Ezer éve nem láttalak

Ezer éve nem láttalak

szorenyi.jpg

Önellenőrzési céllal megnéztem az István, a király filmet, a lényeget tekintve tényleg jó, a nem lényeget tekintve elég rémes a sok timárpéterezés benne, fölösleges filmtrükkök. Vagy lehet, hogy nem fölöslegesek, ezzel próbálták javítani a szájszinkron problémákat talán. De nem is ez a szíven ütő benne, hanem a szerzők. Hogy mennyire-mennyire fiatalok, színes hajjal, már úgy értem, a természetes szín, amit akkor hordtak, nem a szürke ötven árnyalata volt, hanem a barnáé.

Bennem a hiba, tudom, de amikor a darab új volt, az ember azt érezte, hogy a két legény ezzel összegez, megöregedtek, és egy hazafias musicallel lépnek le a pályáról. Elértek mindent, amit lehet.

Miért léptek volna le? Szörényi Levente még negyven éves sem volt. De akkor már olyan régen volt benne az ember életében, mondhatni két karrierrel, Illés-tagként és Fonográf-tagként, hogy hülye és ostoba fejjel az ember azt kérdezte: mit akarhatna még az élettől. Ahogy három évvel korábban sem azt éreztem, hogy szörnyű tragédia, Lennont negyvenévesen agyonlőtte egy őrült. Persze, tragédia, de hát Lennon elvégezte a munkát, betöltötte a hivatását. Jobb volna, ha nyolcvan évig élne (most járt volna le a nyolcvan év), de amikor kitalálták a popzenét, még nem találták ki, hogy mi legyen az idős popzenészekkel. When they are 64.

Ugyanez volt még három évvel korábban, amikor Elvis Presley meghalt. Jó, nem volt öreg, apám idősebb volt nála, de ő nem is énekelt a kék antilopcipőiről. Nem is volt neki olyan. Elvis akkor az ötvenes éveket jelentette, és nem fogta föl az ember, hogy milyen csöppnyi idő alatt lett ő is meg Lennon is utcanév. Az ifjúság öregít. Egyrészt az ifjú mindenkit öregnek lát, másrészt maguk az ifjak, a fiatalságukban hatásosak hamar az út végére érnek. Talán nem független ettől, hogy az István, a királyt végül is és egyelőre nem sikerült folytatni. Szegény a forgandó, tündér szerencse.     

Mozart és cigaretta

Mozart és cigaretta

Beleakadt a világhálóba egy Fischer Annie-felvétel. Nem most, már egy éve, Mozartot játszik, vagyis épp ez a lényeg, hogy nem játszik, hanem próbál, egyébként a karmester is ismerős, Vásáry Tamás. Elképesztő, csodálatos, élő, könnyed, mégis súlyos. Fischer Annie lesülve, menő tevés pólóban, minden póztalansága ellenére is félelmetesen. Pedig még cigarettázik is. Hetvennyolc éves, de úgy játszik, mintha most fedezné föl magának Mozartot. Úgy játszik, ahogy talán a kortársak megtapasztalhatták egy-egy koncerten, de hiába hallgatom a felvételeit, ilyen pillanatok nem születtek vele a stúdióban.

Nem érdemes most az élő és a rögzített zene különbségein elmélkedni, vagy ha érdemes is volna, most nem az jön. Hanem hogy van ez a filmfelvétel, szinte véletlen, hogy fennmaradt, szinte véletlen, hogy találkozhat vele az ember. Hogy talán a nagy pillanatok is mind ilyen véletlenül megtapasztalhatóak. Vannak a koncertek, a maguk ezer hátrányával és kétségtelen előnyeivel, de lehet, hogy minden koncerten csak a sápadt visszhangokat halljuk, egészen mást, mint ami a zenészben van, amit ő gondol, vagy amit átadni szeretne. Igaz, vannak muzsikusok, akik annyira fantasztikusak, hogy még a visszhangjuk is fantasztikus. De hogy mennyire azok igazából, arról sejtelmünk sem lehet.

Ezredforduló

Ezredforduló

 

szo_re_nyi.jpg

Nem sikerült operásítani az István, a királyt, hogy miért nem, azt nem itt és nem most, mert itt és most az a kérdés, hogy vajon baj-e. Nem baj. Meg azt is mondanám, hogy egy próbát megért, és az operaváltozatnál érdekesebb az, hogy a darab attól még van. Megmarad musicalnek, és valószínűleg még mindig az eredeti, bemutatói változatban a legjobb, ott van meg az egyensúly a stílus és az előadók, vagy egyáltalán az énekesek hangszíne és karaktere között.

