vagy valóban létezett egy ilyen magyar szöveg.

Szóval ott álltam, a kagylóval a fülemen, mentőötletként az jutott eszembe, hogy „a legutóbbi lemez biztosan megvan”, Záray Márta talán észre sem vette, hogy mellébeszélek, vagy ha igen, akkor nem foglalkozott vele, mondta, hogy rendben van, akkor küld valami korábbit, dedikálva. És csacsogott, elképesztően kedves volt, közvetlen és lehengerlő, és az azért akkor is világos volt, hogy ő tényleg ilyen, ez nem valami hivatalos csevej, közönségbarát közvetlenség, és akkor az ember teljes zenefogyasztói öntudatával megbocsátotta a Homokórát meg a horgászós számot, de még a Gyöngyhalászt is. Nem szabad megismerkedni másokkal, mert az ember rögtön megszereti őket.  

Hol lakott Vörösmarty Mihály

Hol lakott Vörösmarty Mihály

boldizsarivan.jpg

Két óra talán nincs benne, én legalábbis kilencven perc után már elvágyódtam, de addig érdekes volt. Városnéző séta, turizmus a saját hazában, hogy ki lakott a Rózsadombon. Nem csak jó fejek, ezt lehetett sejteni, ebben a házban például Boldizsár Iván.

A probléma valószínűleg az évszakkal is van, a lombok között nem nagyon látszik semmi, bemenni meg mégsem lehet, hiszen laknak ott, így aztán a kerítés előtt zajlik a sztorizás, kié volt, kié lett, és hogy a Záray-Vámosi házaspár üveg lépcsőházában az iskolába szaladó gyerekek időnként láttak egy majmot. Ezt aztán az internet is megerősíti, sőt, pontosabbá teszi, egy sárga barkójú cerkófot lehetett látni. Itt laktak Latinovitsék, itt Gobbi Hilda, itt Nagy Imre, neki padja is van, és a múlt fölmenti, az ő esetében nem mondják, hogyan is vált tulajdonossá. Hiszen nem maradt az.

Ekkor telt le a másfél óra, ekkor éreztem azt, hogy le kellene vonni valami tanulságot, de mit? Talán azt, hogy amíg térkép a táj, jobban tájékozódik benne az ember. Utána már minden nagyon bonyolult.

Szeretetreméltó lénye

Szeretetreméltó lénye

hmollmise.jpg

Ez a régi h-moll mise lemezem, a felvétel pedig még annál is régebbi, aminek látszik, mert a Hungaroton annak idején megvette az EMI kiadvány magyar kiadásának jogait, hogy ne maradjunk normális h-moll mise nélkül. Az idő eljárogat a lemezek fölött is, ma nem annyira könnyű végighallgatni ezt a hat lemezoldalt (vagy két CD megfelelőjét), mert az egészben van valami velőtrázó, főleg a kórustételekben. De hát az énekesek!

Azért is tettem ide a saját példányomat, mert két aláírás is van rajta, és furcsa módon mindkét énekesnek, Nicolai Geddának és Hermann Preynek is ma van a születésnapja. Az előbbi 95, az utóbbi 91 volna, ha volna.

Csak az utóbbira koncentrálva: tudom, hogy ez nem sokat jelent, de ha magamnak hangot lehetett volna választani, akkor Prey hangját választottam volna. Mert, persze, klassz dolog tenornak lenni, és komoly dolog basszusként megzörgetni az ablakokat, de a bariton, ez a bariton, amelyik úgy énekel, mintha beszélne, és úgy beszél, mintha énekelne, az egészen más. Az nem fellépés, hanem élet. Mindig is ezt éreztem, ha Prey énekelt, hogy eltűnik a két élet, a hivatalos és a magán közötti különbség. Nem akarok igazságot tenni a múlt század nagy dalnokai között, de talán igaza van annak az izgatott kommentelőnek, aki azt írja, hogy ha valakinek Fischer-Dieskau a legnagyobb dalénekes, akkor az még nem hallotta Hermann Preyt. Mert hogy tényleg így van, vagy még ígyebbül: Fischer-Dieskau szövegközpontúságában mindig éreztem valami földközeliséget, Prey viszont teljesen természetesen élte meg és tette átélhetővé a zene és a szöveg egységét. És nem csak dal, nem csak Figaro, nem csak Beckmesser, de operett is, lipitylotty bécsi dalok, hogy a Práterben nyílnak az utolsó rózsák.

És Bach, Bach, Bach, nem csak a h-moll mise, de a Máté-passió is, vagy a Kreuzstab-kantáta. Azért most a h-moll misénél, és annak magyar kiadásánál maradva nincs jobb ötletem, mint idemásolni azt, amit Uhrmann György írt róla a kísérőfüzetében: szeretetreméltó lényéből ellenállhatatlan kedvesség sugárzik.

