A feketehegyi Milos

A feketehegyi Milos

miloskara.jpg

Közeledik a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivál, a három novemberi napba három nagymenő pengető fér bele, ami csodálatosan elég. Nem tudom, hogy Manuel Barrueco hány embernek ismerős név, mert hát éppen erről akarok beszélni. Végignéztem most már kétszer vagy háromszor, hogyan próbál a klasszikus zene, illetve a lemezgyártók egyre szűkebb köre sztárt faragni a gitárosokból. Tökéletesen logikus dolog, ha arra gondolunk, mekkora sztárhangszerré vált a gitár a 20. század második felében, és milyen elképesztően jól is lehet gitározni… - de mit? Mintha a sztárfaragás is mindig itt bicsaklana meg, megcsinálják az első lemezt, aztán jön hamarosan az Aranjuez concerto, utána meg a fejvakarás. Mi legyen a következő? Mondjuk Beatles-dalok virtuóz módon, egy szál gitáron, vagy valami zenei szőnyeggel, de a végén mindig az derül ki, hogy ezek eredetiben jobbak, hiába összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak az új változatban. Mintha az derülne ki, hogy csengőhangként az Örömóda mégis jobban funkcionál, mint negyedik tételként.

Most épp Milos Karadagliccsal tartunk itt. Villogó szemű montenegrói, a vezetékneve is ezt jelenti törökül (többé-kevésbé), a története is szép, ahogy megtalálta az utat az otthoni barkácsmagnózástól Londonig, meg a Deutsche Grammophonig. Vagy most épp a Deccáig. Mediterrán album, latin album, Aranjuez, Beatles. A legutóbbi lemezre csalinak rátették A csend hangját és az Over The Rainbow-t, és Milos (az utónevet egyszerűbb elhagyni, el is szokták) most is iszonyat jól gitározik, a kézsérüléséből fölépülve. Csak a nagy mű, az emblematikus gitárdarab nincs sehol. Nincs megírva. Ha zeneszerző volnék, ezen agyalnék.

Majmok kíméljenek?

Majmok kíméljenek?

siem1.jpg

Bármilyen furcsa vagy hihetetlen is, a képen látható férfi egy hegedűművész. Nem egy modell, aki hegedül is, hanem egy hegedűs, aki néha áruba bocsátja arcát, testét, megnyerő külsejét, hogy különböző divatmárkák reklámozhassák vele a termékeiket. Addig még nem jutottak el, hogy a jól öltözött emberek jobban is hegedülnek, de csak idő kérdése.

Elég sokáig nem raktam össze a két dolgot. Évekkel ezelőtt hallgattam egy Charlie Siem-lemezt, elég jó volt, de sokat nem mozdított meg bennem. Még egy induló, aki a világ nagy hegedűsei közé akar jutni, és ennek nem rosszak az esélyei ezzel a külsővel. Vagy talán túl szerencsés is a megjelenése, túl piperkőc az öltözéke, azt fogják mondani rá, hogy nem is lehet jó, aki ennyire dendi.

Két éve egy dán filmes dokumentumfilmet készített róla, díjakat is nyert vele, részben nyilván azért, mert annyira különös ez a kettősség. Valaki Toscanában száguldozik a piros Porschéjával, aztán megáll, és kiveszi a csomagtartóból a Guarneri hegedűjét. Maga a hangszer korábban egy elég ismert hegedűs tulajdonában volt, Yehudi Menuhin játszott rajta élete vége felé. Aztán (a film előzetese megtekinthető) áll az Arno partján egy bárban, és a száraz martiniről magyaráz.

Erre is legyint a felnőtt ember, de aztán eszébe jut, hogy a zenetörténet tud néhány nagy-nagy dendiről. Chopin egyre-másra szabatta a frakkokat, Ravel legnagyobb amerikai élménye pedig a nyakkendők voltak. Van, akinek segít, ha a fegyelmet kívülről erőlteti magára, ha szép dolgokkal veszi körül magát, netán ő maga sem néz ki rosszul. Most ezzel nem mondtam semmit Charlie Siemre. Csak annyit, hogy van.

