Évismétlők

Évismétlők

Alig néhányszor hallottam Földes Imrét zenéről beszélni, nyilván éppen ezért rögződött az a néhány alkalom. Vagyis, ha jobban belegondolok, nem rögződött, csak úgy, ahogy ő maga rögződött, igazi tanáralkat, jól beszél és élvezettel, de mégsem magáról tart előadást, nem arról van szó, hogy ő milyen nagy ember, hanem hogy milyen nagy dolog az, amivel foglalkozik. Hozzáállást tanít, a csodálkozás képességét, vagyis nem feltétlenül csak ahhoz csinál kedvet, amiről szó van, hanem magához az ügyhöz. Ha az új zenéről beszél, az ember mindenkit és mindent meg szeretne ismerni, ha a régiről, akkor – ugyanez. Csak még nagyobb az anyag, még több az elmaradás, még nehezebb a pótlás.  

Mintha ezen segítene a foldesimre.hu, rengeteg cikk és elemzés, rádióban elhangzott előadás, interjú, kritika, nekrológ. Kocsissal kezdtem, mert Földes Imre azt a Kocsist is ismerte, akit kevesen, nem a mestert, hanem a tanulót, akit csak úgy lehetett fegyelmezni, ha a tanár süketnek tettette magát, nem reagált a kivételes gyerek kivételes tehetségére, hiába ugrándozott a gyerek, hogy ő tudja, tudja, mindig mást szólított föl. Hogy a kivételes tehetségből mégis kivételes felnőtt lett, az nyilván a tanárok érdeme. Hiába nem vagyunk gyerekek, hiába nem vagyunk kivételes tehetségek, Földes Imrét olvasva mintha még egy esélyt kapnánk az élettől.

p3230002.JPG

Basszus, basszus

Basszus, basszus

szekely.jpg

Kicsit mintha még mindig ellentmondásos volna az operabarátok és Székely Mihály viszonya. Egyfelől, ugye, Székely a legnagyobb magyar basszus az őskortól napjainkig, másfelől meg Székelytől nem lehet tanulni, a technikája kérdőjeles, a magasságai időnként rettenetesek. Akkor megint egyfelől: na jó, de egy basszistának miért a magasságai számítanak? Mire megint másfelől: mindig a magasságok számítanak, az opera már csak ilyen.

És így tovább, a végtelenségig.

Székelynek tegnap volt a halálévfordulója, meghallgattam vele a Simon Boccanegrát, a Metropolitan 1950 januári előadását. Ezer egyéb okból is meg lehet hallgatni, de főleg Leonard Warren miatt, ő a címszereplő, aztán Richard Tucker miatt, mert nagyon jó. Vagy Astrid Varnay miatt, aki nem épp ideális kislányhang, inkább afféle odatévedt walkür, de annak is van bája. A karmester Fritz Stiedry, valaha Mahler asszisztense volt, aztán a pályája egy meglepő fordulattal Leningrádban folytatódott, onnét ment Amerikába. Nem egy őrület a zenekar összeszedettsége, de vidám, ahogy Stiedrynek elfogy néha a türelme, és elkezdi hajszolni a zenekart és az énekeseket, nem akar a színházban éjszakázni.

Székely énekli Fiescót, ezek a Metropolitanben töltött végnapjai, hazajön, és többet nem engedik vissza, pedig hívják, és nyilván menne is. Nyilván ez, hogy hívják, önmagában is elegendő bizonyíték a meggyőző voltára, de a felvétel maga sem szégyellnivaló. Székely tényleg nem boldog a magasságokkal, de azon ritka basszisták közé tartozik, akiknek Fiesco nem mély, a legpincebélibb hangokat is énekli, valóban énekli, nem ásítja, susogja, leheli. Olyan valószínűleg nincs is, aki itt is, ott is, fent is, lent is, középen is Fiesco tudna lenni, de a szokásos helyzet: mondj ma egyet, aki így. És ha egyet tudsz, akkor mondj még egyet.  

Fiesco volt Székely Mihály búcsúja, az utolsó szerep, amit énekelt, 1963 márciusában. Mondjunk imát a holtért – ez volt az utolsó mondata a színpadon.

Sondheim 90

Sondheim 90

sondheim_1.jpg

A Házassági történet című film vége felé Adam Driver elénekel egy dalt. Elég jól, de a dal maga is olyan, hogy épp csak el kell énekelni, és belemászik az ember fülébe a dallam, a szívébe a szöveg, hogy mi is a szerelem. Valaki túl szorosan ölel, túlságosan megsért, beleül a székembe, nem hagy aludni, és folyamatosan azt érezteti, hogy élek, élek, élek. A zenét és a szöveget Stephen Sondheim írta, ötven évvel ezelőtt a Company című musicalhez.

