Balsors

Balsors

spaghi.jpg

Nem ezt a képet szántam ide, bár egy ehhez sokban hasonlót. A különbséget talán képi formában ki sem lehetett volna fejezni, egyik spagetti olyan, mint a másik. Ilyenkor tudja az ember, hogy nem. Ilyenkor azt jelenti, hogy az egyik kedvenc étteremben egyszerre nincsenek ott az ismerősök, nyugdíjba ment a tulajdonos-szakács, eladta a boltot. Az a bizonyos kép soha már nem fog elkészülni, mert azon a tejszínes-lazacos-sütőtökös mártás egyenletesen és lágyan vonja be a tésztát, egyszerre mártás és az étel elválaszthatatlan része. Most meg valahogy rászárad a tésztaszálakra, hasonlít, de kicsit sem olyan, amilyennek lennie kell. Mindegy, ez van.

Ez nincsen.

Amit mondani akartam, az, persze, az ételek hozzáadott olaszországi minősége lenne, hogy néha semmi nincs bennük, ami itthon elérhetetlen volna, tészta, sütőtök, lazac, azt se ők pecázták ki a tengerből, mindent előírás szerűen csinálna az ember, csak az olaszság hiányzik az egészből. Amitől minden megváltozik.

Az enyémnél súlyosabb ételfüggőségben szenvedővel esett meg, hogy először elkezdte Olaszországból vinni haza a kávét. A pörkölés, ugye, hogy itt feketébbek a szemek, mert sötétebbre pörkölik, ettől csökken a koffeintartalom, ezért isszák éjfélkor is, és mégis tudnak aludni (vagy nem). Nem lett ugyanaz a kávé. Rendben, vett a kávéfüggő olasz masinát, megfelelő nyomással, kísérletezett, ennyi víz és annyi kávészem, de bármit is tett, nem lett ugyanaz a minőség, amilyennel a határt átlépve már az első benzinkúton elvarázsolják. Mi maradt hát? Vett olasz vizet, hátha abban van a titok, de az eredmény a lényeget tekintve nem változott. Olasz kávét csak Olaszországban lehet inni.

Vagy ott sem. Ez a fejlődés.

Ötvennyári kaland

Ötvennyári kaland

Bármilyen hihetetlen, új lemezt jelentetett meg a Mungo Jerry együttes. Ha hihetetlen, csak azért van, mert klasszikus egyslágeres együttesről van szó, és az az egy sláger idén már ötven éves: In The Summertime. A jelek szerint az alapító, nagyfogú énekes-dalszerzőt nem kedvetlenítette el az elmúlt néhány évtized, és hogy neki magának más dolga sincs, mint lehetőleg hasonlítania a régi Ray Dorsetre. Ja, igen, mert akkoriban az ember azt hitte, hogy a Mungo Jerry nem együttesnév, hanem a pajeszos énekes neve. Aztán, úgy tíz év múlva jött a Macskák, és akinek megvolt az eredeti lemez, csodálkozva láthatta, hogy a Mungo Jerry T.S. Eliot találmánya, Mungo Jerry és Rumpleteazer a két kártékony macska. Romhányi fordítása ebben nem sokat segít: Ben Mickering és Mindlevery.

Lelki beállítódástól függően az ember csak kérdez. Ebből miért lett sláger. Vagy ha ebből igen, akkor másból miért nem? Mi az, ami az egyslágereseket vezeti? Szikra, múzsa, sugallat? Semmi?

Akit a mozdony megcsapott

Akit a mozdony megcsapott

annakaren.jpg

Túl sokat nem foglalkozik az ember eleinek közlekedési sokkjaival, persze, biztosan nagy döbbenet lehetett először lóra ülni, meg először leesni róla, meg repülni, és minden, ami közte van. Ami közte van, abban azért benne van a vasút is, és egyszer talán (valakinek) össze kellene szednie, mit is jelentett a vasút a 19. század regényíróinak. Ahogy Dickens a negyvenes évek közepén rájön, hogy megváltozik tőle a társadalom, és nemcsak azért, mert a sínpárok behálózzák a földet, hanem mert a vasútépítésre új szabályokat hoznak létre, Angliában például csak a vasútra engedélyezik a korlátolt felelősségű társaságok létrehozását (ha jól tudom). Máshonnét nézve: egyszerre lehetőség nyílik, hogy valaki ne a teljes vagyonával feleljen a téves döntéseiért.