Szétszedték a nők

Szétszedték a nők

p9180023.jpeg

Azt biztosan nehéz volna állítani, hogy óriási közönségigény szülte volna Fischer Iván Monteverdi-kiegészítését, az Orfeo eredeti vagy soha nem létezett változatának megálmodását, megalkotását, előadását. A történet bonyodalmasabb, furcsább és színpadi pillanatokban szegényebb. Amit mindenki egy Orfeusz-cselekmény központi pillanatának tartana, hogy Orfeusz énekével meglágyítja az alvilág urának szívét, az itt pont kimarad, Plutót Proserpina beszéli (jó, énekli) rá, hogy hadd térjenek vissza a földre a szerelmesek. Utána viszont jó kis őrjöngés veszi kezdetét, szatírjáték, aranyozott Dionüszosz hol Afroditévé válik, hol aranypéniszű kecskévé, a bakkhánsnők pedig széttépik Orfeuszt. Nem a szemünk láttára. Tényleg, így elmondva még kevésbé érzem a közönség évszázados értetlenkedését, miért nem így történt eddig, ha véletlenül eljátszották az operát. Amit érzek, az inkább Fischer Iván igénye, szeretné ezt a mahleri hasonlóságot és meghasonlottságot önmaga is produkálni, hogy komponálnom kell, de nincs rá elég időm, mert túl nagy karmester vagyok.

Ezt a gyanakvó hallgató mondja. Az elismerő inkább azt, hogy mi ezzel a baj? Mi azzal a baj, ha valaki úgy komponál, hogy biztosra megy: elő fogják adni a munkáját. Van hozzá zenekara, ott van hozzá önmaga, a kapcsolatai és az eredményei, egy egész életmű hitelesíti a munkáit, nem vadul nyúlt bele Monteverdibe, mondhatni: észre sem lehet venni, mi az, ami fölhasznált anyag, és mi az, ami eredeti Fischer.  

Másfelől vagy harmadfelől nézve meg ott állunk a 21. század kezdetén, mint Steve Jobs örökösei, tudjuk, hogy nem az számít, az emberek mit akarnak, hanem hogy mit akarunk tőlük. Föl kell támasztani az igényt, aztán kielégíteni.Aki eddig esetleg egyetlen Orfeóról sem tudott, annak most hirtelen kettő lesz belőle, majd eldönti, melyiket szereti jobban. Vagy el sem dönti, ez az előadás és az emléke fedezi az igényeit.

Elég jó ahhoz az előadás, hogy így legyen. Nem valami megdöbbentően ötletes rendezés, az elején a vicenzai Teatro Olimpico belsejét vetítik a függönyre (erre Vicenzában nyilván nem lesz szükség), és előtte szép, kopár térben zajlanak az esküvői előkészületek. Aztán gyász, feketeség, az ember azt érzi, hogy ha még egyszer fordul egyet Charon ladikja, felülteti rá a rendezőt is, de aztán mégis az annyi baj legyen győz. Nyilván azért nevezték el az alkalmi társulatot Fischer Ivánról, hogy amit csak lehet, ő cselekedjen meg benne, írjon, rendezzen, vezényeljen, nyomja a billentyűket, de ez tényleg nem garancia a színpad és a zene egységére. Szerencsére. Sokat dolgozott azon, hogy ez így elhangozzék, és nem akarok hálátlan lenni.  

Hatodik Lenin

Hatodik Lenin

p9170004.JPG

A Nemzeti Galéria szürrealista kiállításán egymás mellé került az Andalúziai kutya és Dalí lenines festménye (teljes címén: Részleges hallucináció: Lenin hatszoros megjelenése a zongorán). Nyilván oka van ennek, hasonló mániák jelennek meg a filmen és a képen, legfeltűnőbben a hangyák és a zongora. Hogy a hangyák valóban a felbomlás jelei volnának, arról nem vagyok meggyőződve, a fekete zongora, mint tudjuk, másoknak is nyomasztó látvány volt. Ha a koporsószerű forma, és a halálfejként vigyorgó billentyűfogsor nem volna elég, Dalí apja állítólag az otthoni zongorában tartotta a nemi úton terjedő betegségek elrettentő következményeit fényképekkel illusztráló könyvét.

