Nyár elején meghalt Charlie Cunningham, a mountain bike egyik feltalálója, vagy fejlesztője. Ő jött rá, hogy a vázat lehet acél helyett alumíniumból is önteni, hogy a gumi lehet vastagabb és terepre való bütykökkel kell ellátni. Aztán a saját találmánya támadt rá, 2015-ben súlyos balesetet szenvedett, összetörte magát, beverte a fejét. A baleset után nem látott jól, elveszítette az irányérzékét, nehezen tudott olvasni, és végül a sérülésével kapcsolatos komplikációk okozták a halálát is tizenegy év múlva. Néha a találmány fellázad a feltalálója ellen.

Van a Segway, ez a látszatra inkább városi elektromos személyszállító taliga. Ennek a tulajdonosa, Jimi Hedelsen 2010-ben zuhant le egy szikláról, miközben a terepjáró változattal kirándult, és belehat súlyos sérüléseibe. De a leghíresebb lázadó jármű a T-34-es tank volt. Annak a fejlesztője, Mihail Koskin úgy akarta demonstrálni a jármű nagyszerűségét, hogy Harkovból Moszkvába mentek közúton. Miután bemutatták a harckocsi közúti gyorsaságát, fölmentek a finn határhoz, és ott szétlőtték az elhagyott géppuskafészkeket, a tank tűzerejét demonstrálandó. Feltehető, hogy a harckocsi fűtését nem sikerült olyan jól megoldani, mert Mihail Koskin időközben tüdőgyulladást kapott, és 1941 szeptemberében meghalt.

A háború nem állt le. A T-34… hát, hol igen, hol nem.

Sam Neill élete legjobb döntésének tartotta, hogy megváltoztatta a nevét. Mert volt neki több keresztneve is, leginkább a Nigel, de ezen kívül még John és Dermot is volt. Az ember innét nem érzi, mi baj lehet a Nigel névvel, jól hangzik, igazán angolos. Nigel Kennedy, Nigel Mansell, vannak néhányan. Neill Észak-Írországban született, mert katonatiszt apja ott állomásozott, de új-zélandi volt a család. Mikor hazamentek, és iskolába kellett menni, az új életet egy dadogós kisfiú kezdte el, erőteljes brit akcentussal, aki erőteljesen brit nevet viselt. Nigel Neill. Megszenvedett vele. Aztán kitalálta, hogy ő Sam, amit könnyű kimondani, rövid, barátságos, nem angol. És a magabiztosság is megjött az új névvel.

Azon gondolkodom, vannak-e ilyen magyar nevek, amelyeket nehéz viselni, amelyektől sorsfordító megszabadulni. Tasziló? Azokat biztosan gyilkolják az iskolában, de talán nincsenek is mostanában Taszilók. Mindig azt gondoltam, hogy Lajosnak lenni sem könnyű, de más okból. Gyuri? Azt hittem, az elmegy, de Habsburg György egyszer azt nyilatkozta, hogy ettől a változattól nagyon szenvedett. Mindenkinek máshogy nehéz.

Új Almodóvar megy a moziban, Keserű karácsony a címe, és, ahogy nézem, nem kell rá hetekkel előre jegyet foglalni, pedig jó. Vagy nem jó? Régies, és ezt tudja is magáról, de a szó jó értelmében régies. Nem szakma benne a filmrendezés, hanem művészet. A főhősnek azt mondják, nyugodtan rendezz valami kisebb, rövidebb filmet a Netflixre, majd épp olyan hálásak lesznek érte, mint Bergman és Fellini rövidebb dolgaiért. Ennél jobban aligha veregetheti meg a saját vállát egy filmrendező.

