Kazettát hallgattam, még a régi időkből, amikor az üres kazetta is akkora kincs volt, hogy nem hagyta az ember a végeket szabadon, így Dvořák 8. szimfóniája után váratlanul magyarul kezdett el énekelni valaki. „Tiszta lelkű hű szerelmem”. A Lammermoori Lucia legvége. Réti József.

Ma van a századik születésnapja. Ötvenkét éve halott. Vagy bizonyos értelemben halott, mert a hangja hallható. Amikor először mentem az Erkel Színházba, még emlegették, nagyon emlegették, hogy a Réti Dudi így, meg úgy, ma már nyilván kevesen vannak, akiknek személyes emlékei vannak róla. Nekem sem volt, csak lemezről hallottam, de olyna hangja volt, amit szeret a mikrofon vagy a mikrobarázda, vagy a hangszóró, szépen szól otthon is.  Szépen szólhatott a színházban is, meg szépen szólt a kórházban is, legalábbis ezt mesélik róla, soha nem kellett keresni, melyik szobában fekszik, mert mindig énekelt. Vannak ilyen csalogány-típusú emberek, erre születtek.

Voltaképpen ezt akartam csak elmondani: nagyon nem tud szomorú lenni az ember, ha Réti Józsefet hallja. Akkor sem, ha tragikus az operai pillanat, mindjárt száműzik a szerelmemet, vagy ha épp elkomorul a történet, vagy mindjárt hét magas C-t kell kifújni, valamiért minden derűssé válik.

Szóval, amíg a sok derűs pillanatot akarom megköszönni, nem tudom, hogy ez rá is érvényes volt-e. Amikor ott, a kórházi szobában énekelt, az neki is könnyebbség volt?

Tudom, hogy így nem lehet olvasni, mert elvész az olvasás öröme, a lassan bontakozó cselekmény gyönyörűsége, de azért egy fejezeten így mentem át a Vörös és feketében, előbb Tótfalusi Ágnes fordítása, utána Illés Endréé, a végén meg az eredeti bogarászása. A fejezet pedig a negyedik volt. Az első benyomás az, hogy tényleg érdemes volt elkészíteni az új változatot, mert néha az Illés Endréből nem lehet kideríteni, miről is van szó. „Sötét gesztenyeszín haja mélyen benőtte koponyáját, s csak keskeny homlokot hagyott szabadon, ez a haj a harag pillanatában gonosszá rajzolta vonásait.” Hát, nem valami szép fiú. Tótfalusi Ágnesnél meg: „Sötétbarna haja mélyen benőtt a homlokába, amely így alacsonynak tűnt és amikor Julien haragra gerjedt, nagyon vad lett az arckifejezése.” Azért ez jobb.

Közben talál az ember következetlenségeket, az egyes fejezetek előtt a mottó hol eredeti nyelven van, hol lefordítva, (Stendhal az eredetit használta), a hosszmérték többnyire láb, leszámítva Sorel papát, aki „majd két méter magas”, értem, miért, mégis kicsit furcsa. A Renal család neve elől eltűnt a de, ezt is értem, miért, de ez is furcsa. Viszont milyen jó, hogy ma már mondható, hogy egyiptomi fellahok, és nem azt írják, mint Illés Endre, hogy egyiptomi páriák, mert annak nincs sok értelme.

És így tovább, így tovább. De mindegy, mert az olvasót egyszer csak mellbe vágja Stendhal zsenialitása. Ebben a fejezetben lép színre a főhős, Julien, és hogyan. Sorel papa belép a fűrészmalomba, hogy számon kérjen valamit a fiától, és nincs ott senki. Illetve mégis, Julien ott van, csak nem látni elsőre, fent ül a magasban, a keresztgerendán olvas, ahelyett, hogy a fűrészt felügyelné.

Kimondottan filmes ötlet a 19. század elejéről, belép az üres szobába, csak a zaj furcsa, plánváltás, hogy kiderüljön, mégsem üres, és közben a szereplőt is elhelyezi a világában: álmodozik, felhők közt jár, vagy legalábbis magasabban, mint a környezete.

Zseni! Génie!!

