A pápa bátyja

A pápa bátyja

georgratzinger.jpg

Életem második zenekritikáját a Regensburger Domspatzen magyarországi fellépéséről írtam. Abban, persze, már nem vagyok biztos, hogy Georg Ratzinger vezényelte-e az énekkart, de valószínűleg ő volt az, ki más. A pápa testvére. Akkor nem volt a pápa testvére, II. János Pál volt még évtizedekig a pápa, így aztán a cikk szenzáció-része nem is arról szólt, hogy”a pápa testvére”, hanem hogy a kórus maga idősebb, mint a Magyar Királyság. Amikor a dómverebeket alapították, Civakodó Henrik volt Bajorország királya, az ő lánya volt Gizella, Szent István felesége.

2005-ben aztán rájöttem, hogy nem véletlen a névazonosság.  Addigra már Georg Ratzinger visszavonult ugyan a kórus éléről, de lemezeken ott volt a neve, a család történetét elkezdte földolgozni a sajtó, aztán a pápa is megpendítette, hogy szeretné, ha a vatikáni zenei élet minősége javulna, mert ami most van, az botrányos. Valaha mégis a Sixtus kápolna kórusa volt a zenei világ egyik csodája, speciálisan nekik írott, titokban tartott művel, az Allegri Misererével. Ezt a játékot rontotta el az ifjú Mozart, mikor meghallgatta a darabot, majd hazament, és otthon leírta a kottafejeket. Nem hiszem, hogy ettől kezdett volna el romlani a vatikáni zenei élet minősége, de a kétezres években már bőven volt mit javítani.

Aztán kiderült, hogy erre már végképp nem volt ereje XVI. Benedeknek, a Sixtus kápolna kórusa ugyan készített néhány lemezt, de leginkább rémálom-jelleggel. Mintha egy nagy, üres hodályban énekelnének, és valaki közben lengetné a mikrofont. Nyilván, ha reaktiválták volna a pápa karvezető bátyját, fölhördült volna a világ, hogy már mégse a németek mondják meg, hogyan kell énekelni Rómában.  

Most meg már tényleg mindegy. Georg Ratzinger meghalt, Joseph Ratzinger meg nem csak az utolsó latinul beszélő pápa volt (feltehetően), de talán az utolsó, akinek zenei ízlése is volt.

Kifenevóth

Kifenevóth

radnotisan.jpg

Percenként földhöz vágom Radnóti Sándor könyvét (Sosem fogok memoárt írni), kétpercenként meg fölveszem, hogy jó, azért még ezt az egyet elolvasom. Csak a következő portrét, mert mégis valami olyasmit mond majd el, amit csak ő látott, vagy mindegy is. De érdekes. Vagy nem érdekes.  Hülyít? Amikor azt írja, hogy hordám, mármint nem meine Horde, hanem viseltem, vittem magammal értelemben. Egy fém laposüvegről van szó, amúgy. Vagy amikor azon mélázik, hogy vajon láthatta-e 1969-ben valakinek az arckifejezését, amikor kijött a Magvető Kiadó egyik irodájából, vagy a másiknak van igaza, aki azt állítja, hogy őt már 1968-ban kirúgták onnan. Van csillag és lábjegyzet is, hogy feltehetően láthatta.

Percenként földhöz vágom, mert Karinthynak az Eötvös Károly-paródiája jut róla eszembe, Kifenevóth Gábor (a fénymázkészítés atyja és mestere), akinek a gyomorrákjának kezdetét Eötvös a maga részéről 1813 június 3-ára helyezi, bár 1856-ban beszélt erről a kérdésről Kis-Nagy Pál Istvánnal, aki akkor azt mondta, hogy ezt a dátumot ő nem tartja valószínűnek. Ő azonban (Karinthy Eötvös Károlya) nagy súlyt helyez rá, hogy a magyar társadalom végre tisztába jöjjön ezzel a kérdéssel, melyről már 1872-ben is, körülbelül ebben az értelemben írt.