Amúgy is imponál, ha egy alanyi költő, alanyi festő, alanyi rendező arról beszél, amit ismer. És aligha meglepő, hogy egy Almodóvar leginkább a filmkészítést ismeri, tehát készül a film, ami egyben maga a film, írja a rendező, látjuk, hogy mit ír, látjuk, hogy ez hogyan táplálkozik a valóságból, látjuk, hogy a valóság meg visszautasítja azt, hogy csupán nyersanyag legyen a következő filmhez. Nem mondom, hogy a legégetőbb probléma a világban, de hát azt is elmondják a filmben, hogy ugyan, a legfontosabb filmjeidet már megrendezted.

Valamit akkor is kell csinálni az életben, nem elég az életműdíjakat átvenni.

Szép film. Átjárja a festészet, sőt, a spanyol festészet, színes felületek, nagy piros és zöld pulóverek, vagy egy falmélyedésben fehér fajansz edények – ez Zurbarán. A nők arca csupa Picasso. Ilyenkor érti meg az ember, hogy Picasso nem absztrahált, nem dolgozott egybe különböző nézőpontokat, hanem nagyon pontosan és szigorúan azt festette, amit látott.

Pillangókisasszonyt néztem tegnap, hogy is mondjam csak, váltakozó sikerrel, de van egy pont, amin mindig elcsodálkozom. A történet legvége, Cso-cso-szán már készül az öngyilkosságra (spoiler), amikor beengedik hozzá a gyereket. És a lány végig úgy beszél a gyerekkel, mintha nem a gyereke volna, hanem a szerelme, piccolo iddio, amore mio. Ez olasz dolog? Vagy akkor ezt japánosnak gondolták a librettóírók? Vagy csak nálunk nem keveredik a kétféle szóhasználat, a kétféle szeretet? És mi a jövő, szerelme lesz a kisgyerek az anyjának nálunk is?

Legutóbb Londonban egy tetovált pincérnő, amikor látta, hogy keresem a tekintetét, megkérdezte: miben segíthetek, my love? Szégyelltem magam, hogy egy ilyen vallomásra csak annyit tudtam mondani, hozzon egy adag hagymakarikát.

Hogy unhatja, mondják. Meg hogy milyen szánalmas. Énekelni ugyanazt a számot egy életen át. Vagy még azon is túl.

Pont ez volna a lényeg: azon is túl. Egyébként sem igaz, hogy ez az egy slágere lett volna Bonnie Tylernek, még legalább kettőt tudok mondani, de tényleg ez volt a legnagyobb. De hát jó a dal, jó a szöveg, majdnem mindenki átél ilyesmit, teljes szívfogyatkozást, aki meg nem éli át, az átéli, amikor a dalt hallgatja. Így lesznek a vesztesekből győztesek. Igaz, hogy nem szeretsz úgy, mint én, legalább ez a dal, a Total Eclipse of The Heart rólam szól. Nem rólad. Hogy is van a Néróban? Ami nincs, az az enyém. A tiéd csak a minden.

Ezt tudta Bonnie Tyler a viharvert hangjával, amit egyébként nem a vihar vert, hanem egy sebészeti beavatkozás, hangszálcsomót kellett eltávolítani, ez lett belőle. Az emberek szerették, a hetvenes években divat is volt ez a füstös hangszín, ő is sikerre jutott vele, amikor azt énekelte, hogy It’s A Heartache. Amikor Meat Loafnak elment (átmenetileg) a hangja, Bonnie Tylert találta meg a zeneszerző-producer, Jim Steinman, próbálja meg ő.

Megpróbálta. Attól kezdve egy életen át énekelhette. De tényleg. Nyár elején jött volna Magyarországra, de már nem volt jól. De énekelte, kedves kis mamóka, fogyó hanggal, de rengeteg hajjal.

Szánalmas volna? Nem tudom. Csak azt, hogy így is szól valamiről, még többről is, szerelemről, életről, öregedésről, teljes szívfogyatkozásról, és nem fogyatkozó érzelmekről. Lehet, hogy szánalmas, de akkor mi nem az?