Szóval és végre: Stendhal. Nem meglepő módon vörös (piros) és fekete a két kötet színe, és már az első előtti pillanatban más a régi és az új kiadás. Az új ugyanis a kiadó megjegyzésével indul: „A mű már készen állt a kiadásra, amikor a nagy horderejű júliusi események elterelték az emberek gondolatait a képzelet játékairól. Okkal feltételezzük, hogy az alábbi lapok 1927-ben íródtak.”  

Az Illés Endre fordításban nyoma sincs ennek a kiadói megjegyzésnek, az interneten olvasható francia nyelvű változatban sem találom. Itt ülök tanácstalanul.  Melyik kiadó megjegyzése? És hogyan kell érteni? Valami poén? Vagy az, aminek látszik, egy méretes és idétlen sajtóhiba? Mert ha igen, az nem növeli meg a bizalmat az új fordítás iránt.

Néha az a borús benyomásom, hogy a művelt és intelligens embert az különbözteti meg a kevésbé művelt és intelligens embertől, hogy kik azok, akiknek a privát ügyei iránt érdeklődik. A kevésbé műveltet a politikusok és sportolók izgatják, a műveltet meg a művészek. Csinszka kivel kavart élete során, József Attila nővérei milyen sorrendben mentek feleségül Makai Ödönhöz.

Sajnos az egész magamról jutott az eszembe, ahogy Pablo Casalst hallgattam, triófelvételek az ötvenes évek elejéről. A hegedűs Alexander Schneider, a zongorista Eugene Istomin. Casals dörmög, ami elég vicces, mert a csellója is dörmög nemcsak ő maga, amikor valahogy be akarja indítani a zenét, akkor mélyen nyög egyet-egyet, ami nem sokban különbözik a hangszeres hozzászólásaitól.

De emellett azon gondolkodom, hogy hogyan is volt ez. Eugene Istomin ekkor nagyon fiatal ember volt, de már szép múlttal, mert csodazongoristaként kezdte a pályát, tizenévesen már a legnagyobb amerikai zenekarokkal lépett föl. Aztán odakavarodott Casals köréhez, a szólista karrierje mellett elindult az, amivel később a legmesszebb jutott, a kamarazenészi élete. Nemcsak Casalsnak volt kísérője, de utóbb egy másik trióban is tag volt, Isaac Sternnel és Leonard Rose-zal.

Aztán ehhez a körhöz odacsapódott egy még fiatalabb csellista lány, Marta Martinez, akit Pablo Casals 1957-ben feleségül vett. A korkülönbség épp hatvan év volt közöttük. Vagy ahogy Casals írta, sokan megszóltak minket, hiszen nem gyakori, hogy a vőlegény harmincöt évvel idősebb az apósánál.

Tizenhét évet éltek együtt, közben szimfonikus zenekart alapítottak, zenei fesztiválokat szerveztek, feltehetőleg boldogan éltek. Aztán Casals meghalt, és elég furcsa módon két évre rá Marta és Istomin összeházasodtak.

Az ember azt érzi, hogy az egészben valami nem stimmel, közben meg az is lehet, hogy minden stimmel, ugyanaz az ember töltött be központi szerepet az életükben, és az ő elvesztésével egymásnak maradtak. Vagy nem tudom. Szerencsére eszembe jutott az is, hogy semmi közöm hozzá.

Alig várom, hogy nekiugorhassak végre az új Vörös és feketének, ami, persze, a régi Vörös és fekete, de új fordításban. Azt még nem tudom, hogyan is kellene okosan olvasni, párhuzamosan a két fordítást, vagy csak ha valami kétely merül fel, vagy máshogy emlékeznék, akkor nézzek bele az Illés Endrébe – majd kitalálom. De előbb be kellett fejeznem a Mérimée-összest, ami eleve nagyon imponál: valakinek az összes műve, mármint az összes regénye és novellája elfér egyetlen kötetben. Nem egy megszállott író. Vagy csak a válogatott műveit írta meg.