Stephen Sondheim ma kilencven éves, és él, él, él.

Nálunk leginkább csak megbukni lehet a darabjaival, mintha a musical-közönség nem szokott volna hozzá, hogy nagyot és fontosat ebben a műfajban is lehet mondani. Vagy másért, nem tudom. Peches szerző, ha pechnek lehet nevezni, hogy New Yorkban ezerszer és tízezerszer jobban tisztelik és ismerik, mint Pesten.

Nem is volt olyan könnyű eldönteni, hogy a Being Alive melyik felvételét illesszem ide. Mert fent van az eredeti, férfi énekelte változat, fent van Barbra Sterisanddal, Patti Lupone-nal. De aztán fent van ez is, Bernadette Peters, őt sem nagyon ismerjük, pedig nem csak színházi nő, de filmezett, még Woody Allennel is. Hanem ahogy ő fújja, azért abból tudni lehet, hogy mennyire komoly dolog is a musical.  Ha Stephen Sondheim írja.

Nagy márciusi

Nagy márciusi

Ma van Bach születésnapja, amiről pár évig nehéz lett volna elfelejtkezni, hiszen Varnus Xaver minden évben adott egy koncertet valami távoli helyen, napfelkeltekor, hogy hangsúlyozza a napéjegyenlőség miatt a dátum kiemelkedő súlyát.

Volt ezzel egy kis probléma, hiszen Bach voltaképpen nem ezen a napon született, hanem március 31-én, csak a Gergely-naptárt később vezették be Szászországban. Épp elkerültük, hogy a nagy márciusi zeneforradalmat áprilisban kelljen ünnepelni. Amúgy sem lett volna túl sok értelme, még Bach sem a születésekor kezdett el komponálni, de azért fontos a tanulság minden lángelmének: nem a csillagoktól leszel zseni. És bár az űrbe fölküldték a Goldberg-variációkat lemezen, ha el is kapják az űrhajót a földönkívüliek, nem fognak rájönni, hogy mit kell csinálni a fekete koronggal. Még mindig embernek lenni a legjobb a nagyvilágban.

Javítás: nem a Goldberget vitte magával a Voyager-1, hanem a Wohltemperiertes Klavier első prelúdiumát és fúgáját. A többi azért stimmel.  

Most örülsz?

Most örülsz?

p4080051_2.jpg

Most örülsz? A rövid válasz az, hogy nem. A hosszabb meg az, hogy nagyon nem. Miközben egyetértek azzal, hogy Eszenyi Enikőnek le kellett mondania, vagy nem szabad meghosszabbítani a szerződését a Vígszínház igazgatójaként. Nem volt a helyén, bár nem irigylem az utódot se, mert ki kell majd találnia, hogy mi az a hely. De az utóbbi napok és hetek még nézőként is elviselhetetlenek voltak. Lincselés, mondta Máté Gábor, de hát nagyon finoman fejezte ki magát. Tényleg az ember várta, hogyan, ma ki fog megvilágosodni, ki lesz az a Lengyel Tamásnál is jelentéktelenebb színész, aki elmeséli majd, hogy Eszenyi nem engedte ki pisilni a próba alatt, és a visszafojtott inger életre szóló szorongásokat okozott neki, azóta is pszichológushoz jár, és a művészete romokban.

Hogy lehet az, hogy valaki azt nyilatkozza: igaz, hogy Eszenyinek az élete a színház, de nekem nem. És azt várják az olvasóktól, hogy neki adjunk igazat? Nem azokat szeretjük, akiknek az élete a színház, ha már ezt csinálják?

Minden sokkal bonyolultabb. De arról nehéz volna vitatkozni, hogy Eszenyinek az élete a színház. Vagy legalábbis az, amit színháznak gondol, tehát nem csak a szerző meg a darab, de ő, ő, ő. Így aztán időnként kínosan érezte magát az ember, amikor azt látta, hogy már megint Eszenyiről szól az előadás. Megbocsátható, de csak bizonyos mértékig. Vagy kínosan érezte magát az ember, ha azt látta, hogy a Vígszínház személyes tulajdonként kezelődik, ahová meghívjuk azokat, akik minket is meghívtak, mert ápolni kell a nemzetközi rendezői karriert is. És ha nem ápolunk, akkor eltakarunk, az ember egy idő után tudta, hogy ha egy jó színésznő szerződést kap a Vígbe, akkor el is felejthetjük, mert szerződést kap, de szerepet nem, és az évek, évadok nem jönnek vissza. Egyébként is a Víg egy idő után olyan volt, mint egy vidéki színház, amelynek minden igényt ki kell elégítenie, nem elég rokonszenves polgári darabokat játszani, de Mágnás Miska is kell.

