Miért késik az Operaház átadása?

Miért késik az Operaház átadása?

p2150001.JPG

Nem akarok hálátlannak látszani, főleg, mert nem is vagyok az. Amennyi élményt a Müpától kaptam, nem is az évadok során, de akár csak idén, akár csak ebben a hónapban, vagy ezen a héten, az bőven sok, jár érte köszönöm meg hála. De azért néha, amikor be kell állni a koncert előtt és után a végtelennek tűnő autósorba, nézni az előttem álló féklámpáját, várni, hogy mozduljon már meg a sor, mondjuk a felszíni parkolónál, de hiába várja az ember, hiába mozdul, hiszen az az egy kis kapu rögtön odavezet a mélygarázsból feljövő autók sorának közepébe… A múltkor (egészen pontosan a Pletnyov koncert után), ahogy ott telnek múlnak a percek, ötpercek, tízpercek, mellettem valaki leereszti az ablakát, mondana valamit. Leeresztem én is.

  • Tudja, miért késik az Operaház felújítása?
  • Miért?
  • Mert a kormányközeli építészek egyelőre nem tudják megoldani, hogy esténként a látogatók csak egy szűk kis ajtón mehessenek ki s be.

Ha tényleg csak erről van szó, megoldják. Amilyenek.

Nem szédülnek a fényben

Nem szédülnek a fényben

p2140016.JPG

Parno Graszt koncert volt a Müpában, csodálatos hangulattal, pedig ez, ahogy ők mondták, ülős koncert volt, ami nem az ő világuk. De örültünk egymásnak, csettintgettünk, énekeltünk (már aki), vagy azon elmélkedtünk csöndben (már aki), hogy diákkorunkban autentikus magyar népzene volt az, hogy Én az éjjel nem aludtam egy órát, most meg autentikus cigányzene lett belőle, kit zavar. És akkor jöhetne egy ballada a muzsika hatalmáról, hogy tessék, itt aztán nincs meg nem értés, gyanakvás, félelem, mindent elsöpör a jókedv vagy a bánat, attól függően, hogy mit játszanak.

Csak épp egy kicsi rossz érzésem van. Nem miattuk, magam miatt. Hogy nem  azt csinálom-e, mint amit a régi magyar filmeken Jávor Pali, hogy húzatom velük, örülök nekik, de azért kicsit lefelé mosolygok, amikor ilyen elmésségeket fogalmazok meg magamban, hogy tessék, most nem a nézőtér foghíjas, hanem a pódium. Ők meg készséggel kiszolgálják a mosolygásomat, mulass rajtunk, évszázadok óta megy ez, miért változna meg épp egy péntek estén? Csak azt ne hidd, hogy közben olyan nyitott meg emberi meg jó fej vagy.  

Weltstar

Weltstar

Két éve, amikor Ute Lemper Drezdában bemutatta a Marlene Dietrich-műsorát, a német tévé nem kezdett el problémázni, hogy mit is írjon Lemper neve alá foglalkozásként, színész vagy énekes, előadóművész vagy chanteuse, egyszerűen azt írták oda: Weltstar. Világsztár. Tényleg az. Szerepelt Bécsben a Macskákban, Párizsban a Cabaret-ban, New Yorkban a Chicagóban (na jó, ez így hülyén hangzik), szerepelt filmen, a Pret-a-porter című Robert Altman rendezésben ő volt a film végi divatbemutatón a pucér modell, esküvői fátyollal a fején, terhesen.

Szóval: valaki. Ez sajnos nem nagyon mozgatta meg a hazai közönséget, nem csupán fordítva igaz, hogy vannak, akik csak Magyarországon világhírűek, olyan is van, aki csak Magyarországon nem világhírű. De sajnos nincs mit a honi közönség szemére vetni: Ute Lemper szörnyű volt a Müpában.