Valaki azt mondta, ne adjam fel, mindig vegyem csak föl a könyvet a földről, és a végére megszeretem a szerzőt. Nem mintha ez volna a cél. Ámbár lehet, hogy igen.  

A számok élete

A számok élete

felirat_2.jpg

Van a házunkban egy felirat, ha egyáltalán annak nevezhető. A második emeleten az ablak alatti márványtáblába karcolta bele valaki, hogy 1919 IX. 10. Ki tudja, miért. Mindenesetre amióta olvasni, vagy számokat fölismerni tudok, azóta foglalkoztat, hogy vajon az aznapi dátumot írta oda a karcoló, vagy valami mást, mondjuk a születésnapját, a házassági évfordulót, egyéb kedves napot. A nyolcvanas évek elején rájöttem, hogy bizonyos szempontból hiteles a karc, mert akkor kezdték el a hónapok nevét is arab számmal írni, és nullákat írni az egytagú számok elé. De hát ebben a hitelességben nem volt kétségem, hiszen akkor már bő tíz éve foglalkoztatott a felirat kora.

Nemrég az unokahúgaimnak is föltettem a kérdést, mit gondolnak, mikori a dátum, önmagával egyidős vagy fiatalabb. Az egyik azt mondta, hogy attól függ, milyen idős a ház. Állt-e már 1919-ben. Ne hülyéskedj már, ez egy százéves ház… Elakadtam. Ha tényleg csak százéves a ház, akkor egy évvel fiatalabb, mint a felirat. Persze, nem százéves, csak azt gondoltam, nagyot mondok, ha leszázévesezem.

Telik-múlik, és ez nem valami nagy tanulság, de talán az igen, hogy ötven év is elég nagy idő. És ötven éve bizonyosan nézegetem ezt a néhány számot. Pár ezredév pedig házainkat is elássa.

Szimbola

Szimbola

csehtam.jpg

Van az a Karinthy-írás, Az ember, akinek semmi érzéke nincs a szimbolizmushoz. Valaki el akarja neki mondani, hogy öngyilkosságra készül. Nemsokára elutazom, mondja gyászos képpel. Igen, Hová? Ahová én megyek, oda nem adnak retúrjegyet. Nahát, micsoda disznóság. Vonattal? Igen. Vonattal. Ahol az étkezőkocsiban acéltányérból esznek ólomgolyót. Hát, nem valami nagy menü. És így tovább.

Időnként magamon tapasztalom, hogy ilyen főértetlen vagyok, amikor még ifjan Cseh Tamást hallgattam, mondjuk a Demonstráció című dalt, akkor is a földközel foglalkoztatott. Désiré azt mondja, elveszett a patyolatcédula, mire az anyja elküldi egy szál lepedőben, hogy szerezzen ruhát. De ha csak egy szál lepedőjük maradt, akkor igazából nem is kellett elveszíteni a patyolatcédulát, hiszen beadta a tisztítóba az összes ruhát, már előtte is pucéron kellett hazajönni. Az mégis jobb demonstráció, vagy mégis gyanúsabb, hogy demonstráció, mint a lepedős közlekedés.

Erről beszélek. Fennhangon ordibáltuk, együtt a lemezjátszóval, hogy „hullámot nyomva anya hajába zsorzsettjén még ott kísért az ötvenes évek szűrt levegője”. Erre azt mondja Jolán néni, aki a húgomra vigyázott, hogy micsoda dalokat hallgattok ti, azt éneklik benne, hogy „a nyavalyába”? Lehet, hogy igaza van, Hogy nem olyan nosztalgikus a szöveg, hanem nyavalyázik a múltra? Másnap azt kérdezi valamelyik osztálytársam, hogy tök jó ez az Apa kalapja, de azt hogy kell érteni, hogy „Georges hetykén még ott kísért”?