Ennyit mindannyian megpróbálhatnánk.

Napszemes

Napszemes

alfaromeo_1.jpg

Olyan régen voltam a balatonszemesi Latinovits Zoltán emlékkiállításon, hogy az akkor még egy másik kiállítás volt egy másik épületben. De most sem bánja az ember, hogy elmegy, még ha nem is különösebben gazdag az anyag, leginkább fényképek tablókon. Egyszer Vámos László helyett Vámos Miklóst írnak, de nem hiszem, hogy sokan fönnakadnának ezen. Látható a Kossuth-díj (1991-ből), és a napszemüveg, ami, feltehetően, az övé volt, mindenesetre ezt hordta az Alfa Rómeó és Júlia című filmben, és gondolom, szerette, vagy tudta, hogy jól áll, mert sokat hordja, még egy szilveszteri buliban is.

A tanulság a szokásos, színésznek nehéz múzeumot vagy kiállítást összeállítani, a színészet mozgás, hang, jelenlét, szerencsés, akinek legalább filmszalag örökíti meg a mozgását, hangját, ha már a jelenlétét nem lehet.

És mégis. Valamit érez az ember, ami a múzeumi belső zsibongáshoz hasonlít, talán ugyanaz, valami elégedetlenséget önmagával, hogy nem olyan, mint akit lát. Bár az, akit lát, milyen, azt nem tudja, csak hogy gyerekként ilyen, felnőttként ilyen, öregként… - nem is volt soha öreg. De ilyen, amikor nincs tekintete, távol van mindentől, a gyógyszerek vagy a betegség dolgozik benne.

Biztosan van racionális magyarázat, hogy ez nem is Latinovits, hanem mindaz, ami a nevéhez és az arcához járult, politika, legenda, letűnt (?) idő, amelyben a kultúrát és annak képviselőit úgy használták, ahogy tudták, a botrány a tiétek,a siker közös. Jönni fog egy szebb kor, amelyben Latinovits Zoltán nem lesz nyugtalanító jelenség, csak színész, akit mások töltenek meg tartalommal. Nem mondhatnám, hogy várom.

napszemes.jpg

Fejtől, lábtól

Fejtől, lábtól

filoz.jpg

Filozófusok kertjének nevezik Wagner Nándor szoborcsoportját a Gellérthegyen, ami nyilván nem tökéletes elnevezés, legalábbis nekem Jézusról vagy Gandhiról nem az jut eszembe, hogy filozófusok lettek volna, Assisi Szent Ferencről meg végképp nem, de talán én gondolom rosszul. Vagy egyszerűen arról van szó, hogy mindenki érti, miről is van szó, hogy ezek valahogy Istenhez közel álló emberek, és bár az igazi filozófusok esetenként Istentől távol lévő emberek... Abba is hagyom, mert tényleg, ki tudja. Aki tudja, annak talán szobra is lehetne a Filozófusok kertjében.

Nem is ezt akartam volna mesélni, csak a megvilágosodást. Ahogy néztem ezeket a rendkívüli férfiakat a Gellérthegyen, a lemenő nap fényében, és azon gondolkodtam, hogy mi is fűzi őket szorosan vagy kevésbé szorosan össze, és akkor hopp. De tényleg. Mind mezítláb vannak. Vagy majdnem mezítláb, saruban. Leszámítva Lao-cet, akinek nem látszanak a lábujjai, mindannyian zokni nélkül, szandálban vagy pucér lábbal állnak a földön. Mintha eleven cáfolatai volnának annak, hogy a fejünkkel gondolkodunk. Vagy annak, hogy gondolkodással lehet eljutni az igazsághoz. Mintha az agy fontosságát akarnák cáfolni, mintha azt akarnák mondani, hogy ne higgyünk Hercule Poirot-nak, nem sokat számítanak a szürke agysejtjeink, annyit semmiképpen, mint a lábujjacskáink, amelyek a földet érintik. Vagy majdnem érintik.

Talán tényleg nem kell okosnak lennünk. Elég, ha levetjük a cipőnket.  

gandhila_b.jpg

Asztalnál meghal

Asztalnál meghal

1c16cefaf9e7be2c51075b883ff1917d.jpeg

Csodásan nagy hősnek éreztem magam, hogy az első szám után a másodikat is meghallgattam Lisa Batiashvili új lemezén, de ez így nonszensz. Lisa Batiashvili tényleg nagyszerű hegedűs, csak hát küszködik. Vagy vele küszködnek, hogy megmutassák a világnak a nagyszerűségét. Ő meg nem félős, ha jól emlékszem, az első lemeze volt, ahol a Beethoven Hegedűverseny után, mintegy ráadásként eljátszotta a Szulikót, Sztálin kedvenc dalát. Ahhoz képest itt kisebbek a törések, Chaplin és Dvorák. Vagy se nem Chaplin, se nem Dvorák. A baj, hogy egyik sem igazán jó, mert valahogy ehhez a züfechez nem ért annyira Batiashvili. Pedig azt kellene most megmutatni, ezt a szívből virtuózkodást, hogy ő is lehet Roby Lakatos. 