Pedig mennyi minden benne volt vagy lehetett volna az estében. Először is: ő ismerte Marlene Dietrichet. Ez a történet is szép, amikor a Cabaret-t énekelte, a francia sajtó az új Dietrichet üdvözölte benne, gondolom, leginkább a lábszépség miatt, ő azonban ebbe belepirult, és eszébe jutott, hogy hiszen egy városban laknak. Írt egy levelet, Marlene Dietrich, Avenue Montaigne, a házszámot nem tudta, de csak megtalálják, olyan sok Marlene Dietrich nem lakhat az utcában. Liebe Marlene, bocsánat azért, amit az újságok írnak, én tudom, hogy nem vagyok Ön. A második Ön sem.

Dietrich akkor már évek óta nem lépett ki az utcára, meg ne lássák, mi lett belőle, de telefonált. Így aztán egymásnak is telefonáltak, és ez a beszélgetés lett az előadás. Lemper órákon át Dietrichet utánozza, angolul és németül, néha franciául, és Dietrich-dalokat énekel. Na, most képzeljük el ennek a műsornak a magyar megfelelőjét: Latinovits Zoltán életéről szól a darab, így aztán Gálvölgyi János órákon át Latinovitsot parodizálja, és néha elénekli, hogy hol van az a nyár. Elég reménytelennek tűnik?

Még így is lehetne jó, vagy jobb, ha kevesebb a duma, több a dal. Ja, így sem, mert Lemper sajnos túl van a fénykorán, az éneklése sem élményszerű, műfajilag is problémás. Dizőznek jazz, jazznek béna, bénának túl jó. Leszámítva az első rész utolsó dalát, ami klezmerré szeretne válni, de sajnos inkább jódlizássá fajul.

Az a baj, hogy nincs még egy dobásunk. Nem jön el a régi Ute Lemper, hogy énekeljen, táncoljon, és megálljon tőle az ész. De annyit megért így is az este, hogy Marlene Dietrichre gondoljunk, úgyhogy most őt teszem ide, az estén is emlegetett düsseldorfi fellépést, az utolsót Németországban. Tényleg azt mondja benne, amit Lemper is mondott, hogy szívesen adna ráadást, de ezután a dal után nincs fokozás. Mondjuk az ő esetében ez igaz is.

Lehetett volna fordítva is

Lehetett volna fordítva is

frenipavi.jpg

Egyik mániám, hogy a kiválasztott, nagy művészek, előadók és alkotók egyaránt érzékelik a rendelkezésükre álló időt, Schubert tudta, hogy sietnie kell, Verdi tudta, hogy nem kell sietnie. Mirella Freni mit tudott?

Mindent, mondanám kapásból, de most kifejezetten a karrierre gondolok. Egyszerre sietett és ráért. Tizenkét éves korában már a Pillangókisasszony nagyáriáját énekelte valami helyi énekversenyen, nyert is vele, de a zsűri elnöke figyelmeztette: tudnia kell várni. Semmi sem sürgős a pályán.

A zsűrielnököt Beniamino Giglinek hívták.

Freni azonban csak annyit várt, hogy húszévesen már színpadon állt, Micaelát énekelt a Carmenből. Aztán persze észnél volt, anélkül nem lehet sokáig a pályán maradni, de sokkal több szerepet énekelt, mint amennyit egy természettől adódón lírai szoprán szokott. Vagyis a legtöbben azért megpróbálnak aidázni, és szépen bele is rokkannak. Más pályák, talán nekik úgy volt teljes a karrier.

Mirella Freninek meg így: énekes – élő legenda. Halott legenda.  

Köztudomású (és remélem, igaz is), hogy ő és Luciano Pavarotti tejtestvérek voltak. Mindkettejük anyja a dohánygyárban dolgozott, dajkát kellett fogadniuk, és ugyanazt választották. Ahogy Freni mondta: láthatóan nem kétséges, melyikünk kapta a több tejet. Freni aztán tizenhárom évvel élte túl Pavarottit, emiatt aztán a modenai Luciano Pavarotti Színházban fognak megemlékezni róla. De ne legyen kétely a művészi rangot illetően: lehetett volna fordítva is, és akkor Freniről nevezik el a színházat.  