Mi? Az ember hazamegy, újrahallgat, aha, neki van igaza, anya haja meg zsorzsett, de attól még lehet, hogy a világ sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb, mint az eredeti Bereményi.    

Mért vagy te Otello?

Mért vagy te Otello?

otel.jpg

Változnak az idők. Plácido Domingo pályafutása során háromszor is lemezre vette Verdi Otellóját – ma egyik lemezborító sem csúszna át a rostán, hiszen mindhárom amolyan blackface, göndör parókát húztak az énekesre, és sötétbarnára kenték le a ruhából kilátszó részeit. Álszerecsen. A legutóbbi Otello-cédén Jonas Kaufman már saját hajjal látható, sőt, még ki is fésülték a természetes göndörségét, a bőre is inkább lesültnek mondható, mint Afrika-színűnek. Megjegyzem, az Othello-mítosz kutatói is mintha hasonló eredményre jutottak volna, az egész csupán félreértés, nem volt akkora a felvilágosultság Velencében sem, csupán a Moro családnevet hitték származásnak, a többi már az utókor fantáziájának gyümölcse.

Most akkor mi lesz a süteménnyel? Mert valaha a Verdi-opera bécsi bemutatójára készítette el egy cukrász a Mohr im Hemd nevű, a szuflé és a süti között álló, nagyon csokis, nagyon habos, esetenként vaníliafagylaltos bűnözést. Valamiért (talán a bonyolultsága vagy a költségei miatt) nálunk nem lett akkora divat, mint a Sacher torta vagy a Mozart golyó, de azért alap a wiener szénhidrát tombolásban. A mór ingben. Meg kell majd vajon változtatni a nevet? És akkor majd egy másik Shakespeare-idézettel vigasztalódhatunk: mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, épp oly illatos.

mohr-im-hemd.jpg

Tán häuser?

Tán häuser?

tannh_user.jpg

Csöndben véget értek az idei Wagner-napok, amelyeknek az volt a lényege, hogy nem ideiek voltak, hanem néhány évesek, a régebbi anyagok felvételeit lehetett megnézni a mupa.hu oldalon. Körülbelül wagneri időpontban, rövidebb szünetekkel, a pause gomb nélkül, kényszerítve a közönséget. Csak annyira, amennyire Wagner is kényszerítette a közönséget, nagy magabiztossággal, hogy ezt épeszű ember nem hagyja ki, de ha már nem hagyja ki, akkor áldozzon is rá magából, az idejéből, mindenéből. Te is adj egy percet az életedből, írta Adamis Anna. Te is adj három-öt órát az életedből.

Az alapvető érzés az, hogy a Tannhäuser, az idei záródarab igazán nem a legjobban sikerült előadás, valahogy úgy kombinálta a félig szcenírozottságot, hogy nem is-is, hanem sem-sem lett belőle, színháznak kiábrándító, koncertnek viszont idétlen. Fischer Ádám sem élete formáját hozta, hanem azt az egyébként kézenfekvő és járható Wagner-utat, hogy el kell vergődnünk az oázisokig, át kell vánszorognunk a nagy sivatagon a kiemelt pillanatokig. Járható az út, de nem valami szép, mintha csak egyharmad operát kapnánk, mintha szép álmunkból újra és újra fölráznának, hogy figyelj, ez jön most.

A kérdés, amit ez az interpretáció fölvet, az, hogy vajon Wagner is így gondolta-e. Nem úgy, hogy hálóba csal a Csarnokáriával, és amikor már majd meghalunk, jönnek a vendégek. Újabb halódás, aztán Wolfram versenydala. A tanulság pedig, hogy sose halunk meg.

A kérdés viszont nem is az, hogy ez valami kompozíciós fogás, hanem talán a művet magát növi ki az ember. Nem csak a közönség-ember, de a Fischer Ádám-ember is. Hogy ez mégis egy romantikus opera, nem egy érett Wagner-mű, jön majd másik dalnokversenyes opera, jön másik megváltásos mű, attól még ezt nem kell visszavonni, megmarad kapudrognak, innét kell majd felsőbb osztályba lépni. De aki már a felsőbb osztályt járja, annak nem kell feltétlenül évet ismételni.