Lehet, hogy avul a mű, de leginkább azt érzem, hogy változik, az idővel és velünk együtt. Mostanra a hangsúlyok is máshová esnek. Volt benne az az egy kínos, umcacca dal, a Jaj, de unom a politikát, és tessék, most az hirtelen mást jelent, és ahogy megzendül a nézőtéren, az oldalpáholyokba ültetett kórustagok ajakán, helyettünk is beszélnek az énekesek. És hangsúlyosabb a győzelem utáni kiábrándulás, mint a harc vagy a győzelem maga, pedig amikor a darab készült, azt se lehetett tudni, hogy harc lesz vagy győzelem. És mintha ez lenne a lényeg ebben a pillanatban, az a régi pillanat, amikor a mű keletkezett, hogy a történelem vagy a történelem sejtelme hívott elő valamit a szerzőkből, akik most ott ülnek a nézőtéren maszkban, integetnek, a közönség meg tapsol nekik. Hogy a megfelelő pillanat úgy viszi, tolja, löki előre a darabot, hogy lassan negyven év után is, egy újabb ezredforduló után is mondja a magáét.

Van az a Fonográf-dal, az Útközben, amelyben azt énekli Szörényi Levente Bródy szövegére, hogy „jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal”.

Nem is kérdés.   

bro_dy.jpg

A kukkoló lelkiismerete

A kukkoló lelkiismerete

barnabas.jpg

Nem tudom, másnak is mindennapi tapasztalat-e, hogy a látvány mennyire segíti a zenét. Talán igen, talán már passzé az a feltételezés, hogy lehunyt szemmel kell élvezni a zenét, lehetőleg kizárva minden egyéb érzék közbekotyogását: nem iszunk, nem eszünk, nem dohányzunk – zenét hallgatunk. Zenét nézünk. Én még a CD-játszót is úgy helyeztem el otthon, hogy zenehallgatáskor lássam a számlálóját, együtt fut a világidő és a zeneidő, és néha nagyon messzire kerülnek egymástól.

Ez a helyzet azonban nem ennyire bonyolult, csak megnéztem, hogy közvetítés van a Zeneakadémiáról, a Concerto Budapest Hőskoncertjét adják, és katt, és ott van Kelemen Barnabás, és akkora a szakálla, mint egy negyvennyolcas honvédtábornoknak. Nem is értem, hogy fér el ennyi haj- és szőrszál egyetlen fejen, remélem, nem az irigység beszél belőlem. Mert amúgy nagyon jól néz ki most a jelenség.

És, te jó ég, hogy hegedül. Mert ez a lényeg, odakapcsoltam, és ott maradtam, hogy jól látok, aztán már örülök, hogy jól hallok. Beethoven Hegedűverseny, ahogy soha nem hallottam, pedig mindig szerettem volna hallani. Pont nincs is jó helyen, mert nem hősi, ahogy Kelemen Barnabás értelmezi a darabot, hanem egyszerűen csak zene. Friss, és minden pontossága és kigyakoroltsága ellenére is van benne valami rögtönzésszerű, együtt indulunk el fölfedezni a művet, és nem valami kék jelzésen csámborgunk, hogy ilyen szokott lenni, nahát, most is ilyen. Közben meg olyan, talán a második tételben alkalmazott kadenciától eltekintve, de új, és mintha a zenekarban is szárnyakat kapnának a fúvósok. Lehet, hogy a többiek is, de az a számítógéphangból nehezebben megítélhető. A klarinétosnak fülig ér a szája, a fagottos úgy társalog a hegedűvel, mintha éppenséggel cserélhetnének is, ő állhatna a zenekar előtt, a hegedű meg mehetne a többiek közé.

És a mosoly, amely néha megjelenik, átjárja Kelemen Barabás minden vonását (már ami látszik belőle). Az ember zavarba jön, mint valami lelkiismeretes kukkoló, aki tudja, hogy nem volna szabad néznie, de nézi, és azt hiszi, hogy érti, mit is akar mondani neki ez a Ludwig van.

Beethoven haja szála

Beethoven haja szála

pa150010.JPG

Martonvásáron látható egy fürt Beethoven hajából. Elég kis fürt, úgy tűnik, féltette a frizuráját, mindenesetre a fürtnek papírja van róla, hogy Beethoven fején volt, és hacsak azóta pajkos diákok vagy még pajkosabb múzeumi dolgozók nem követtek el valamit, akkor Beethoven DNS-e ott van egy medalionban.