A feladat egyébként tényleg szinte megoldhatatlan, a Vígnek vannak saját hagyományai, amelyeket folytatni kell, bár épp ehhez köthető a legnagyobb és legegyértelműbb siker, A Pál utcai fiúk. Nekem a hátam borsódzik tőle, ahogy a Képzelt riporttól is, de a sikerrel nem érdemes vitatkozni, sok embernek fontos volt mindkettő, vagy legalább az egyik, nyilván olyasmit kaptak a darabtól, az előadástól, a színészektől, amit én nem.

Ezen túllépve: a Vígben szerepet kell kapnia Kern Andrásnak és Lukács Sándornak, de közben mégsem ártana színházat is csinálni, élesen fogalmazni, húsba vágni, fiatalokat helyzetbe hozni. Ezt hogyan lehet másképp csinálni? Nem tudom. Mert ifjabb Vidnyánszky és Vecsei Miklós itt vannak, helyzetben vannak, és nem is nagyon hibáznak, legfeljebb elszabadulnak, és szeretne az éltes néző valami mást látni, nem csak a folyamatos felfokozottságot. Mit lehet csinálni az éltes nézővel, ha fiatalokhoz akarnak szólni, és mit a fiatallal, ha nem akarják az élteseket sem elveszíteni. Nem könnyű jól egyensúlyozni, pedig mintha ez volna a Vígszínházban a lényeg, az egyensúlyozás.

Utólag könnyű okosnak lenni. Szerintem nem kellett volna Eszenyit kinevezni sem, de ez meg alighanem Marton László mesterkedése volt, olyan utódról gondoskodni, akitől újabb és újabb feladatokat lehet majd kapni. Ha már megtörtént a kinevezés, talán megújítani nem kellett volna, mert egy idő után látszott, hogy túl nagy a mozgás, akik bekerülnek, rövid idő múltán csalódottan távoznak, jelentős színészek nem érzik jól magukat, jelentéktelenek viszont időnként túl jól érzik magukat, ős-vígszínházasok tűnnek el, nincs a társulatnak eszméje, víziója vagy akármije, hogy mit is akarnak pontosan, és miért úgy. Most viszont már túl nagy a kárörvendés, és nem tudják az örvendezők, hogy ahhoz kár is kell.

Van is.

Wagner, a vitorlamester

Wagner, a vitorlamester

detreikrek.jpg

Kicsit meg vagyok még akadva a múlt szombati rádióműsornál, A bolygó hollandit közvetítették Valerij Gergijev vezényletével, s tényleg minden volt, csak jó nem. Nem volt ereje, sodrása, eleje és vége, ami azért furcsa, mert Gergijev húsz éve már vezényelt egy érvényes Hollandit ugyanitt, azt is közvetítette a rádió, nincs megszépítő messzeség vagy bármi hasonló. Valaha tudta, most meg nem.

A mostani rádióműsor elején Bősze Ádám felolvasott A bolygó hollandi itthoni első kritikáiból, hát persze, van, amikor mellé mennek dolgok. Ha magamat képzelem a 19. századi frakkba, valószínűleg azt tanácsolom bölcsen a szerzőnek, hogy maradjon a zenekarnál, nincs sok érzéke az énekhangokhoz, meg elképesztő hajlama van a bőbeszédre, de a nyitányban olyan frappánsan meséli el az egész történetet, hogy kalapot le, ez egy szimfonikus költemény. Már létezett a szó, és létezett a műfaj, Wagner úr, barátkozzon Liszttel. Nem is lett volna akkora nagy hülyeség. 

Nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy ebben az első magyar nyelvű kritikákban az operát A repülő hollandi néven nevezik. Repülő? Utoljára a kifejezést az 1980-as moszkvai olimpiai közvetítésekben hallottam, a Detre-ikrek nyertek bronzérmet vitorlázásban, repülő hollandi kategóriában. Egyszerű félrefordításnak tűnt, ma is annak tűnik, németül (és angolul) ugyanaz az ige jelöli a menekülést mint a repülést The Flying Dutchman, Der fliegende Holländer. Lehetne rosszabb megoldás is, a fly és a Fliege legyet is jelent. A légy pedig repül, s ha jól eltalálják a légycsapóval, talán bolyong is.