Nem magamról beszélek, én még nem jártam ki az elemit, most mégis az a legfőbb boldogság, hogy ezzel a Tannhäuserrel nem lehet a csúcson abbahagyni. Ami azt is jelenti, hogy nem lehet most abbahagyni.

A fordulat éve

A fordulat éve

zolded1.jpg

Néhány napja fönt van a YouTube-on egy régi Kocsis-film, az 1986-87-ben forgatott Das Spiel mit dem Feuer. Mint a címe is mutatja, a német tévé készítette. Nem tudom, melyik, ha egyáltalán egy konkrét csatorna, mindenesetre Darvas János a rendező. A cím bizonyos szempontból béna, a Tűzvarázsra utal, A walkür végére, amiből Kocsis épp a zongoraátiratot készíti. Van, akinek kiábrándító, hogy az egész mennyire technikai folyamat, hogy lehet még valahogy ezt vagy azt a hangot belopni a többi közé, ha egyszer már foglalt mind a bal, mind a jobb kéz összes ujja. Én azért így is le vagyok nyűgözve.

Meg attól is le vagyok nyűgözve, amire a cím még utal, ahogy Kocsis a politikai tűzzel játszik. Akkor bizonyára sokak számára ez volt a film legfontosabb része, ma meg van, akinek föl sem tűnik, hogy ez voltaképpen politikai film. Kocsis naivan-álnaivan panaszkodik, hogy az elkészült zenekari művének nem adhatja a Csernobil ’86 címet, pedig ő tényleg az áldozatokra gondol, és nem a szomszéd birodalom maszatolására és hazugságaira. Ennél is meredekebb, amikor hasonló naivsággal és álnaivsággal mondja, hogy ő 1956-ot nem tudja ellenforradalomnak mondani, mert a nép valamit akart, és ezekből az akaratokból valamennyit teljesített is a hatalom, akkor ez nem lehetett teljesen rossz dolog.

A forradalom harmincadik évfordulója. 1986. Apáink már a huszonötödiken is féltettek bennünket, vigyázzatok, bele ne keveredjetek valamibe, de akkor nem volt mibe belekeveredni. A harmincadikon már lehetett volna, nálunk berregtek a motorok a Váci utcában. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egyfelől vannak emberek, akik azt kiabálják, „ötvenhat”, és vannak az ék alakba rendeződött rendőr motorosok, akik araszolnak előre. Már megvan a kiválasztottjuk, Pákh Tibor, már vannak gyalogrendőrök, akik elvezetik. Ő még mondaná, hogy „ezek a szerencsétlen megtévesztett emberek”, de már nem jön át a hangja, ezért elkezd énekelni. A Himnuszt. Távolodik a hangja, ahogy viszik el. Nem félős ember.

Ebbe a környezetbe jött Kocsis, hogy ő nem tudja ötvenhatot ellenforradalomnak nevezni. Neki sem volt tele a gatyája. Most az az érzésem, hogy nem lett volna szabad ezt a lapot megjátszania a német (nyugatnémet) tévéseknek, mert ők hazautazhattak, Kocsis meg itt maradt, és soha nem lehet tudni, mit csinál a beijedt diktatúra, nem törik-e el egy kéz vagy egy ujj.