A billentyűkön jelenik meg a hat, dicsfényben derengő Lenin, a filmen itt csak egy döglött és oszlásnak indult szamár fejének jutott hely. De miért épp hat Lenin? Lehet, hogy Dalí is ismerte azt a tréfát, amelyben valaki Lenin monogramját római számként értelmezi, és V. I. Lenin helyett hatodik Lenint mond? A megfejtéseket a kiadóba várjuk.  

Gallai dallai

Gallai dallai

gallai.jpg

De hát a múlt héten láttam. Vagy múlt előtti héten? Az embernek olyan hülye reakciói vannak Gallai Péter halálának hírére, mintha ez valahogy visszafelé számítana, nem halhatott meg, most ment át előttem a Rumbach Sebestyén utcán. Meg egyébként is, folyton valahogy ott kóválygott, ezen a környéken, néha nagyon rossz állapotban, néha jobban, de ott volt. Többet nem lesz, nem megy át, nem kezdi el énekelni utána magában az ember valamelyik dalát, leginkább a Szállj fel magasrát. Olyan könnyű volt rokonszenvezni vele, szerény manus, aki úgy írta meg a Piramis legjellegzetesebb és legismertebb dalait, hogy közben voltaképpen ő más stílusban gondolkozott, nem bőrgatyás dalokban. És, mint igazi, időtlen jelenség, közben úgy nézett ki, mint Rembrandt valamelyik önarcképe.

Azt énekelte valaha Szörényi Levente, hogy „jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal”. Gallai Pétert tegnaptól túléli néhány dala. Mégse jó.  

Gyabronka Jack

Gyabronka Jack

 

p9120021.jpeg

Tyúk vagy tojás? Színház vagy film? Nem is kérdés, a film volt előbb, az Orlai Produkció gyakori fogása, hogy filmsikereket visz színpadra. Nincs ebben semmi rossz vagy lelepleznivaló, a színház drága mulatság, már úgy értem, a színházcsinálás, még ha nem is annyira drága, mint a film, legalább ezzel lehet csökkenteni a kockázatot, a közönség tudja, hogy amit kap, az valaha már bejött, és nem pont ugyanaz lesz, hanem valami magyar változat.

A legutóbbi bemutatón, a Becéző szavaknál azonban mintha visszafelé sült volna el az ötlet, mintha az élő előadás arról akart volna szólni, tessék megnézni a filmet. Ami nem lehetetlen feladat, csak egy számítógép kell hozzá, és rögtön tisztázva vannak a szerzők és előadók. Nem világszám, csipi-csöpögős, de ami érzéketlen közhelynek tűnt, az érzékeny közhellyé változott, ami nagyon hétköznapi poénkodásnak hangzott, mintha a szomszédot hallgatná az ember, az mintha életbölcsességgé vált volna. Nem lehet megváltoztatni, amit nem lehet, de ki lehet bírni. Sőt.

És a színészet. Soha nem gondoltam másképp Shirley MacLaine-re, mint jópofa táncos-énekes nőcire, de most olyan tévedhetetlenül egyensúlyoz a tragédiát komédiától elválasztó kerítés tetején, annyira életszerűen nagyobb az életnagyságnál, hogy az ember csak füttyent. Gyabronka Józsefnek pedig sehogy sem megy ez az én vagyok a magyar Jack Nicholson, pedig igyekszik, vágja a Nicholson-pofákat, de az ember nem bújhat ki a bőréből. Bár, mintha éppen ez volna a színészet lényege: tojás vagyok, de kakasnak játszom meg magam.