(Ez most itt egy álzárlat volt, vagy ideillesztem a ráadást, a Bohémélet első felvonásából a kettőst. Ifjak mindketten, mennek az ének könnyű szárnyán a záró magas C felé. Látszik, hogy közben történik valami Frenivel, az utolsó hang előtt a nyelvével elkezd piszkálni valamit a szájában, kizökken, túl gyorsan megy föl a záró hangra, és aztán nem is tartja olyan sokáig, a végén Pavarotti egyedül marad, de nem erőlködik ő sem, és aztán odahajtja a fejét Freniéhez, egyszerre maradva a szerepben, és válva civillé, bocs, bocs, nem akartalak itten leénekelni. Helyes emberek.)

Bozse moj!

Bozse moj!

mirella1.jpg

Valamiért nehezen esett le, hogy karrierje végén, vagy inkább a második felében miért is énekelt Mirella Freni nagy, orosz szerepeket. Az ilyesmi nem szokott jól állni az olasz énekesnőknek, másik világ, és főleg: másik nyelv, nem tudnak olyan közvetlenül és daloló hatással megszólalni rajta, mint a sajátjukon. Freni azonban nagyon szépen formálta az orosz szavakat az Anyeginben is, meg a Pikk dámában is, legfeljebb néhány lágyítás maradt el, tényleg csak a kákán csomót keresgélők kedvéért. Meg ezen túl is, ahogy a Metropolitan 1989-es előadásában a Levéláriát énekli, annyi színnel, dinamikával, a szavak szintjéig kidolgozottan, az jelzi, hogy ez nem valami kósza ötlet, miért is ne énekeljek kamaszlányt ötven fölött, hanem nagy munka, felelős fellépés.

Persze, a megoldás egyszerű, vagy annak hiszem. Ghiaurov. Mirella Freni férje volt a bolgár basszista, és ha bolgár operára nem is tudta fölkészíteni a feleségét, a két Csajkovszkijt sikeresen meghódították.

Ez is Freni hitelességének egyik titka: az élet és a színpad egymást ihlette. Nem ugyanazt élte át, nyilván nem írt szerelmes leveleket idegen orosz léhűtőknek, de észrevette, ha valami felé taszigálja a valóság. Ahogy az első házasságából született lánya is a Micaela nevet kapta. Lehet mondani, milyen mázli, hogy korán szült, különben Aida lett volna a második gyerek. Vagy ha fiú, akkor Basilio.

Megint, mint elég sokszor, Miklós Tibor jut az eszembe, ő is így adott nevet a kislányának. Eponin, A nyomorultak miatt. Én nem mertem volna, annyira szomorú Eponin története, de ő nyilván a zenéből indult ki.

thumbnail_image_1.png

Mirella

Mirella

Volt egy régi, nálunk már szinte biztosan elfelejtett, ha egyáltalán megjegyzett film, A rossz fiú, Patrick Dewaere (szintén elfeledett, ha egyáltalán megjegyzett) főszereplésével. Abban volt egy jelenet, valakik a Bohéméletet hallgatják, Montserrat Caballé énekli Mimit, és a lemez előtt ülők arról beszélnek, hogy jó, jó, tényleg nagyon jó, na de ahogy a kis Freni énekli, ahhoz nem fogható.