Ma már tudjuk, hogy nem, hogy jól érezte Kocsis, ő sérthetetlen. Hiszen, messzebbről nézve mintha erről szólna az egész film. Ahogy ő mondja: „az ifjúságom utolsó napjait taposom.” Ő arra utal, hogy nemsokára, még a forgatás ideje alatt megszületik az első gyereke, és onnét másképp kell majd élnie, talán több felelősséggel, nem tudom. De tényleg, mintha még itt, a film alatt értek volna véget az ő támadhatatlan napjai, az a megszokott érzés, hogy amibe belekezd, az siker. Még nem indult el, vagy nem látható, hogy vezényelne, ami sokak számára már megszokhatatlan vagy érthetetlen maradt. De már lezajlik a Carnegie Hallban a fellépés, amely érezhetően nem elementáris siker, Kocsis is azon elmélkedik, hogy ez a műsor jobb lett volna Németországban. A New York Times kritikája sem egyértelműen mennybe menesztő, nyilván egy őrületes virtuóz sziporka-estre számítottak, egy fenomenális Liszt-unoka csillogására, és helyette megkapták a Liszt Ave Mariát, és a Schubert A-dúr szonátát.

Azért nem sajnálom őket érte.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy ez az 1986 Kocsis életében is a fordulat éve volt. Már nem nyert mindig. Nem nyert könnyen. Az élet bonyolultabbá vált, nem csak arról szólt, hogy mekkora zseni ez a Zoli. Pedig az se volt rossz téma. 

Dürer kert

Dürer kert

Nemcsak nyitva a Szépművészeti Múzeum, de kiállítás is van benne. Nem nagy, de épp elég, rajzok és metszetek. És nem kényszerkiállítás, "az adott helyzetre való tekintettel", hanem előre tervezett, teljes értékű, Dürer és kora. 

kuk.jpg

Kukucs, mondja a halál a fa mögül. Kukucs, szép fiatalember. Horgold csak a pillantásod a határozott állú asszonykáéba, tégy úgy, mintha nem vennél észre. Mintha nem az járna a fejedben, hogy a te szegycsontod milyen szépen meg van rakva izmokkal, az asszonykáé meg milyen szépen meg van rakva keblekkel. Az enyém csont meg bőr, mégis én vagyok az erősebb. A fiatalokért eljövök tavasszal, az öregekért eljövök ősszel. Nem marad belőletek, csak a képetek. Jövőre új emberek sétálnak a lugasban. De azok is mind az enyémek. Kukucs? Inkább ipi-apacs. Nem tudsz elbújni.

Idegenek a poéták között

Idegenek a poéták között

handel.jpg

Szép ötlet a Poets’ Corner a Westminster Abbey-ben, hogy egy nemzet gyűjtse össze a költőit a főtemplomban. Nem kell keresgélni őket, ha valaki anglomán, akkor egy füst alatt letudhatja a tiszteletadást. Csak hát már kiindulni sem volt honnét, a leghíresebb angol költők nincsenek itt, Shakespeare Stratfordban van, Shelley és Keats Rómában. Byron eltemetését maga az apátság tagadta meg, ilyen szörnyű alak nem kísérthet a többiek között. Hát így nehéz. Talán ezért is temettek egyszerű híres embereket is oda, akik nem írtak verseket, vagy legalábbis nem ezért szeretjük őket, mint Laurence Olivier-t. Vagy Dickenst. Vagy Handelt, akinek sírjára nem csak egész alakos mását helyezték el, de a Messiásból egy áriát, az I know that my Redeemer liveth kezdetűt. Nem véletlenül. Az áriát istenbizonyítéknak is szokták mondani, ha valamiről ennyire szép zenét lehet komponálni, az nem lehet nem létező.

Nem nagyon gondolkodtam rajta, de azt mondtam volna magamtól, hogy Handel és Dickens között aztán tényleg semmi kapcsolat nincs, leszámítva a végső nyugvóhelyet, ám valamelyik nap a Dombey és Fiát olvasva kiderült, hogy mekkora a tévedés. A regény egyik szereplőjének, Chick úrnak megvan az a kellemetlen szokása, hogy folyton dudorászik magában, időnként a legrosszabb pillanatban tör ki belőle egy dallam, mondjuk épp a sógornője halálos ágyán jön rá a parampaparam. De Dombey úr szertartásossága és ünnepélyessége még benne is megfagyasztja a szuszt, nem annyira, hogy ne dudorásszon, de egy keresztelő utáni kedélytelenkedés olyan magas fokú, hogy ő is a Saul gyászindulóját kezdi el fütyörészni.

