Magyar tenyér

Magyar tenyér

Lassan haladok Lawrence Durrell-lel és az Alexandriai négyessel, de gyorsan nem lehet. Súlyos és lírai a szöveg, Petőfi összes költeményeit sem olvassa el az ember egy hét alatt, itt pedig minden még azzal is súlyosbított, hogy nem tudom, érdemes-e, lehet-e az, hogy egy varázslatos bravúrdarabot olvasok nagy szorgalommal és türelemmel, de a végén… Nem tudom, talán a végére kiderül, nincs messze.

Most nem is ez a kérdés, hanem a tenyérnyom. Az egyik visszatérő motívum (sok van), hogy az alexandriai gyermekbordélyok falán vörös tenyerek lenyomatai vannak, szemmel verés ellen. Azt se tudom, igaz-e, honnét szereztek vörös festéket a perverz látogatók (nem vérről van szó), de végig azt éreztem, hogy ez a sötét tenyér motívum ismerős, valahol mostanában láttam ilyet.

Tegnap végre eszembe jutott, hol is. Ha az ember lifttel megy föl a Várba, a nyugati oldalon, ahogy kilép, és elindul a Nemzeti Galéria felé, ott van két szép réz liftajtó. Valamivel nyilván elmulasztották bevonni a rezet, mert a zsíros tenyerek nyomot hagytak rajtuk.

Vagy egyszerűen féltek a szemmel veréstől. Aminek elhárítására egyébként teljesen alkalmatlanok a magyar tenyerek: egyik lift sem működik.  

liftajto.jpg

Pénisztűrő képesség

Pénisztűrő képesség

davidfuge.jpg

 

Sajtóhír, hogy lepel kerülhet Firenzében a Dávidra, mert a szobor meztelensége zavarja vagy zavarhatja a más etnikai és kulturális háttérrel rendelkezőket. Az ember felhördül, hogy mi van? Jön a bigottság meg a képmutatás?

Aztán gyorsan lehördül. Miről is beszélünk? Nem a Dávidra kerülne a lepel, ha rákerül, és nyilván nem lepel, csak valami stílusos takaró elem, csak a másolatra, ami jelenleg a Palazzo Vecchio előtt áll. Maga Dávid az Accademián várja látogatóit, és akit zavar, az egyszerűen nem megy oda, ez könnyen megoldható. Meg aztán minek játszanánk meg magunkat. Dávid, az eredeti Dávid is sokat szenvedett. Hogy mást ne mondjak, amikor átmenetileg elzavarták Firenzéből a Mediciket 1527-ben, zavargások törtek ki, a Palazzo Vecchio ablakából a védekezők egy padot hajítottak a támadókra, ami pont a szobor bal karját találta el, és az le is tört. Ha nem lett volna Giorgio Vasari, Dávid ma fél karú óriás volna, mert ő volt az, aki a földön heverő márványt hazavitte, hogy később újra össze lehessen rakni a szobrot. Utána Dávid még évszázadokig őrködött a helyén, és bár akkor még nem voltak savas esők, de ahogy megindult a nemzetközi turizmus, a szobrot meg kellett menteni, mert a látogatók szerették megörökíteni magukat már akkor is. Dávid jobb lábán most is látható egy N betű, örök emlékeként annak, hogy N arra járt. Vagy hogy N-be volt szerelmes valaki valaha.

Ami a szobor intim részét illeti, mára alaposan kihasználták az adottságait a szuvenír árusok, Dávid pénisze látható tányéron, alátéten, alsónadrágon, kötényen, minden elképzelhető helyen. Ami számomra elsőre, még az elmúlt évezredben azért volt különös, hiszen az én irodalomkönyvemben Dávid fügefalevélbe öltözött, nem hagyták a tankönyv szerzői, hogy éretlen kamaszok vihorásszanak a reneszánsz költészetéről szóló órákon. Egy fügefalevél ma is látható Londonban, de ezt nem a márvány viselte, hanem annak gipszmásolata, amit Viktória királynő kapott Firenzéből. Nagyon meztelen volt, hát öntöttek hozzá egy korhű fürdőnadrágot.