A két író, mármint Stendhal és Mérimée egyébként barátok voltak, meg sok a hasonlóság köztük, legfeltűnőbben az italománia, de Mérimée-nek más mániái is voltak, például a spanyolok, a Carmen, ami egyébként egészen másképp kezdődik, mint az opera. Egy francia régész megáll egy forrásnál, ahol egy elvetemültnek látszó emberrel találkozik. Megkínálja szivarral, aminek utóbb majd az életét köszönheti – de nem mesélek el semmit előre. Utólag se. A lényeg hogy végre megértettem valamit a híres Zeffirelli-rendezésből. Ez ment Bécsben, Obrazcovával és Domingóval, kiadták videón, és Domingo szőke parókában, szőkére festett szakállal játssza don Josét. Ezt akkor valami Zeffirelli-mániának éreztem, a szőkék az életben az ártatlanok és védeni való gyengék, a Traviatában is szőke Plácido játszott a filmváltozatban, de nagyon furcsán nézett ki ezzel a hajszínnel.  Viszont a kisregényből kiderül az igazság: don José baszk, kék a szeme és szőke a haja. Ezt szúrja ki Carmen, és ezért kezd el vele baszkul beszélgetni, engedj el, földi, ne vigyél a börtönbe, mi, baszkok, tartsunk össze. Be is dől neki szegény tizedes.

A többi már történelem.

Június végén meghalt Lalo Schifrin, zeneszerző, zongorista, mindenes, még annak idején a Három tenor koncertekbe is bevonták, nem az eredetibe, hanem a Los Angeles-i előadásba. Dolgozott Dizzy Gillespie-vel és Duke Ellingtonnal, kitalált, feldolgozott, átírt, de leghíresebb mégis filmzeneszerzőként volt. Hatszor maradt le az Oscarról, ami annyira nevetséges dolog, hogy a végén kapott egy életműdíjat. De hát nem véletlenül maradt le, addigra már túl volt a legismertebb filmzenéjén, a Mission: Impossible főcímén. Azt viszont nem a mozinak írta, hanem a tévésorozatnak, így azzal nem versenyezhetett.

Buenos Airesben született, Párizsban tanult, Los Angelesben élte élete nagyobbik felét. Jó tanárai voltak, Argentínában Daniel Barenboim apjától vette a zongoraleckéket, Párizsban Messiaen tanította komponálni, aztán jött a jazz, és vitte magával, szimfóniák és zongoraversenyek helyett dalok és alkalmazott zenék. Nem hiszem, hogy megbánta volna. Ámbár azért idegesítő lehet, ha valakitől mindig ugyanazt a számot várják. Annál már csak az idegesítőbb, ha egy számot sem várnak tőle.

Valószínűleg ez is része a Spielberg-legenda építésének, a folytatások hitványsága. Hogy hazafelé a moziból mindenki arról beszéljen: bezzeg az első rész. Na jó, de azt még Spielberg rendezte.

Pedig az új Jurassic World hitványsága nem rendezői kérdés. A forgatókönyv az, ami reménytelen már a kezdetekkor is, amikor azt mondják, hogy dinoszauruszok vérét kell venni az új szívgyógyszerhez, mert a nagy példányoknak erős szívük volt. A zsiráfnak is erős szíve van, magasra kell feltolnia a vért, miért nem azzal kísérleteznek? Majd a következő részben. A cselekményt úgy bonyolítják, mintha mindig megszavaztatták volna a közönséget, ki legyen, aki meghal és ki, aki túlél. A reménytelenül jellemgyengék elhullanak, akinek van esélye a javulásra, az kap lehetőséget. Aki nem beszél jól angolul, az se reménykedjen.  

A másik forgatókönyvírói elv az volt, hogy a Mars Inc termékei szerepelhessenek a filmben, így aztán M&M’s drazséval csalogatják a dinoszauruszokat a gyerekek. Nem irigylem az írót, de nem is sajnálom, ha egyszer ilyen egysoros poénokat izzadt ki az agyából, hogy: maga titokban adrenalinfüggő?

Maga titokban tehetségtelen? Mert a végén úgyis kiderül.

Mesterdalnokok-hetem volt, alkalmazkodva a Müpa Wagner-napjaihoz. Kis túlzással (de tényleg csak kicsivel) délelőtt meghallgattam az operát, este pedig megnéztem, kilenc óra munka, kilenc óra pihenés, kilenc óra szórakozás. Ami a hallgatásokat illeti, Karajan, de csak a stúdiófelvétel, Eugen Jochum, ahol Domingo a tenor, és Wolfgang Sawallisch, ami sokkal jobbnak bizonyult, mint amire emlékeztem. Deon van der Walt énekelte rajta Dávidot…