Persze, Dickenst sem ez izgatta igazán, hanem a vonat bizonyossága, hogy aki eléje lép, az úgy szétroncsolódik, hogy már csak homokot kell szerezni a vér felitatására. Aztán ebből lesz harminc év múlva az Anna Karenina. Pontosabban nem ebből, Tolsztoj saját szemével látta egy vonat elé ugró nő holttestét. Mindenesetre most már alig írnak regényt vonat elé eső befejezéssel, korszerűtlen halál. Ha az út magyar kitérőjét nézzük, nem is tudom, hol van a vége. Kosztolányi, és a Mint aki a sínek közé esett. A balatoni nagy halottak, József Attila és Latinovits. Az utolsó legborzongatóbb élmény nekem Moldovától van. Akit a mozdony füstje megcsapott, az öngyilkos, aki a vonat elé feküdt, és amikor a szerelvény megállíthatatlanul átrobogott rajta, utolsó gesztusával még nyelvet öltött a mozdonyvezetőre.Te álmodsz rosszat. 

Ének-zene

Ének-zene

sevillai.jpg

Hú, nagyon megkínoztak tegnap a Margitszigeten, azon a címen, hogy Rossinit játszanak, A sevillai borbélyt. Bár lehet, hogy ezen nem illik panaszkodni, Rossinit sokkal jobban megkínozták, mint engem, majd a másvilágon megadja nekik. Így aztán panasz helyett mégis csak az a lényeg, hogy legyen följegyezve: az Almaviva grófot éneklő Horváth István maga gitározik az előadásban, önmagát kíséri a szerenád alatt, ami mégis ritka tapasztalat. Nem teljesen ritka ez az énekesi hangszeresség, volt rá magyar példa is, valaha Laczó András maga fuvolázott A varázsfuvolában, és ugyanennek az operának egy egészen másik előadásában soha nem sikerült eldöntenem, hogy vajon Gerald Finley maga játszik-e a harangjátékon. De szerintem ő az.

Van fordított eset, Itzhak Perlman, aki mindenekelőtt hegedűművész, de annyira szép a hangja, hogy beállt énekelni a Levine vezényelte Tosca-lemezre. És akkor nem is beszéltünk az Évszázad koncertjéről, ahol még Horowitz is a kórus tagjaként énekelte a Halleluját. Nem a Cohent, a Händelt. Szóval van átjárás, de attól még lehet szenvedni is.  

Gregor gatyában

Gregor gatyában

Tegnap volt vagy lett volna, ezt soha nem tudom eldönteni, nyolcvanéves Gregor József, ilyenkor már vigasztaló a kor. Ha élne, se énekelne már. Vagy ki tudja, nem volt félénk ember. És nem csak arra gondolok, hogy itthon már világsztár volt, de többé-kevésbé másutt is, amikor kiment próbát énekelni a Metropolitanbe. Fölvették. De arra is, hogy odaállt Pomádé királyt énekelni, és nem csak énekelni, de vetkőzni is, hogy végigment alsónadrágban az Erkel színpadán, mint valami divatbemutató hőse, széles mosollyal, lógó húsokkal, bőrökkel, mert ez volna a történet lényege, a hatalom megalázása, hát itt nem fog ebből elsikkadni semmi.

Eszemben sincs utólag nagyobb énekesnek mondani őt, mint volt, és nem csak azért, mert nem kell őt hova növeszteni, nagy volt ő magától is, csak sajnálok mindenkit, akinek nem adatott meg a Gregor-élmény, és azt hiszi, hogy Pomádé király olyan, mint… Haha, nem mondok nevet. Leszámítva az ő nevét, nyolcvanszor. Gregor József, Gregor József, Gregor József, Gregor József…

Szimfonikus város

Szimfonikus város

respighi.jpg

Volt egy idő, amikor azt hittem, hogy Respighi nagy sikerű szimfonikus művei, leginkább a Róma-trilógia szép lassan el fog tűnni a repertoárból. Nem mintha nálunk olyan nagyon sokat játszották volna a darabokat, talán azon az alapon, amelyen én az eltűnésüket vártam: nem nagy zenék. Összegző művek, de kis stílben összegeznek, Respighi nagy nehezen elóvatoskodik a Római ünnepek végére oda, ahonnét Stravinsky indul a Petruskában, de akkor miért ne inkább a Petruskát hallgassuk?