Egyébként igazuk van, a világ legjobb Mimije, legalábbis lemezen Mirella Freni volt. Pavarottival, Karajannal, nem éppen másodosztályú társaságban. Énekelt még megőrzött Mimit, egyet Geddával, egy filmet pedig Gianni Raimondival, de mintha ezen a Karajan-lemezen jött volna igazán minden össze.  

bohemelet.jpg

Szép szavak helyett inkább dicsekednék, hogy én még láttam őt, a Fedorában, Bécsben. Láttam a Don Carlos után, a művészbejáró körüli tülekedésben, rózsaszín nadrágkosztümben. Jaj, de furcsa is a világ, amikor még élnek a hőseink: Ghiaurov volt Fülöp király.

Picsogás helyett inkább azt mondom végre egy végigélt pálya. Mozarttal, és a filmen megőrzött vidám, mókusarcú Susannával, ahogy Kirivel éneklik a Levélkettőst. Aztán a Bohémélet, Otello, Pillangókisasszony, és még a pálya vége felé is olyan szerepek, mint Tatjana az Anyeginből. És a Fedora, és a tanítás. Freni igazán nem nézett ki öngyötrő művésznek, aki álomtalan éjjeleken agyal azon, hogy mégis hogyan kellene megtalálni a hangot és a játékot Manon Lescaut-hoz, mégis azt mondták róla, hogy ő az, aki minden pillanatban igaz, amikor a színpadon van. Lánykából hősnő, hősnőből díva, dívából nagy öreg. Most a halála után itt énekli a szobámban a Qui la vocét. Nem kellene panaszkodni, de nehéz megállni.

mirella.jpg

Téves riasztás

Téves riasztás

pc280009_2.JPG

Aki ismeri az IMdB oldalt (gondolom, mindenki), az tudja, hogy a filmekről szóló megjegyzéseknek van egy olyan rovata is, hogy goofs. Baklövések. Nagyon szórakoztató olvasmány, megtudja belőle az ember, hogy Sharon Tate-nek nem lehetett olyan Porschéja, amilyennel a Volt egyszer egy Hollywoodban furikázik, mert ennek a lökhárítója fekete, pedig az 1969-ben készült Porsche 911-esek lökhárítója krómszínű volt. De van ezer ilyen, hogy ki milyen órát hord, hogy a Boeing 747-esek akkor még nem repültek, és így tovább. Van aztán egy olyan rovat is, hogy tévesen baklövésnek tartott pillanatok, ennél a filmnél maradva, hogy a Manson család gyilkolásra kijelölt tagjai nem is konyhakésekkel érkeztek, hanem bicskákkal. Még jó, hogy valaki éles elméjűen nem jegyzi meg, hogy nem is azokat ölték meg, akiket a filmben.

Csak azért mondom, mert majdnem hasonlóba keveredtem. Kukorelly Endre regényét, vagy regénynek mondott könyvét olvasom, CéCéCéPé a címe, és az ember észreveszi, hogy itt-ott nem stimmelnek a dolgok. Az oroszok például elviszik az egyik szereplő Wagner lemezeit, nagy stócot, 33 fordulatosakat. Csak hát a 33-as lemezeket akkor még föl sem találták, és éppen azért találták föl, hogy egy Wagner-opera ne legyen olyan mérhetetlenül sok lemezre szétdobva, ne kelljen állandóan fordítgatni a vinylt. Kukorelly nyilván a 78-as fordulatszámú lemezekre gondol, azokból tényleg rengeteg kellett egy-egy felvonáshoz is.

Nem ügy, ettől még nem borul a könyv hitelessége. De pár oldallal később jött a másik riasztás. Jane Birkinről volt szó, arról a csajról, aki a Je t’aime-ben énekel, és aki a Nagyításban David Hemmingsszel birkózik a földön, pucéron. De hát… de hát a Nagyításban Vanessa Redgrave szerepelt, nem?

Ez a téves riasztás, mert Vanessa Redgrave főszerepelt, de vele nem birkóztak, viszont Jane Birkin is ott volt, csak az nekem valahogy kiesett. Szóval igaz, minden szó igaz. Nem azt mondom, hogy ettől jó a könyv, de azt igen, hogy nem ettől, de jó.