Persze, ebből rengeteg következtetést lehet levonni, legfőképpen az, hogy Handel oratóriumai a 19. században is elevenek voltak, hogy folyamatos volt az angol oratóriuméneklési hagyomány, Handelt nem kellett úgy újrafölfedezni, mint Bachot. Vagy hogy a Sault fölidézni nem számított sznobisztikus tettnek, Chick úr nem az az ember, aki a műveltségére büszke volna, nincs is neki olyan, de Handelt ismeri. Legalábbis jobban, mint én, bár azóta pótoltam a pótolhatót.

Leagrosz szép

Leagrosz szép

euphronios.jpg

Nemrég lett hír, hogy elhunyt Paolo Giorgo Ferri, aki ellopott műkincsek visszaperlését és visszaszerzését választotta életcéljának. Ezzel, persze, egy kicsit úgy van az ember, hogy megérti, főleg, ha valaki olasz hazafi, hogy vissza akarja szerezni az ott kiásott, elrejtett, eladott műkincseket, de biztos, hogy jól teszi? Jobb helyen van az Euphronios edény Cerveteriben, mint New Yorkban? Többen látják? Vagy sehol nincs jó helyen, mert New Yorkban elvész a sok egyéb műkincs között, Cerveteribe viszont sokkal kevesebben mennek el emiatt, adják szépen ide, mi majd vigyázunk rá.

Az Euphronios edény kora elég valószínűtlen, Kr. e. 6. századi darab, és épségben került elő. Éppen ez volt a gyanús, mert ilyesmi csak etruszk sírokból kerül elő, ha egyáltalán valahonnét, így aztán Ferri nem sajnálta a fáradságot és az anyagi kockázatot, perbe szállt a New York-i ügyvédekkel, meg is nyerte a pert, kiderült, hogy a múzeum egy Rómában élő gyanús amerikai cápától vette a cserepet, vissza kellett adniuk a már harmincöt éve, 1972 óta náluk lévő műtárgyat.

Az biztos, hogy a hírverés nem tett rosszat az edénynek. Egyáltalán: szóba került, hogy ki az az Euphronios. Nem ő van az edényen, nem ő az óriási ember, akit csak meggörnyedve tud arrébb tenni a két szárnyas, szakállas lény. A szárnyasokat is tudjuk, ki, Hüpnosz és Thanatosz, az álom és a halál, azért is hasonlítanak, mert testvérek, őket küldi Zeusz Trójába, hogy mentsék ki a csatatérről Szarpédón holttestét.

Ennek megfelelően Szarpédón az óriás, neki nem volt szerencséje a csatában, már amennyiben az ilyesmi szerencse és nem sors kérdése. Patroklosz leszúrta a mellette harcolót, ő erre Patrokloszra dobta a dárdáját, de elhibázta, Patroklosz pedig szíven szúrta.

Voltaképpen ezt szeretem a legjobban az Illiászban, hogy a formai hasonlóságok vagy sémák ellenére is nagyon konkrét, Patroklosz bal válla fölött repült el Szarpédon gerelye, ő meg a szívburkot sértette meg a sajátjával. Szarpédon eldőlt, markolja a port, még kiabál, hogy mentsék ki a testét, aztán meghal. Patroklosz pedig

„mellére tapodva
húzta ki húsából gerelyét, s vele jött rekeszizma;
együtt húzta ki dárdahegyét s ellenfele lelkét.”

Ja igen, hogy ki volt Euphronios. Ő festette a vázát. Rá van írva. Meg az is, hogy ki volt a fazekas. Meg az is, hogy Leagrosz szép. Hogy ez miért, azt nem tudom.