Csak hát nem lehet. Mintha a feldolgozások is elakadnának félúton, se nem andalítóak, se nem felébresztőek, és mintha az egész lemez egyetlen régi kérdést járna körül: van egy jó hegedűsünk. Mit csináljunk, hogy észre is vegyék? 

Mennyi jó Morricone!

Mennyi jó Morricone!

morricone.jpg

Nem volt nagyon régen, de nagyon meglepett, amikor az RTL klub forgatásán összevitatkozott a szerkesztő és az operatőr, hogy melyik a nagyobb zeneszerző, John Williams vagy Ennio Morricone. És hogy erről én mit gondolok, kérdezték.

Nem tudom, akkor mit gondoltam, most azt gondolom, hogy John Williams zeneszerzői szempontból teljesebb, technikásabb, komponistább, de Morricone tudja, tudta jobban, hogy mitől döglik a légy. Meglepőbb a hangszerelése, hiszen Williams alapvetően klasszikus zenekarban gondolkodik, Morricone meg hozzátesz énekelt szólamokat, füttyszót, effekteket. Elektromos gitárt, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat nagy zenei dörgedelmét se felejtsük el.

Na, például az. Majdnem Wagner, megvannak a Leitmotivok, ez Cheyenne zenéje, ez Harmonikáé, ez meg a Claudia Cardinaléé, de aztán nem fejleszti ezt sehova. Fejlessze a rendező, amikor újra és újra előveszi. Néha van egy kis hopp meg kopp, meghalt szegény Cheyenne, de az élet megy tovább. Azért ez nem Wagner, de a célnak megfelel. Nem kell a zenét mindig feltalálni, mindannyian szeretjük A Jó, a Rossz és a Csúf zenéjét. Akkor is, ha az ötlet Bachtól való, a d-moll toccata adta az ihletet. 

Van Morriconéban nagy adag józanság. Amikor azt mondta Tarantino, hogy ő a filmzene Mozartja és Schubertje, szerintem nem feltétlenül a színvonalra gondolt, inkább a termékenységre. Hogy ennyi kottafejet még leírni is bődület, nem hogy kitalálni, hova is kell tenni azt a pöttyöt a vonalakon belül. De hát nem is mindenért Morricone a felelős. Illetve ő a felelős, de nem mindent ő írt, a Morricone és fiai afféle zeneipari vállalkozás lett, de hogy a Sorstalanság zenéjét tényleg az öregúr írta volna, afelől vannak enyhe kételyeim. Nincs ezzel semmi baj, ami Erkel Ferenc neve alatt jelent meg, azt se mind ő írta, valamiből élni kell.

Valamiből meg halhatatlannak kell lenni.

A kétélű gumibot

A kétélű gumibot

gyalogggalopp.jpg

Mondhatja bárki, hogy Budapest nem a csodák városa, csak valami kispolgári, unalmas fazék, ahová főni járnak a nyári húsok és mócsingok, mert itt az ellenpélda. Az ember leül a Gellérthegyen, a Filozófusok kertjénél a padra. Előtte már tett egy korszakalkotó fölfedezést (ezt majd máskor), most csak úgy ül, mereng a messzeségbe. De ha nem a messzeségbe mereng, akkor tőle jobbra didzseridúznak, tőle balra pedig középkori lovagok esnek egymásnak, két kézre ví jó Kadosa, csillog-villog nagy pallosa. Na jó, tudom, az még nem középkor, csak az ókor vége. Akkor hát a cseh Mikola, kegyelem, irgalom. Eredj, kérd Istentől, utad megmutatom.

Nem pont erről társalognak a daliák, inkább filmekről beszélgetnek. Azt nem is tudom eldönteni, hogy sportolók vagy hagyományőrzők, esetleg hagyományőrző sportolók. Az biztos, hogy vannak szabályok, mert aki rúg, arra rászólnak, és mintha másfél perc volna egy menet, nem az első levágott lábig megy a küzdelem.