Berlioz és Júlia

Berlioz és Júlia

daniel_harding.jpg

Azt reméltem, hogy Pernye Andrásnak van igaza, aki az egyik lemezellenes írásában a szem vagy a látás elsőbbségéről beszélt. Egészen pontosan azt mondta, hogy ha meg kellene ítélnie egy előadó minőségét, sokkal inkább választaná azt, hogy lássa zenélni, mint hogy hallja. A legbiztosabb módszer (ezt már nem Pernye mondta) a próbálni látás, legalábbis karmesterek esetében, bár soha nem lelkesedtem Carlo Rizzi művészetéért, de amikor láttam, mit művel próba gyanánt, rögtön világos volt, hogy milyen minőséggel állok szemben. Azt, persze, nem lehet elvárni a zenekaroktól, hogy tegyék nyilvánossá a próbáikat, hadd szörnyülködjön vagy lelkendezzen, akinek kevés a koncert.

Azért reménykedtem a Pernye-elméletben, mert valahogy Daniel Hardingnak soha nem találtam a helyét. A még mindig meglehetősen ifjú angol karmester repülőrajtot vett a karmesterek nélküli világban, tizenhét éves volt, amikor zenekart szervezett, hogy előadják (mi mást?) Schönberg Pierrot lunaire című melodrámáját. A koncertről készült felvételt Harding elküldte Simon Rattle-nek, aki rögtön maga mellé vette asszisztensnek – talán eszébe jutott a saját ifjúsága, ő maga is zenekarszervezkedett, hogy elvezényelhesse a Mahler 2.-at.

Harding azóta is ott van a jó zenekarok környékén, és ő maga is mindig jó, de még eszembe nem jutott meghallgatni valamit csakis azért, mert ő vezényel. Tegnap viszont eszembe jutott, hogy Berliozt játszanak a Berlini Filharmonikusok, és még nem járt le az előfizetésem, meg tudom nézni az élő közvetítést.

Jó is volt. A Rómeó és Júlia volt a műsor, két óra dramatikus szimfónia, énekesek, kórus, jelenetek Shakespeare nyomán, Daniel Harding jól és biztos kézzel vitte végig az embert a darabon, az biztos, hogy nem szélhámos. De itt a vége, ez minden, amit határozottan merek állítani róla. Olyan jó a zenekar, meg a mű is, természetesen, hogy valószínűleg Carlo Rizzivel is élmény lett volna az előadás. Az ember a szemében sem bízhat, és csak az az egy értelmesnek látszó megoldás marad, hogy ha jó volt ott lenni, akkor végeredményben: nem mindegy? Ha Berlioz győzött, mit számít Daniel Harding?

Nyikita

Nyikita

Van egy Elton John-dal, valaha meglehetős sláger volt, mára mintha az emléke is eltűnt volna. Nikita. Egy orosznak látszó csinos, egyenruhás nő kalandjai videoklipen, és ugyanazt a hibát követi el, mint a hasonló nevű bérgyilkosnőről szóló film és sorozat: hagyja magát megtéveszteni a szóvégi a-tól, és nem tudja, hogy a Nyikita férfinév. Mi, persze, tudjuk, az idősebbek Hruscsov miatt, a nem annyira idősek Mihalkov miatt, mindenesetre megvan a magunk Nyikitája.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy találkoztam régi barátommal, Dórával (ez később fontos lesz), akivel a kilencvenes évek közepén együtt készítettünk interjút Nyikita Mihalkovval. Pontosabban talán egyikünk sem, mert egy Marina nevű lány volt az oroszul tudó, ők forgattak, én csak jelen lehettem, de az egész így is csodás hangulatú esemény volt, Mihalkov a nagy ember, fotelja karfájára ültette a lányokat, és mint valami bajuszos atya, mondogatta, hogy Dóra, Dóra. (Dóra kommentárja ehhez utóbb annyi volt, hogy most erre mit mondjak neki? Nyikita?) Aztán ebből a nagy együttlétből, Mihalkov apánkból, közös fényképezkedésből jött a kijózanodás, a tolmács kínban odajött, hogy elnézést, ő most itt megteszi, amit tenni kénytelen, a rendező úr küldi ezt a cédulát, rajta a telefonszáma, ha Dóra is úgy gondolná.