Megölték, megölik, meg fogják ölni

Megölték, megölik, meg fogják ölni

p2080022.JPG

Ha most írná Shakespeare a Rómeó és Júliát, bizonyára volnának bölcs kritikusai, akik fölhívnák a figyelmét arra, hogy csak semmi művészkedés. Ha egyszer annyira fontos témát talált, mint a fiatalok szexuális élete és a kamaszok önpusztítási hajlamai, akkor legyen olyan jó, és ehhez tartsa magát. Eszébe ne jusson olyasmi, hogy akkor most a két gyerek szonettben beszélgessen, vagy olyanokat mondjon, hogy „szerelmem könnyű szárnyán szálltam én”, mert ez itt nem helyénvaló.

Nem azt akarom mondani, hogy Gianina Carbunariu Mady Baby című darabja valamiképpen a Rómeó és Júlia lehetne, de fontos témát talált, és nem próbálkozott hozzá költészetet párosítani. Semennyire. Ha a díszlet nem volna, talán színház sem volna, annyira hiteles az alapképlet, mint bármelyik hosszabb-rövidebb hír az interneten: kiment a lány Írországba (vagy akárhová) Romániából (vagy akárhonnét), mert a nemrég megismert pasija erre biztatta, aztán kint prostitúcióra kényszerítették, kihasználták, verték –nem mondom el a végét. Az elejét is csak azért, mert tudja az ember: ha a repülőn arról beszél egy csinosabb fiatal lány, hogy kint táncolni fog, még nem tudja hol és miképp, akkor mi már tudjuk, mi lesz ebből.

A kérdés az, hogy vajon sikerül-e a rendelkezésre álló időben annyira egyénivé tenni a szereplőket, hogy a szívünk szakadjon meg értük. Akár mindegyikükért, de nyilván elsősorban a lányért. Hogy legyen több ez a Mady Baby, váljon vissza Madalinává, és mi, mint megannyi figyelmetlen apa, anya, barát rémülten nézzünk magunk elé: tudtuk és hagytuk.

Azért ez nagy meló színésztől és rendezőtől egyaránt, és hogy a pálya nehezített legyen, van itt erotika is bőven. Nézek a lelkembe, hogy nem az vagyok-e, aki ellen harcolni szeretnék, hogy nem az történik-e, hogy megvetek mindenkit, aki visszaél a másik fiatalságával és szépségével, de közben csak odanéz, csak megbámulja a rúdnál vonagló nőt, nézi, meddig csúszik le a takaró vagy meddig csúszik föl a ruha.

Mert ha igen, akkor mit magyaráz az ember? Az peep show, ez meg színház, más a közönség, mások az eszközök, itt beszélni is kell. Ja, és illik megnevezni az alkotókat: Hartai Petra, Bán Bálint, Mózes András. A rendező Radnai Márk.

Bűnösök vagyunk. Voltunk, leszünk.

Nagyon kis asszonyok

Nagyon kis asszonyok

kisasszonyok.jpg

Lehet, hogy holnap Oscar-díjat nyer a Kisasszonyok című film, de az ne tévesszen meg senkit. Nincs sok köze Jane Austenhoz, még akkor sem, ha nagyon szeretne úgy tenni, mind a film, mind az irodalmi alapanyag, Luisa May Alcott regénye. Legalább egy Mrs Bennet kellene hozzá, vagy valami, aminek valóság íze, illata, színe van.  

Annyi baj legyen, nem kell a filmet félteni, biztos vagyok benne, hogy van az értékelésében valami nemek közötti megosztottság, a férfiaknak ez szörnyű giccs, a nőknek meg kedves, szeretni való, vidáman eltöltött két mozis óra. És a különbség talán csak abból fakad, hogy ki szereti úgy látni a világot, hogy az tele van jóravaló, lepkehálóval levadászandó férjjelöltekkel.