Így is a Gyalog-galoppban érzi magát az ember, azzal a tanulsággal, hogy nagyon keveset változott az idők során a fegyverzet. Sisak, vállvédő, pajzs, meg a jobb kézben forgatott támadó husáng, ma inkább nincs éle, mégsem akarnak a rendőrök lemészárolni senkit. A lényeg maradt: nyerő fegyverzeten ne változtass.

attack.jpg

A lemezek életéről

A lemezek életéről

gillan1.jpg

Azon gondolkodom, mióta előkerül a Rushmore-hegy kapcsán az a régi Deep Purple-lemez, az In Rock, hogy vannak albumok, amelyeket mindig régi lemezként hallgat az ember. Szinte függetlenül a koruktól, hiszen van egy csomó, amelyik soha nem öregszik meg, sőt, éppen az ifjúságot, az előadó szellemének frissességét közvetíti. Az In Rock album viszont már régi lemez volt, amikor először a kezembe került, 1978-ban. Pedig épp csak nyolc éves volt, de az ember úgy hallgatta, mint valami rock klasszikust, az is volt, az is maradt, de furcsa, hiszen körülbelül egyidős volt a Jesus Christ Superstar stúdióváltozatával. Ugyanaz az énekes, Ian Gillan, a maga nemében mindkét albumon felülmúlhatatlan, vagy legalábbis a Superstar esetében nem sikerült nála egyszerre líraibb és érinthetetlenebb figurát teremtenie hanggal senkinek, pedig próbálkoztak néhányan. A lényeg most az akar lenni, hogy a Superstar album most is eleven, állja az összehasonlítást, veri a többit, a filmzenét, a felújítások zenéjét, és mégsem slágermúzeum. Miközben Gillan maga is… Finoman szólva megváltozott, annyira, hogy a kopasz, melegítőnadrágos fazonban föl sem ismerni, a hangja is eltűnt, mert ez már csak ilyen, ha valaki esténként rekedtre ordítja magát, egy idő után a szervezet félreérti a próbálkozásait, és azt hiszi, az a cél, hogy már reggel is rekedt legyen. Gillan mintha csak egy név maradt volna, egy ideig egy nagyon különleges hangú, hosszú hajú fiút hívtak úgy, aztán egy kopasz, hangtalan fatert. És csak a régi lemezeket mutogathatjuk, hogy volt ez másképp is.

Gratulálunk, vén Kronosz.

gillan_1.jpg

Rushmore gyermekei

Rushmore gyermekei

rushmore.jpg

Mi, ugye, May Károlynak köszönhetően úgy nőttünk föl, hogy az indiánoknak drukkolunk a fehérek ellen, de a dolog nem ennyire egyszerű: az indiánok egymásnak is ellenségei. Így aztán szeretjük az apacsokat, de meg van a véleményünk a komancsokról, tiszteljük a navahókat, de a sziúk… Ko-Icce lelőtte Winnetou-t, hogy mást ne mondjak.

Szóval német indiánalapjaink ellenére is azt mondanánk, hogyan ne, menjenek már a sziúk akárhová, hogy a Rushmore-hegyet akarják vissza. Ahol az elnökök feje van sziklába robbantva, ahonnét a Deep Purple az In Rock album borítóját merítette.

inrock.jpeg

Hiszen még neve sem volt a helynek, azért Rushmore, mert egy Rushmore nevű ügyvéd megkérdezte a kísérőjét, hogy mi a neve ennek a hegynek. Nem tudta. Akkor legyen Rushmore-hegy. Csak be kellett jegyeztetni, apró örökkévalóság.

Aztán megtudja az ember, hogy nagyon is volt neve a hegynek, Fekete-hegy volt, szent hely. Elvették a sziúktól, annak ellenére, hogy a rezervátumhoz tartozott, mert aranyat találtak benne. Amikor az arany kimerült, nem adták vissza a hegyet, hogy köszönjük, hanem belefaragták az elnökök fejét. Illetve főleg nem faragták, hanem robbantották, ebből már sejthető talán, hogy az egész nem annyira régen történt, még száz éve sincs, hogy elkezdték a munkálatokat, még nyolcvan éve sincs, hogy befejezték. A szobrász, Gutzon Borglum épp lemaradt a befejezésről, 1941-ben halt meg. Pontosabban nem a befejezésről maradt le, hanem az abbahagyásról, mert ő félalakokat tervezett, de úgy látszik, Pearl Harbor után már másra kellett a dinamit. A nyolcvan év azonban nem történelmi idő, hogy hivatkozni lehessen rá.

Közben az emberek mégis megszerették a sziklafejeket, fényképezkednek előtte, nem lehet legyintéssel elintézni, hogy csináljanak vele a sziúk, amit akarnak, hiszen az övék.

Azt hiszem, más okosság nem is vonható le a történetből, csak hogy az ősbűn sajnos ilyen. Nem a maiak követik el, nem a maiak szenvedik el, mégis száll át, generációról generációra, és nincs béke.