Jó, elmúltak azok az idők. De ne vigyük túlzásba a nagyképűsködést meg a lebarbározást.

BAL, a pók

BAL, a pók

barabasi.jpg

Barabási Albert-Lászlón töröm a fejem, bár tudom, hogy ezzel az erővel a relativitáselméleten is törhetném a fejem, ezt sem értem, azt sem értem. De, ahogy az ostoba ember nem hiszi el, hogy mások nem ostobák, és pontosan értik, miről is beszélnek, vagy miről beszélnek nekik, én ott vagyok elakadva, hogy vajon nem arról van szó, hogy Barabási Albert-László a saját példáján akarja bemutatni, milyen előnyökkel jár, ha valaki egy hálózat része? Hogy ő egy köztiszteletben álló, nemzetközi hírű tudós, így logikus, hogy, mondjuk, kiállítása van a Ludwig Múzeumban. Bár most hamarjában nem jut eszembe más köztiszteletben álló, nemzetközi hírű tudós, akinek kiállítása lett volna az épületben, de mindent el kell valahol kezdeni.

Nem ironizálok, inkább csak kétségbe vagyok esve a szellemi teljesítményem fölött. Hogy szorgalmasan olvasom az írásokat a falon, okosságok és magyarázatok, és közben semmi sem világos. És minél közelebb van az ember a tűzhöz, annál kevésbé világos. Mondjuk, ha a művészetközeli emberek hálózati kapcsolatait nézem, vagy akár csak a nevük és a nevük köré képzett pontokat, azok méretét és színét, akkor értem az egészet a legkevésbé. Mit jelent ez az egész? Honnét vannak az adatok, amelyek alapján fölépült ez a hálózati rajz? Egyáltalán: miféle adatokat használtak? Vagy az egészhez rosszul közelítek, nem úgy kell nézni, mint valami adatfeldolgozást, hanem mint művészeti tárgyakat, a színek, pontok, vonalak, de még a betűk sem jelentenek semmit, csak szépek? De annyira mégsem szépek, hogy múzeumért kiáltanának.

El kell dönteni, hogy az ember mélyebbre merül, vagy legyint, én ezt nem értem. Restségemet ismerve: van egy sejtésem.

A szivárványon innen

A szivárványon innen

Nem vagyok nagy rajongója az Over The Rainbow-nak, ami most, hogy a dal nem csak önmagát jelenti, hanem a szivárványos közösség himnusza is lett, eléggé kínos. Vagy mégsem. Biztos nincs olyan, aki azt mondaná, nem szeretem az amerikaiakat, mert olyan sok kérdő mondat van a himnuszukban. Szóval nincs ennek semmi magán túlmutató jelentése, csak annyi, hogy nem nagyon szeretem a dalt. Talán azért, mert már eleve az Ozt se szerettem, amikor anyukám fölolvasta esténként, akkor is egyszerre volt félelmetes és ostoba, egy halom ember járkál kvarcoláshoz való szemüvegben a Smaragdvárosban, és egynek sem jut eszébe, hogy levegye a szemüvegét. Én még az otthoni, kötelező kvarcolásokat, azt a három percet se bírtam ki a zöld szemüvegben, folyton kukucskáltam.

A filmben, persze, Judy Garland nagyon klasszul énekli, meg bírom a beszédhibáját is, de mind kevés, mindig valahogy unom az egészet. Tudom, hogy nem vagyok egyedül vele, a próbavetítések után kivágták a dalt, hogy csak lassítja a cselekményt, és rögtön az elején ellövik, mire jó az. Egy Oscar-díjra azért jó volt, amikor visszatették. Meg világsláger, ami együtt jár a feldolgozások százaival. És ezt is mutatom, egy feldolgozást, ami szinte nem is feldolgozás, Keith Jarrett játssza Tokióban, 1984-ben, és olyan, mintha nem tenne hozzá semmit. Legalábbis eleinte. Szinte csak a dallam szól, és az ember érezni véli a csodák csodáját, hogy mennyire elég ez, vagy mennyire fölösleges volna minden, amit még adni lehetne hozzá, hogy szöveg nélkül mennyivel több tud lenni a zene.