Gyanakodni, persze, szabad. Világosnak látszik a haj, nem olyan sötét üstökből valónak, amilyet Beethoven fejére szeretünk képzelni. (Ez is lehetne valamilyen tanulmány része, Beethoven haja a századok fényében, mikor ábrázolták őt inkább női frizurával, és mikor volt vadember, rendezetlen és bősz, talán többet megértenénk a Beethoven-elképzelésekből és –interpretációkból is.) Mindenesetre, ha a DNS az övé, akkor valami Jurassic Park módszerrel föl lehetne őt támasztani, aztán csak bámulnánk, hogy mit is cselekedne a mai világban, filmzenét írna Hollywoodban, vagy dalokat Oláh Ibolyának, megírná az Európai Unió himnuszát, (tudom, a mostanit is ő írta, de így nem megoldás), vagy mindenki számára fölfoghatatlan vonósnégyeseket alkotna. Vagy egyiket sem.

Most látom, ez egy filmötlet, jövőre beadom Káel Csabának.

Hasonliszt

Hasonliszt

liszt_1.jpg

Harminc éve halt meg Leonard Bernstein, és ez most leírva is túl nagy számnak látszik, nem lehet, ahhoz túlságosan is jelen van. Túl sokszor jut eszembe, túl sokszor érzem azt, hogy még mindig nem tudom kimondani a végső szót vele kapcsolatban, nincs meg a fiókja, ahová be lehetne tenni, érezze jól magát, akárki is ott a társaság, Beethoven vagy John Lennon. Hacsak Lennon és Beethoven nincs már eleve egy közös fiókban.

Most mindenesetre egy másik lehetséges társaságot ajánlanék neki. Tudom, ez egészen félre is mehet, úgy értem, az egyik ember nem tudja megkülönböztetni Matt Damont és Leonardo di Capriót (tényleg ismerek ilyet) a másik meg semmi hasonlót nem talál bennük, engem azonban újra és újra meglep az öreg Liszt és az öreg Bernstein hasonlósága. Persze, Lisztet a végén nagyon elcsúfították a szemölcsök, Bernsteinnek meg nem maradt annyi haja, de a száj, az orr szinte ugyanaz. Plusz a dohány- és alkohol iránti rajongás is, bár Liszt szivarozott, Bernstein cigarettázott, Liszt konyakot ivott (elsősorban) Bernstein meg whiskyt (szintén elsősorban).

lenny_2.jpg

Nem állítom, hogy nagyon messzire vezetne a gondolat. Mindketten zongoráztak, komponáltak, vezényeltek, de voltaképpen semmi különös vonzalmat nem lehet fölfedezni Bernsteinben Liszt iránt, legfeljebb azt, hogy a Faust-szimfóniát kétszer is lemezre vette. Gondolom, mindketten inkább Beethovennel barátkoztak volna, de az nehéz ügy.  

Londoni közvetítés

Londoni közvetítés

mariam_1.jpg

Az egész napos dangubálás után estére kiugrottam Londonba, persze, csak lélekben, lelki szemekkel és fülekkel. A Wigmore Hallból közvetítették Mariam Batsashvili koncertjét, Franck, Ravel, Thalberg, Liszt a szerzők, jó névsor, és nem kétséges, hogy zongorázni tudni kell hozzájuk. De hát Mariam tud is zongorázni. Többet mondani róla sajnos már nem volna illendő, mégsem ismeretlen ember ő számomra, hogy mást ne mondjak, én voltam az esküvői… - nem, nem a tanúja, hanem a tolmács az esküvőn. Nem mondhatnám, hogy életem legsikeresebb fellépései közé tartozott volna az alkalom, mert bár nagyon fölkészültnek éreztem magam, amikor elmondtam előzőleg a West Side Story esküvői fogadalmát (I, Anton, take thee Maria, for richer and for poorer stb. till death do us part) magán az esküvőn az olyan ritka és bonyolult szavak, mint férj és feleség, sajnos, nem jutottak az eszembe. Nem volt nagy baj, attól még összeadták őket, és legalább nevettek is, nemcsak sírtak.

Mindenesetre az elfogulatlanságom erősen kétséges Mariam-ügyben.

pb120037_2.JPG

Szőllősy Klára szava

Szőllősy Klára szava

pa130970.JPG

Kíváncsi volnék rá, hány szót nem értünk egy elolvasott oldalból. Nem idegen nyelven, magyarul. Mert biztos így van, előjönnek olyan szavak, amelyeknek azt hisszük, hogy tudjuk a jelentését, és jönnek olyanok, amelyekről ezt nem is hisszük, átugrunk rajtuk, körülbelül világos, miről van szó.