Két régi emlék. Kézilabdameccset mutatnak a tévében, a helyszín Spanyolország, a kamera többször is elidőz egy finom arcú, középkorú hölgyön, egy idő után ez feltűnik a közvetítő Knézy Jenőnek, és azt mondja: úgy látszik, az operatőr egyik rokona is eljött, azért mutatják ennyit ezt a nőt. Éppenséggel lehet, hogy az operatőr egyik rokona volt, de nem azért mutatták, hanem mert ő volt a spanyol királyné.  

A másik eset ennek az ellentéte. Roland Garros-döntő, Gyulay István a kommentátor, a szokott módon mondja, mi történik, mígnem a kamera a közönséget kezdi pásztázni, és Gyulay minden higgadtsága elvész: Carl Lewis! Carl Lewis!!! CARL LEWIS!!! Kedves nézőink, Carl Lewis is itt van a lelátón!! Amiből azért lehetett sejteni, hogy Gyulay ugyan nagyra tartja azokat, akik teniszütővel paskolgatják labdát, de a futásnál számára nincs fontosabb és csodálatosabb sport a világon.

Csak azért mesélem, mert a mostani kommentátorok inkább elhallgatnak. A kamera mutatja a lelátón helyet foglaló hírességeket, de a közvetítőnek leginkább fogalma sincs, ki látható a képen. Többnyire nekem sincs, bár Shakirát megismertem, de őrá Hajdú B. István is gyanakodott egy félidővel később („mintha Shakirát láttam volna”). Nem várom el, hogy minden tömegkulturális ikont fölismerjenek, csak azt nem értem, miért nem segítenek nekik központilag. Miközben elárasztják a sportújságírókat a lehető legtöbb teljesen haszontalan információval, (az eddigi világbajnokságokon a franciák mindig döntetlent játszottak, ha szerdán volt a mérkőzés), és ezeket a teljesen haszontalan információkat ők tovább is mondják, csak hogy ne legyenek csöndben, akkor miért nem mondják meg nekik, hogy ki van a képen? Ő meg továbbadná. Végül is ez volna a hagyományos közvetítői feladat.

Nemrég hallottam, hogy meghalt a zongorista Székely István. Mit csinál ilyenkor az ember? Fölmegy az internetre, mi történt, és miért most lett hír belőle, ha már májusban történt. És azt találja, amit talál, majdnem semmit. Egy másik Székely Istvánt (Székely I. István), aki 1977-ben született. Szócikket a Wikipédián, ami úgy kezdődik, hogy ez a szócikk hamarosan meg fog szűnni.

Most még van, és róla szól, hogy 1960-ban született, Sztálinvárosban. Nem is tudtam, hogy 1960-ban volt még Sztálinváros, de volt, 1961-ben nevezték át Dunaújvárosra.

Fényképet sem találtam róla.

Régi mániám, hogy volt illetve van itt egy elveszett zongorista-generáció, a hatvanas években születettek, fiatalok voltak és tehetségesek, a lehetőséget is megkapták, többnyire, de nem tudtak, nem lehetett áttörniük, mert foglalt volt a terep. Ott voltak a fél generációval idősebb sztárok, Kocsis, Ránki, Schiff és Jandó, és egyszerűen az ország és a közönség nem tudott többet befogadni. Eldobsz egy követ, és tehetséges zongoristát találsz el. Köztük volt ez a komoly fiú, Székely István.

Még lemeze is volt a Hungarotonnál, Liszt-parafrázisok, szép is, jó is, nem kifejezetten Liszt szól rajta, nem annyira könnyed és nagyvilági, de komoly, átgondolt zongorázás. Ha jól emlékszem, folytatása is lett volna, de Székely maga nem volt megelégedve a Schumann C-dúr fantázia előadásával, nem engedélyezte a megjelenést. Az évek meg múltak, a fiatalok már nem voltak fiatalok, az pedig ugyancsak ritka, hogy a közönség egy középkorú pianistát fedez föl. Egyébként is élt még a gyakorlat, hogy a világban a zongorista ad egy koncertet, Magyarországon meg kap egy koncertet. Már nem kapott. A közönség szeme elől eltűnt. Hírré vált. Meghalt a Székely Pista.