Képzelem, mit éreznék, ha még szeretném is a dalt.

Agy és lélek és kéz

Agy és lélek és kéz

keithjarrett.jpg

Keith Jarrett bejelentette, hogy… Nem is bejelentette, csak elmondta a New York Timesban egy tegnapelőtt megjelent interjúban, hogy aligha fog már többet pódiumra lépni, mert – na igen, épp ez benne az érdekes. Hogy Jarrett valami olyasmi a jazzben, mint Glenn Gould a klasszikus zenében. Egyrészt mindketten rádúdoltak a zongorahangjukra, és mindketten azt mondták, ez nem a zene része, ezt el kell viselni, belőlük jön, de nem akarják hozzáadni magához a zenéhez, csak az elszálltságuk bizonyítéka, az erőfeszítés jele. Annak ellenére, hogy Jarrettnél kifejezetten zenei élmény a nyögés, és Gouldnál is előfordul, hogy nem a dallamot énekli magában, másoknak, hanem egy újabb szólamot túl azon, amit a két keze elbír.  

Persze, ez csak a felszín. A lényeg mintha az volna, amit a zenében vagy a zene által keresnek, mondjuk úgy, hogy az extázis. Hogy aztán az extázis maga öncsalás-e, nincs ott semmi a zenén túl, csak a hangoknak van valami furcsa hatása az agyunkra, amit a lelkünknek képzelünk, vagy kapaszkodjunk nyugodtan és erősen, mert ez a bizonyíték arra, hogy a világ több annál, mint ami kimondható, arra mindenkinek megvan a saját felelete. Vagy nincs.

Mindenesetre a két zongorista között a hasonlóság egy idő után nekem is feltűnt, a sámlin ülő Gould és a zongoránál álló, ülő, fekvő Jarrett között. És most Jarrett azt mondja, képtelen tovább zongorázni, mert kisebb sztrókot kapott, talán többet is, és a keze nem úgy működik már, ahogy régen.

Glenn Gould 1982 októberében halt meg, agyvérzés következtében.

De Niro mamája

De Niro mamája

admiraldeniro.jpg

Azt lehetett tudni, hogy Robert De Niro szülei festők voltak, de nekem ez mindig úgy maradt meg, mint valami hozzávetőlegesen üres életrajzi adat. Festők, festők, de azért nem Picasso és neje.

Pedig majdnem. Az apa Robert De Niro Sr, az anya Virginia Admiral. Ránézésre álompár, az idősebb és az ifjabb De Niro megdöbbentően hasonlít egymásra, és egy vékony, finom, szőke, szemüveges anya… Csak három évig voltak házasok.

Nem ez a lényeg, hanem a festészet. Megy a mozikban, ha még elcsíphető, a Peggy Guggenheim, a művészet megszállottja című film, nagyon élvezetes. Elsősorban nyilván Peggy Guggenheimről szól, és érdemes is róla beszélni, mert nem nagyon tudjuk róla, hogy ki volt. Én legalábbis nem tudtam, csak hogy jaj, nyilván valami gazdag amerikai, aki összevásárolta a fél világot, betette a képeket egy-két nevét viselő házikóba, megvette az örökkévalóságot magának. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, Peggy Guggenheim eleve nem volt nagyon gazdag Guggenheim, mert az apja elszórta a pénzt, 40.000 dollárból vette a múzeum induló anyagát, 125 képet, el is csodálkozik a filmen, hogy nahát, ebből ma már egy képet sem tudna venni. A 125-ből pedig az egyik Virginia Admiralé volt, ott lógott (remélem, ma is ott lóg) a velencei Guggenheim Múzeumban. Amikor a 18 éves Robert De Niro stoppal körbeutazta Európát, Velencében megnézte az anyja festményét is. Ott lógott a bejárattól balra.