Az egész Lawrence Durrellről jutott az eszembe, vagyis pont nem róla, hanem az Alexandriai négyes fordítójáról, Szőllősy Kláráról. Igazi nyelvvirtuóz, csodálatosan kézben tartja a nehéz, költői szöveget, és közben odavet egy szót: dangubál. Elolvasom még egyszer, tényleg az van odaírva. Megnézem az értelmező szótárban, „álldogál, dologtalanul lebzsel, lopja a napot”. A példamondat Mikszáth Kálmántól van. Neki meg valahogy megvolt, a megfelelő pillanatban elővette, leporolta, leírta, és most valaki ott dangubál Alexandriában, az idők végezetéig.

Mint amikor valaki kisebb összeget nyer, úgy örülök a szónak. Használni, persze, nem merem, mert nagyon megjátszós volna, titkos kincs, de a mai napot dangubálásra fordítom.

Pavarotti, a próféta

Pavarotti, a próféta

pavakara.jpg

Ma volna 85 éves Luciano Pavarotti, éppenséggel ez is lehetne alkalom a visszatekintésre, pályaösszegzésre, le van zárva, jobb nem lesz, nem mintha jobbnak kellene lenni. Végül is a hivatalos életének vagy a fele ezzel telt el, hogy versenyeznie kellett a régi önmagával, és hallgatni, hogy á, már nem olyan, mint egykor, hiába vette föl újra a Traviátát vagy a Rigolettót, mégis a régi lemezek maradtak meg etalonnak. Jó unalmas lehetett. Közben meg mégis eljátszotta, amit kellett, hogy ő Luciano Pavarotti, a kövér és jó kedélyű, a szakállas tenor, frakkban, kezében a kendővel.

Egyszer-kétszer majd erre is sort kerítünk, most valami rémesebb jutott reggel az eszembe, 1993 nagypéntek. A tévében ment a Verdi Requiem, Karajan vezényelt, Pavarotti még szakáll nélkül. Fenomenálisan énekel a felvételen, de nem is ez a meglepő, hanem hogy tényleg ezt néztük. Édesapámat többnyire a hideg rázta a klasszikus zenétől, különösen akkor, ha énekeltek, most meg egyébként is minden oka meglett volna az ingerültségre, húsvét után műtétre készültek, nem szörnyen súlyosra, de hatvan fölött már minden szörnyen súlyos. És csak feküdt a kanapén, és nézte a tévét, én is néztem, és örültem, hogy na, senki nem izél, hogy kapcsoljunk már el. Lement az adás, csönd volt, aztán apám azt mondta, ez nagyon szép előadás volt, ugye?  

Én meg ott ültem a fotelban, és rájöttem, hogy baj van, tényleg baj van. Baj lesz.

Azóta sem néztem újra, hátha úgy nem lesz baj.

A zsarnok éneke

A zsarnok éneke

poppea.jpg

Az jutott eszembe, amíg tegnap az Eiffelben a Poppea megkoronázása záró kettőse ment, hogy szabad ezt? Egyfelől szabad, az nem is kérdés, és mindig csodáltam Monteverdiben, hogy kibírta, hogy föl tudta úgy építeni az operát, hogy az folyamatosan a csúcs felé tör, azt eléri, és akkor vége, nincs finálé, nincs kórus, levezetés, semmi, repülj haza, kedves közönség. Másfelől meg ez minden opera problémája, hogyan lehet ábrázolni zenével a gonoszt. Nyilván el lehet rekkenteni furcsa harmóniákat, aztán vagy észreveszi a hallgató, vagy sem, de nem lehet direkt ronda zenéket írni, ez egy szörnyeteg, és ilyesmi jár a fejében, lelkében, torkában. Hiába rossz fej a mántuai herceg, azért csak ő énekli el, hogy az asszony ingatag. Hiába szörnyeteg Néró, és majdnem ugyanakkora szörnyeteg Poppea, hiába, hogy ez a rendezőt, Almási-Tóth Andrást nem is hagyja nyugodni, feliratban közli a közönséggel, hogy mi lesz a szereplők sorsa az életben, terhesen hasba rúgja egyik a másikát (ki lehet találni, hogy ki az egyik és ki a másik), és az utóbbi bele is hal ebbe, az előbbi pedig megbánja. Azért az opera mégis úgy ér véget, hogy Pur ti miro.  

De hát a zsarnokoknak is szól a zene. Sztálint úgy találták meg, állítólag, hogy a lemezjátszóján az az egyetlen példányban legyártott Maria Jugyina lemez volt, amit a rádióban hallott, megrendelte, és nem merték megmondani neki, hogy koncertközvetítés volt, inkább behívtak zenekart, Jugyinát, fölvették az egészet. VIII. Henrik meg szerző is volt, költő és komponista, igaz, az életműve körülbelül tíz perc alatt végigolvasható, a komponálásba meg alighanem besegítettek neki. Azért így is több, mint amennyit Ceausescu és Kim Ir Szen együtt összehozott.