Annyi baj legyen, illetve még annyi baj sincs, mert Saoirse Ronan a főszereplő, őt meg jó nézni, az arcbőre szabálytalanságaival együtt és épp azok miatt is, láthatóan a rendező Greta Gerwing ragaszkodott a Lady Birdben bevált módszerhez: ne sminkeljék a színésznőt, mert kár elleplezni az arcát.

És tényleg, ahogy a film utolsó jelenetében háromszor vagy négyszer lenéz és fölnéz, és minden fölnézéskor egy kicsit más a kifejezés rajta – már ezért megérte.

Hanem van egy jelenet, amelyben a négy leánytestvérből a legkisebbik betegeskedik, súlyos a helyzet, közel a halál, és akkor melléfekszik a legidősebb testvér, és mondogatni kezdi, hogy ne add fel, harcolj, kiabál, ordíts, tiltakozz. Érzem, hogy ez többé-kevésbé idézet, de honnét is? Mi is ez, igaziból?   

Aztán beugrik, Dylan Thomas, csak akkor ő még meg sem született. Dylan Thomas verse, a Do Not Go Gently Into That Good Night, amit az apjának írt. Magyarra, ha jól látom, öten is lefordították, de mindenkin kifogott, mindenki a szavak megválogatásával akar lírát faragni, pedig a szálkás súlyuk adja az vers erejét. Bölcs és öreg, vad és mindenki: tiltakozzatok a halál ellen. Vas István így mondja:

 Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.

Nello Santi

Nello Santi

nellosanti.jpg

Tudom, hogy ha valaki meghal, akkor mindenkire rájön az utolsózás, ő volt az utolsó romantikus, az utolsó nagy, az utolsó a fénykorból. De Nello Santi tényleg valami hasonló volt, a Toscaninit követő olasz operai karmester generációból ő maradt utoljára. Egészen tegnapig.

Persze, mert mindent szokatlanul csinált. Egy nagy, olasz operai embertől azt várná el az ember, hogy a Scalából kiindulva… Santi évtizedekig nem járt a Scalában, helyette ott volt Bécsben, Salzburgban, New Yorkban. Mindenütt. De főleg Zürichben, ahol néhányszor én is láttam.  Nem volt nagy hókuszpókusz, ahogy vezényelt, csak épp annyit látott az ember, hogy nem lehet vele vitatkozni. Mármint a mozdulataival, amikor meglendíti a pálcát, akkor az van, amit ő akar. Vagy meg sem lendíti a pálcát, olyan is volt, hogy a kettőst két ujjal vezényelte, te vagy a mutatóujjam, te pedig a kisujjam, most te énekelsz, most te, most ketten egyszerre.

Tényleg Santi papának hívták az énekesek, vagy papa Santinak, féltek is tőle, de bíztak is benne, mindkettőre megvolt a jó okuk. A közönség talán nem is sejtette, hogy mennyi erő, tudás, hatalom van ebben a nagy hasú, kutyafejű emberben. Mert hát sztáralkat nem volt, nem őt tették a lemezborítókra. Inkább Domingót, akinek a legelső árialemezét is ő vezényelte. Meg még utána néhányat. És a Bajazzókat, ami talán mégis a darab legkielégítőbb, legteljesebb hangfelvétele. Tudta magáról, hogy ő a tradíció átmentője, néha hivatkozott is erre, például az Ernani elején, a tenoráriában. Itt ez nincs a kottában, de valaki így csinálta, ő meg attól hallotta, akinek Verdi mondta.

Az éjjel egy bécsi Don Carlost hallgattam vele. Az volt a szándékom, hogy csak belehallgatok, de pont ez az, amit nem lehet, mert Santi víziója mindig az egészre vonatkozott, egy a mű, az első hangtól az utolsóig egynek kell maradnia, most itt azért csak ennyire hangos, hogy a fináléra még fokozni lehessen.