Golyó általi halál

Golyó általi halál

Nem tudom, mikor vették föl azt a szokást a katonák és egyéb fegyveres emberek, hogy képzőművészeti jellegű tárgyakra lövöldözzenek. Akármikor kezdték, máig nem hagyták abba, nálunk is lóg a falon egy szakállas úriember, akit szíven lőttek az oroszok. A lyukat, természetesen restaurálták, de ha súroló fény éri a képet, most is látszik. Persze, csekélység ahhoz képest, amit 1499-ben tettek a francia íjászok, amikor célba lőttek Leonardo lovára Milánóban. Nem tudják, mit pusztítottak el, de nagyobb baj, hogy mi sem tudjuk, nem jártak arra fényképészek és ügyes kezű rajzolók, hogy megmutassák a késő utódoknak a nagy lovat.

kulikovska.jpg

Ami a szokást illeti, a Ludwig Múzeumban látható most, az Egyensúlyban kiállításon három, a valóságnak megfelelő méretű, majdnem egyforma akt. Három színben, valami furcsa anyagból. Aztán kiderül, hogy az anyagban semmi furcsa nincsen, nagyon is hétköznapi dolog: szappan. A művésznek, Maria Kulikovskának az volt az ötlete, hogy háromféle szappanból kiönti önmagát, kicsit antik módra, karok nélkül. A szobrokat nem nagyon védett helyre teszi, aztán megnézi, hogyan változnak, hogyan öregednek, fakulnak, száradnak, fogynak el a víztől, széltől, napsütéstől. Nem sikerült, legalábbis elsőre nem. Közben létrejött a Donyecki Köztársaság, és a katonák szétlőtték a szappanszobrokat. Ami ma látható, az csak másolat.

Nyilván fölösleges a tanulságokat levonni.

Ezer éve nem láttalak

Ezer éve nem láttalak

szorenyi.jpg

Önellenőrzési céllal megnéztem az István, a király filmet, a lényeget tekintve tényleg jó, a nem lényeget tekintve elég rémes a sok timárpéterezés benne, fölösleges filmtrükkök. Vagy lehet, hogy nem fölöslegesek, ezzel próbálták javítani a szájszinkron problémákat talán. De nem is ez a szíven ütő benne, hanem a szerzők. Hogy mennyire-mennyire fiatalok, színes hajjal, már úgy értem, a természetes szín, amit akkor hordtak, nem a szürke ötven árnyalata volt, hanem a barnáé.

Bennem a hiba, tudom, de amikor a darab új volt, az ember azt érezte, hogy a két legény ezzel összegez, megöregedtek, és egy hazafias musicallel lépnek le a pályáról. Elértek mindent, amit lehet.

Miért léptek volna le? Szörényi Levente még negyven éves sem volt. De akkor már olyan régen volt benne az ember életében, mondhatni két karrierrel, Illés-tagként és Fonográf-tagként, hogy hülye és ostoba fejjel az ember azt kérdezte: mit akarhatna még az élettől. Ahogy három évvel korábban sem azt éreztem, hogy szörnyű tragédia, Lennont negyvenévesen agyonlőtte egy őrült. Persze, tragédia, de hát Lennon elvégezte a munkát, betöltötte a hivatását. Jobb volna, ha nyolcvan évig élne (most járt volna le a nyolcvan év), de amikor kitalálták a popzenét, még nem találták ki, hogy mi legyen az idős popzenészekkel. When they are 64.

