Kazettát hallgattam, még a régi időkből, amikor az üres kazetta is akkora kincs volt, hogy nem hagyta az ember a végeket szabadon, így Dvořák 8. szimfóniája után váratlanul magyarul kezdett el énekelni valaki. „Tiszta lelkű hű szerelmem”. A Lammermoori Lucia legvége. Réti József.
Ma van a századik születésnapja. Ötvenkét éve halott. Vagy bizonyos értelemben halott, mert a hangja hallható. Amikor először mentem az Erkel Színházba, még emlegették, nagyon emlegették, hogy a Réti Dudi így, meg úgy, ma már nyilván kevesen vannak, akiknek személyes emlékei vannak róla. Nekem sem volt, csak lemezről hallottam, de olyna hangja volt, amit szeret a mikrofon vagy a mikrobarázda, vagy a hangszóró, szépen szól otthon is. Szépen szólhatott a színházban is, meg szépen szólt a kórházban is, legalábbis ezt mesélik róla, soha nem kellett keresni, melyik szobában fekszik, mert mindig énekelt. Vannak ilyen csalogány-típusú emberek, erre születtek.
Voltaképpen ezt akartam csak elmondani: nagyon nem tud szomorú lenni az ember, ha Réti Józsefet hallja. Akkor sem, ha tragikus az operai pillanat, mindjárt száműzik a szerelmemet, vagy ha épp elkomorul a történet, vagy mindjárt hét magas C-t kell kifújni, valamiért minden derűssé válik.
Szóval, amíg a sok derűs pillanatot akarom megköszönni, nem tudom, hogy ez rá is érvényes volt-e. Amikor ott, a kórházi szobában énekelt, az neki is könnyebbség volt?