Nem gondolta úgy. Egy kicsit talán így is hosszabban töprengett az elvárhatónál, de aztán azt mondta, jó, jó, ő a Mihalkov, meg a Csalóka napfény, meg kedves, na de hát az a bajusz…  

csaloka.jpg

Aki a nevét a vízre írta

Aki a nevét a vízre írta

Vezényel, rendez, előjátszik, ha lehet, mozgatja is a száját a hangra, van erre magyar szó, vagy csak ez a playbeckel marad? Herbert von Karajan aktívkodik a Berlini filharmonikusok honlapján. Megnézhető két rendezése, az Otello és a Rajna kincse, és dokumentumfilmeken emlékeznek vissza rá, többnyire a legnagyobb elismeréssel. Azt mondják, a megfilmesített koncert műfaját ő találta ki, nem kell, hogy legyen akció, az is fantasztikus, hogy ő ott áll, mozgatja a kezét, szól a zene, megcsillannak a harsonák a fényben. Ezt mára teljesen kiszorította a közvetítés, de jobb is így: ha van tényleg elviselhetetlen Karajanban, akkor ez a karmester-színészkedés, színlelt zenélés.

Önimádat, de furcsa módon ez az önimádat sokat követel, napi beosztást, rendszeres karbantartó sétát, mérsékelt étkezést, munkát. Mert Karajan, épp úgy, mint valami remete, az egész életet alárendelte a halhatatlanság eszméjének, kell, hogy maradjon utána hang és látvány, így értelmezte ő Beethovent, így Wagnert, így Richard Strausst. Ma egyre gyakoribb reakció, hogy és akkor mi van. Minket az érdekel, hogy a mai karmesterek hogy értelmezik Beethovent – ha egyáltalán. Ha egyáltalán értelmezik, ha egyáltalán érdekel. Igaz, Karajan utcatáblát kapott a bécsi Opera mellett, de azt talán akkor is megkapja, ha nem töri magát az utókorért.

A halhatatlanságot nem lehet akarni. Igaz, nem lehet nem akarni sem. Keats római sírján nincs név, csak hogy itt nyugszik az, akinek a nevét a vízre írták.    

keats.jpg

Az elalvó erő

Az elalvó erő

anne-soph.jpg

Nem tudom, miért tesz annyira ingerültté John Williams zenéje. Ő a nagy filmzene-komponista, a Spielberg-mozik állandó közreműködője, rengeteg fanfár, népszerű téma kiötlője. Csillagok háborúja, Indiana Jones, Schindler listája, hogy csak azokat mondjam, amit mindenki látott, és amit bárki föl tud idézni. Nagyon jó motívumok és profi kidolgozás, ha kell válasz arra, hogy lehet-e a 20. vagy a 21. században érvényes szimfonikus zenét írni, amit a közönség is szeret…

Talán ez a baj, hogy nem érvényes. Majdnem érvényes, de amikor látvány nélkül próbálja az ember hallgatni, akkor rájön, hogy folyton azzal vacakol, mi van most épp a nem létező képen. Vagy a kidolgozás olyan, hogy megreked félúton, hiszen nincs többre szükség, mint a megjegyezhető téma, és a szimfonikus ágy és takaró. Hallgatom Anne-Sophie Mutterrel a John Williams-albumot, és tényleg, benne van mindaz, ami jó. Egyrészt Mutter kérlelhetetlensége, hogy a hangszer olyan, mintha szeget szeggel, fémet fémmel nyüstölnének, van benne valami kíméletlenség. Még a legdúsabb vibrato, a Schindler listájának leglágyabb témája, legfájdalmasabb zenéje is azt mondja, hogy vigaszt itt ne remélj, de még ez a keménység is elunalmasodik. A langy őszben is arra kell tőle gondolni, hogy jön már, jön már a tél, és szépen megfagyogatnak tőle az erdei kisállatok. Oké, tudjuk. Következő?