Ugyanez volt még három évvel korábban, amikor Elvis Presley meghalt. Jó, nem volt öreg, apám idősebb volt nála, de ő nem is énekelt a kék antilopcipőiről. Nem is volt neki olyan. Elvis akkor az ötvenes éveket jelentette, és nem fogta föl az ember, hogy milyen csöppnyi idő alatt lett ő is meg Lennon is utcanév. Az ifjúság öregít. Egyrészt az ifjú mindenkit öregnek lát, másrészt maguk az ifjak, a fiatalságukban hatásosak hamar az út végére érnek. Talán nem független ettől, hogy az István, a királyt végül is és egyelőre nem sikerült folytatni. Szegény a forgandó, tündér szerencse.     

Mozart és cigaretta

Mozart és cigaretta

Beleakadt a világhálóba egy Fischer Annie-felvétel. Nem most, már egy éve, Mozartot játszik, vagyis épp ez a lényeg, hogy nem játszik, hanem próbál, egyébként a karmester is ismerős, Vásáry Tamás. Elképesztő, csodálatos, élő, könnyed, mégis súlyos. Fischer Annie lesülve, menő tevés pólóban, minden póztalansága ellenére is félelmetesen. Pedig még cigarettázik is. Hetvennyolc éves, de úgy játszik, mintha most fedezné föl magának Mozartot. Úgy játszik, ahogy talán a kortársak megtapasztalhatták egy-egy koncerten, de hiába hallgatom a felvételeit, ilyen pillanatok nem születtek vele a stúdióban.

Nem érdemes most az élő és a rögzített zene különbségein elmélkedni, vagy ha érdemes is volna, most nem az jön. Hanem hogy van ez a filmfelvétel, szinte véletlen, hogy fennmaradt, szinte véletlen, hogy találkozhat vele az ember. Hogy talán a nagy pillanatok is mind ilyen véletlenül megtapasztalhatóak. Vannak a koncertek, a maguk ezer hátrányával és kétségtelen előnyeivel, de lehet, hogy minden koncerten csak a sápadt visszhangokat halljuk, egészen mást, mint ami a zenészben van, amit ő gondol, vagy amit átadni szeretne. Igaz, vannak muzsikusok, akik annyira fantasztikusak, hogy még a visszhangjuk is fantasztikus. De hogy mennyire azok igazából, arról sejtelmünk sem lehet.

Ezredforduló

Ezredforduló

 

szo_re_nyi.jpg

Nem sikerült operásítani az István, a királyt, hogy miért nem, azt nem itt és nem most, mert itt és most az a kérdés, hogy vajon baj-e. Nem baj. Meg azt is mondanám, hogy egy próbát megért, és az operaváltozatnál érdekesebb az, hogy a darab attól még van. Megmarad musicalnek, és valószínűleg még mindig az eredeti, bemutatói változatban a legjobb, ott van meg az egyensúly a stílus és az előadók, vagy egyáltalán az énekesek hangszíne és karaktere között.

Lehet, hogy avul a mű, de leginkább azt érzem, hogy változik, az idővel és velünk együtt. Mostanra a hangsúlyok is máshová esnek. Volt benne az az egy kínos, umcacca dal, a Jaj, de unom a politikát, és tessék, most az hirtelen mást jelent, és ahogy megzendül a nézőtéren, az oldalpáholyokba ültetett kórustagok ajakán, helyettünk is beszélnek az énekesek. És hangsúlyosabb a győzelem utáni kiábrándulás, mint a harc vagy a győzelem maga, pedig amikor a darab készült, azt se lehetett tudni, hogy harc lesz vagy győzelem. És mintha ez lenne a lényeg ebben a pillanatban, az a régi pillanat, amikor a mű keletkezett, hogy a történelem vagy a történelem sejtelme hívott elő valamit a szerzőkből, akik most ott ülnek a nézőtéren maszkban, integetnek, a közönség meg tapsol nekik. Hogy a megfelelő pillanat úgy viszi, tolja, löki előre a darabot, hogy lassan negyven év után is, egy újabb ezredforduló után is mondja a magáét.

Van az a Fonográf-dal, az Útközben, amelyben azt énekli Szörényi Levente Bródy szövegére, hogy „jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal”.

Nem is kérdés.   

bro_dy.jpg