Opatijában majdnem sikerült

Opatijában majdnem sikerült

Komoly dolgokra hozták létre az Arcanum Digitális Tudománytárat, legalábbis a neve alapján ezt gondolom, de most a nagy kultúrínségben és otthon maradásban nehéz ellenállni a játéknak. Vagy inkább mondjuk úgy: a több évtizedes adósságok törlesztésének.

A hetvenes években például a balatoni szomszédunknak járt az Autó-Motor magazin, minden kamasznak illett olvasnia, bár olyan kevéssé kamaszos rovatai is voltak, mint A hetes úton végestelen végig. Soha egy betűjét nem olvastam, fogalmam sincs, mit jelenthetett az a "végestelen". Meg annyira engem a sportrovat sem izgatott, régi Formula-1 futamokról számoltak be, a nyomdai átfutás miatt jelentős késésekkel. De volt egy cikk, amelyen egy nyáron át szinte minden nap megakadt a szemem: Opatijában majdnem sikerült. Nyilván volt valami varázsa annak is, hogy nem tudtam, miről van szó, hogy mi az az Opatija, de ez nem volt elég ahhoz, hogy nekilássak, és elolvassam a cikket. Halványan derengett, hogy valami motorosok vannak mellékelve fényképen, de az emlék az évek és évtizedek során emlékké vált, az elolvasás lehetősége és valószínűsége napról napra csökkent. Annak ellenére, hogy ha valaki Opatiját emlegette, mindig eszembe jutott a cikk címe. Ez volna az a város, ahol majdnem sikerült valami.

És akkor jön az Arcanum ajánlata, olvassunk ingyen egy hónapig régi újságokat és magazinokat. És mutatja is, hogy például az Autó-Motor is a digitálisan feldolgozott magazinok között van.

Szóval: beírtam a keresőbe. Rögtön ki is jött, és furcsa módon van még néhány cikk, amelyben szerepelnek a szavak, Opatijában, majdnem és sikerült, de ilyen című csak egyetlenegy van, 1976 júniusából. A szerző Rózsa György, feltételezem, hogy nem azonos a közismert Rózsa Györggyel, bár nem is kizárható. Ami a lényeget illeti, tényleg motorverseny, és a szerző szerint Drapál Jánosnak sikerült majdnem futamot nyernie Opatijában. Kell hozzá egy kis jóindulat, mert a lényeg az, hogy Drapál a második helyről esett ki, de előtte már kiesett a rocksztár nevű Johnny Cecotto is, utána pedig Giacomo Agostini, szóval voltak még egy páran, akiknek majdnem sikerült. Nem beszélve azokról, kiknek sikerült is.

Drapál versenybalesetben halt meg, harmincöt éve pihen a pilisszentiváni temetőben. Cecotto és Agostini máig is élnek.   

drapal.jpg

The show must go on?

The show must go on?

joycedidonato.jpg

Csodálatosan megható, de tényleg. Alig zárták be a világ operaházait, Joyce DiDonato máris kárpótolja a rajongókat, és nem is akárhogy. Otthonról, a lakásából énekli el a Werthert. Jó, zenekar nem fér be a házba, de zongorista igen, és maga mellé egy másik világsztár is, Piotr Beczala. Egy szép nap rájövünk, hogy mindaz a körítés, amit egy operaház jelent, tényleg körítés, a lényeg bennük van, meg bennünk, ha együtt akarjuk, akkor a láng lobog, fennen, fennen…

Jaj. Három percig bírtam. Joyce tényleg ott van a lakásban, talpig zöld ruhában, tényleg talpig, mert különben mezítláb, és bágyadt dallamokat énekel bágyadtan, és, nem tehetek róla, de úgy érzem magam, mint Vanek úr, amikor a szekrényből hallgatta Laura de Pirelli énekesnő hanggyakorlatait, aztán vette a kalapját, hogy bocsánat, én most elmegyek. És attól kezdve szeretettel gondolt Mehárra, a félszemű törökre, aki egy félreértés következében ugyan minden nap elagyabugyálta, de nem énekelt.

Talán a szándék túl nyilvánvaló, ha egyáltalán van hátsó szándék, hősnőnek lenni a vész idején, vagy csak tényleg mindennek megvan a helye és az ideje, és a Werthernek nem ez volt a helye meg az ideje, nem tudom, de brrr, brrrrrr.