Ehhez képest most jelent meg egy új Róma-trilógia, John Wilson a karmester, (csodák csodája, még nem Sir John, de nyilván ez csak idő kérdése) Sinfonia of London a zenekar. A trükk talán csak annyi a felvételen, hogy visszafelé halad az időben, a legkevésbé népszerűvel kezd, a Római ünnepekkel, talán azért, hogy összeérjen így a lemez két vége (van ilyen egyáltalán?) a Via Appia pineái alatt vonuló katonák és Néró cirkusza. Vagy a hallgatói szokások ismeretéről van szó? Eleinte még csak odafigyelnek, és a három Róma-zene közül mégis az Ünnepeket kell a leginkább megtámogatni?

Jól támogatnak, egyébiránt, valahogy bele is tudtam feledkezni az előadásba, főleg ahogy épp a Circenses tételben a zenekar szinte masszává válik, úgy hömpölyög, földagad, mint valami óriási kenyértészta.

Közben azon gondolkodtam, mégis mi Respighi sikerének a titka. Mert ma már mondhatjuk rá, hogy idegenforgalmi zene, az emberek szeretik ezeket a Róma-impressziókat, a császároktól napjainkig, történelmi ábrándok és konkrét helyszínek, de ezeket a zenéket először az olaszokkal kellett elfogadtatni, nem a turistákkal. A három szimfonikus költemény közül kettőnek Rómában volt a bemutatója, és csak a harmadik kezdte az életét New Yorkban. Vagy a rómaiak is azt kapták, amit látni-hallani szeretnek magukról? Mulatnak, megetetik az oroszlánokkal a keresztényeket, de párszáz év, és szívesen látnak minden zarándokot?  

Megnézném már. Addig meg hallgatom.

Dickens és fia

Dickens és fia

ddombey.jpg

 

Mire a végére értem, levetkőztettem a Dombey és Fia második kötetét, először nem is tudtam, örüljek-e neki, vagy sem, próbáljam megragasztani, vagy így demonstráljam, hogy nálunk olvasva vannak a könyvek. Persze nincsenek olvasva, aránytalanul nagy a különbség az elolvasott és sorukra váró könyvek között, még ha nem is a teljes könyvállományt, csak a Dickenseket nézzük, akkor is. Még megvan a szakadt papírtok, össze lehet ragasztgatni.

Dombey azonban zsebben vagy fejben, mindenesetre a múltban, levonva mindenféle tanulságokkal, olyan aprókkal is, mint hogy a Ned név az Edward becézett alakja, vagy az is lehet. Megtalálva olyan kulcsmondatok, amelyeket az ember nem jegyez meg, de mégis valahogy megáll az olvasása után, mert kacskaringanak, na jó, nem bírom ki, egyet ideírok:

„De ha valaha eljön az óra, amikor Önnek vigasztalására szolgál tudnia, hogy van valaki, aki mindig ott van Florence közelében; valaki, akinek élete nagy célja az lesz, hogy kitörölje a lelkéből a múlt szomorúságának emlékét, ünnepélyesen biztosítom Önt, hogy akkor, abban az órában, megnyugodhatik e hitben.”  

A helyesírásjelző persze aláhúzza azt, hogy „megnyugodhatik”, nem ikes ige, pedig milyen szép így, ahogy valaha Margócsy István mondta egy sikeres felvételizőnek: „nyugodtan alhatik”.

És a figurák, meg a neveik. Az ökölvívó Viador Csirke (The Game Chicken), Fodor József találmánya. Tudom, csak addig hiányoznak, amíg el nem felejtődnek.

Morfin és majom

Morfin és majom

levit5-c-felix-broede_sony-classical-1-e1560168845979.jpg

 

Dickens regényében, a Dombey és Fia címűben egy Mr Morfin nevű szereplő úgy próbálja fölhívni a figyelmet az irodában lévő vékony falakra, amelyek miatt akarata ellenére is kihallgathat bizalmas beszélgetéseket, hogy Beethoven G-dúr szonátáját fütyüli vagy dúdolja. Na jó, de melyik G-dúr szonátát?

Gondoltam, hogy kiderítem, ezért aztán elkezdtem hallgatni az idei szenzációsnak nevezett salzburgi koncertet. Mit szenzációsat? Megmentőt. Igor Levit beszállt az utolsó pillanatban, és a tiltásoktól és kényszerű lemondásoktól sújtott fesztiválon nyolc koncerten eljátssza az összes Beethoven-szonátát. Úgyis nemrég jelentek meg vele a művek CD-n, úgyis mérsékelt a közönség részvétele, ki kell hagyni ülőhelyeket, úgyis közvetíti az ARTE. Ki az, aki rosszul jár?