Megvan a története? Deon van der Walt Fokvárosban született, ott is kezdett énekelni, aztán Európába jött, Salzburg, München, végül Zürichben társulati tag lett, de közben járta a világot, nagy produkciókban vett részt. Közben elkezdett egy másik karriert is, szőlőbirtokot vásárolt odahaza, és elérte, hogy egyre több helyen, főleg operaházakban az ő borát árulják. Vivat Bacchus! volt a márka, ezt énekelte a Szöktetésben Ozminnal. Élte a vándorénekesek életét, a család meg otthon préselt, érlelt, palackozott, amíg egyszer haza nem ment, és úgy összeveszett az apjával a birtok vezetésén, hogy az apja pisztolyt rántott, és lelőtte a fiát. Majd ugyanazzal a lendülettel önmagát is.

Opera és valóság. Néha szörnyűbb dolgok történnek otthon, mint A trubadúrban.

Nem a pesti Wagner-napok ékköve a Tannhäuser, talán soha nem is volt az, inkább azt érzi az ember, hogy ennyi pénzből, ennyi próbából ezt sikerült színpadra álmodni. Leginkább álmodni nem sikerült, inkább megpróbálták kiváltani az álmodást, eleinte vetítéssel, utóbb vetítés nélkül, de mégis valami eredeti meglátással, hogy a végső jelenet a heroinista álma legyen. Mégsem Vénusz, hanem a megtisztulás, vagy leginkább az sem. Ahogy Demjén Rózsi egy kicsit tömörebben megfogalmazta: nincs mennyország, de minden síron nő virág.

Nagyon felvilágosult megközelítés, nem is tudok mást mondani ellene, mint hogy épp az volna a lényeg, hogy ne az illúzióvesztésről szóljon az előadás. De akkor mire való a zene?

A kérdés az előadás végére is érvényes marad: kinek higgyünk, Wagnernak vagy a Rádiózenekarnak? Az utóbbinak könnyebb, de kellettek hozzá kellemetlen mellékkörülmények. Beugró Wolfram, Birger Radde, akiben benne volt egy jó alakítás, de egy kicsit benne is maradt. Beteg Tannhäuser, aki nagyon fegyelmezetten énekelte végig a három felvonást, de ennél több talán most nem is volt várható. Egészséges Erzsébet, aki meresztgette a szemét és a hangját. Nem mentünk mennybe, de minden síron nő virág.

A legegyszerűbb volna csak annyit följegyezni, hogy az idei második Mesterdalnokok sokkal jobb volt, mint az első. Hogy hiába minden profizmus vagy elkötelezettség, vannak kiszámíthatatlan elemek is, és két körülbelül egyforma, és teljesen egyforma szereposztású előadás közül az egyik közepes lesz a másik meg egy osztállyal följebb lép. De amíg ez nem volt ennyire biztos és egyértelmű, míg az első szünetben békésen hevertem a hársfaágak csendes árnyán, a Müpa előtt, leginkább csak arra gondoltam, hogy A nürnbergi mesterdalnokok persze egészen más, vígopera, halál nélkül, de mégis ugyanaz a történet. Jön egy társadalmon kívül álló figura, és nem tud beilleszkedni, annyira más. Csak attól víg ez az opera, hogy a társadalom ezúttal nem gyűri a főhőst maga alá, hanem elfogadja, kitünteti, örül neki. De hogy ez a Stolzingi Walther majd vígan él a családjával Nürnbergben, azt nem látom pontosan magam előtt.

Ez ugyanaz, mint A bolygó hollandi, és persze ugyanaz, mint a Tannhäuser, még dalnokverseny is van mindkettőben. Az önmagában egy szép drámaírói-dramaturgi feladat, hogy a két opera ne váljon középkori táncdalfesztivállá, ne egymást kövessék a versenydalok, mindkét esetben csak két versenydalt kelljen megírni és meghallgatni. De a nagy szerzői pofátlanság mégis a Trisztánnal való összehasonlítás, amikor Éva eszébe juttatja Hans Sachsnak a Trisztán történetét, és közben megszólal a Trisztán és Izolda zenéje, mármint amit Wagner írt hozzá. Ily szemtelen csak Mozart volt korábban, amikor a Don Giovanni fúvósszekciója a Figaro házasságát játssza. Jaj, ezt már túlságosan is ismerem, mondja Leporello. De hát Mozart előtte idéz még két másik szerzőt. Ilyesmi Wagnernak eszébe nem jutna.