A jeges rémület

A jeges rémület

napoleon.jpg

Tudom, hogy nem volna szabad, de előfordul, hogy megállok a városban elhelyezett könyves szekereknél, és persze, el is csábulok. De hát minden olyan jó ötletnek meg érdekesnek látszik. Mondok rosszabbat: minden jó ötlet és érdekes is. Legutóbb leakasztottam egy semminek kinéző fehér kötetet: Bourgogne strázsamester emlékezései. Eddig még jó, de kinyitottam, és pont azt írja benne, hogy "midőn az oroszok észrevettek bennünket, fél lőtávolságra sem lévő tüzérségük leadta ránk az első sortüzét. Az első, aki elesett Delaitre zászlóaljsegédtiszt volt, egy golyó mindkét lábát letépte térdben, hosszú lovaglócsizmája alatt. Egyetlen kiáltás, jajszó nélkül esett a földre. Elhaladva mellette, arcába néztem: nyitva volt a szeme, görcsösen járt az állkapcsa. Megismert, és nevemen szólított. Odaléptem, hogy halljam, mit mond. Akkor elég hangosan így szólt hozzám, meg a többiekhez, akik nézték: Barátaim, vegyék ki, kérem, a pisztolyaimat a nyeregkápámból, és eresszenek egy golyót a fejembe." 

Nem csak arról van szó, hogy milyen szörnyű, hanem hogy ismerős is a jelenet. Persze, Iszaak Babeltől, a Lovashadseregből, ahol a kinyílt hasfalú, kiomlott belű vöröskatona kéri Babeltől ugyanezt. Nem tudja megtenni, csak hallja az átkot és leírja: ti szemüvegesek, úgy szerettek minket, mint a macska az egeret. 

Egyébként a harcedzett, Moszkvából visszafelé menekülő Bourgogne strázsamester sem tudja megtenni, pedig addigra már túl van mindenen, zászlótartó kezek levágásán, fagyott holttestekbe botláson, bajonettel való kivégzésen. Az oroszok egymást is megeszik, és ha azt hinnénk, hogy ez csupán az ellen démonizálása, hát nem, mert a szövetséges horvátok is megeszik egymást. Csak a halottakat. Nem is értem pontosan, mert nem arról van szó, hogy nem erre teremtettünk, nem egymás gyilkolására. Még csak az sincs, hogy úgy szerette volna Delaitre zászlóaljsegédtisztet, hogy nem tudott rá kezet emelni, mert ő volt a leggonoszabb és legkegyetlenebb ember, akit valaha is ismert, és aki kedvtelésből tette a rosszat. Mégsem megy. Még neki sem, még őt sem.  

Lehet, hogy ez a könyv pozitív üzenete? 

Húgocskája a körösztanyja

Húgocskája a körösztanyja

oyinkan.jpg

Oyinkan Braithwaite jelenleg Nigériában él, egy öccse és két húga van. Egyik sem sorozatgyilkos.

Okkal ilyen vicceske a fülszövegi életrajz Oyinkan Braithwaite első regényén, mert ez a címe, Hugicám, a sorozatgyilkos. És tényleg az, ezzel még nem lövök le semmilyen poént, mert úgy is kezdődik: Korede megy, hogy takarítson a húga után, aki beledöfte a kést az éppen soros pasijába. Nincs hozzá különösebb magyarázat, megtette, biztos oka volt rá, Korede nem kérdez, csak takarít, fertőtlenít, aztán bepakolják a hullát a csomagtartóba, és bedobják a Harmadik Szárazföldi Hídról a tengerbe.

Legalább ezt is megtudta az ember: Lagosban van legalább három szárazföldi híd. Nem krimi és nem ijesztgetés, irodalom a könyv, díjakat nyert, meg Booker-listára (hosszú listára) került, könnyen olvasható, rövid fejezetekből áll (a szerző mégiscsak költő és novellista volt, ja, az eredeti, tehát nem a magyar borítót is ő tervezte), de azért regény, kicsit többet tud az ember a világról utána, mint előtte. Elég jól körbejárhatóak a figurák, valósak a viszonyok, és nem is vadul nigériai ez a családelképzelés, az elsőszülött felelőssége az ifjabbakért. Van egy videó az interneten, Oyinkan Braithwaite megmutatja a kedvenc könyveit. Az egyiket nem ismerem, gondolom, más se nagyon: Mufaro gyönyörű lányai. De a másik kettő, és mindkettőnek szerepe volt a Hugicám elkészültében, a Szép remények és a Jane Eyre. Nincsenek messzebb, mint Nigéria.