Azt azért nem mondanám, hogy Beethoven. Én biztosan, mert valahogy ezt a majomkodást nem bírom, ezeket a varázslásokat, hogy az ujjammal megsimogatom a billentyűt. Attól nem fog más hangot adni. Ezeket az elgondolkodó arcokat, álbelefeledkezéseket, vagy a semmiből fölragyogó mosolyokat. Mintha egy olyan Beethoven-eszményt közvetítene Levit, amit már meghaladt a világ, és nekem nem is volna kedvem visszaesni oda.

Tudom én is, amit tudok, egy ilyen elutasításban sokkal kevesebb a munka, mint amit ő belefektet, mégis megtanulta, eljátssza kotta nélkül, balesetek nélkül. Akkor se.

Amúgy aligha az opus 49 No. 2-t dudorászhatta Morfin úr a regényben. Mivel utalás esik rá, hogy egyébként vonósnégyesben is játszik az ősz hivatalnok, az én tippem az op 96-os hegedűszonáta.  

Mások élete

Mások élete

statenisland.jpg

Johanna unokahúgommal néztük meg a Staten Island királya című filmet, aminek számomra nem is kevés előnye volt. Az egyik az, hogy Johanna szülésznőként dolgozik, így a kórházas jeleneteket megbeszélve fölhívta a figyelmemet a filmváltozat valószínűtlenségeire („olyan nincs, hogy a sürgősségin egy nővér festett körömmel, órával, karkötőkkel a kezén dolgozik”), másfelől meg Pete Davidson rajongójaként elmesélte a valószínűtlen történet igazságalapjait. Hogy Pete Davidson a saját tetoválásaival játszik, és azért van szívecske a füle mögött, mert az eredetileg egy nyuszi volt Ariana Grande valamelyik lemezéről, de szakítottak, és el kellett tüntetni. Mondjuk ez mellékes. De ami feltűnt a film végén, hogy Scott Davidson emlékének ajánlották, a képét meg is mutatták. Bajszos tűzoltó, kezében egy gyerekkel, aki hasonlít… - persze, hogy hasonlít, mert ő az, Pete. Szóval nagy százalékban igaz a történet, Pete Davidson apja épp úgy tűzoltó volt, mint a filmbéli Scotté, és tényleg munka közben lelte halálát. Híres munka közben, embereket mentett a World Trade Centerből. Maradt egy hétéves gyerek utána. Szerencsére.

Tudom, nem ettől jó a film, de attól még jó, vicces, szomorú, idétlen és igazi, és bár műfajához képest hosszú, mégis most azt éreztem, hogy kiegyeznék egy huszonnégy órás változattal, fölébredek, aztán hamarosan ők is, és menne a film, nekem élni sem kellene, csak nézni az ő életüket.

Féltekék

Féltekék

Nem tudom, lehet-e, illik-e tudni, mi az a Lambretta. Én biztosan nem tudtam, amíg a tévében nem láttam, egy vasárnap délutáni műsort a kismotor életéről és haláláról. Valaha erős és tehetséges vetélytársa volt a Vespának, amikor a szegény Olaszországban az emberek még nem engedhettek meg maguknak autókat. Aztán Olaszország meggazdagodott, a motorpiac még telítettebb lett a japán márkák miatt. Innocenti úr, a Lambretta atyja elhalálozott, az üzletet a fia vette át, aki inkább a Mini olasz változatait próbálta meghonosítani, nagyon hamar fejre is állt vele, mármint a meghonosítással, nem az autóval. A Lambretta története véget ért, ma gyűjtők kedvelt darabjai, néztem az árakat, milliós tétel.

Közben azért reklámban létrehozták ezt a Lambretta twistet, mai szemmel nézve elég szabályos, régi vágású (hiszen régi is)  videóklip, reklámnak, persze, hosszú, nem lehetne beleszuszakolni a reklámblokkba, mégis fölveti a kérdést, hogy ez a fajta reklám miért is fáradt el. Úgy értem, amikor szabályos slágerdallamokra írnak reklámszövegeket. Elvben ez a leghatásosabb forma, a zenével és a szöveggel mindkét agyfélteke foglalkoztatva van, jobban rögzül a mondanivaló. Régebben nálunk is ment, hirtelen az Ultra-dal jut az eszembe, de biztosan van egyéb példa rá. A lényeg, hogy Lambretta már rég nincs, de a twist megmaradt, a hirdetés néha hosszabb életű, mint a termék.