Valamiért soha nem szerettem ezt a verset. Kosztolányi: Öreg fa a Hyde Parkban. Amolyan megbölcsülési próba, milyen lesz, ha majd én leszek Arany János, de mégis elteltek az évtizedek, fejlődött a világ, utazó Arany János, margitszigeti tölgyek helyett Hyde Park-i fákat nézek, és merengek az életen. De hiába nem szeretem, mégis ez jut az eszembe a megfelelő pillanatban, bár ez nem a Hyde Park, hanem a vele szomszédos, és vele összeérő Kensington Gardens. Szó sincs ezer évről, csak úgy háromszázról, az sem kevés.

Aggastyán bölcs, csak áll majd ezer éve,
mint egy fakír, lélekzetet se véve.
Nem is mozdul már rajta a levél,
nem is beszél a többi fákhoz itt.
Él.
Gondolkozik.

Azért mennyire ravasz hat sor. Ravasz tartalmilag, hiszen arra jut, hogy a fa él, és abból következtet erre, hogy nem mutat életjeleket, nem lélegzik, nem beszél. Formailag meg olyan, mintha a sima páros rímeket a rímtelenségért hagyná el, verset akartam írni, de képeslap lett belőle. Közben meg el sem hagyja a rímelést, csak keresztrímre vált át, attól lazul az egész félálmos motyogássá.

Tudott a piszok.

Ez a történet 1992-ben kezdődött, amikor bemutatták nálunk is a Hook című filmet. Dustin Hoffman, Robin Williams, Julia Roberts. Hook, Hook, de mi az a Hook? Nem tudod? Hát az a Pán Péter sztori.

Ja, az. Az ember nem kérdezgeti tovább, hogy és mi az a Pán Péter sztori, mert akkor meg azt mondják, hogy amiből a Hook lett. Vannak ilyen mesék, amelyekből kimaradtam, Harry Pottert sem olvastam, Tolkienből is csak Boromir haláláig jutottam, nem ment tovább. Miközben ismerek embereket, sőt rokonokat, akik minden évben elolvassák A gyűrűk urát. Hanem aztán most tavasszal a boltban megláttam a kék színű Pán Pétert, a 2015-ös kiadást, most, vagy soha, és inkább most. Még abban sem vagyok biztos, hogy túl későn találkoztam vele, lehet, hogy gyerekként nyugtalanítóbb lett volna, alvászavarokat okoztak volna az elveszett fiúk, meg amikor Péter visszarepül az anyja ablakához, és látja, hogy be van csukva az ablak, az anyja meg egy másik kisfiút dajkál.

Minden úgy jó, ahogy történt. De ha már így történt, és London, akkor el akartam menni a Kensington Gardensbe, ahol a Pán Péter játszódik, többnyire sötétedés után, amikor bezárják a kertet, és előjönnek a tündérek.

A sötétedést nem vártam meg, se a kert bezárását, és egy ideig a titokzatosságot sem éreztem, szép, nagy kert, régi fák, annyira régiek, hogy egyidősek a kerttel, amit 1728-ban választottak le a Hyde Parkról Karolina királyné kérésére. Halak, madarak, mókusok és…  igen, Pán Péter szobra. 1912 április 30-án éjjel állították föl, hogy másnap a mit sem sejtő gyerekek Pán Péterrel találkozzanak. Maga az író, J. M. Barrie választotta a modell kisfiút, amint fújja nem éppen szokványos pánsípját. A szobor tényleg nem nő fel soha, csak hát mozdulni sem tud, hogy lesöpörje a fejéről a pókhálókat. Van ára az örök ifjúságnak.

A szél talán jobban fúj, a nap talán kevésbé süt, de azért tengerpart ez is. Brighton. Nem ide jön az ember, ha meg akarja mosni a lábát a sós vízben, mégis ismerős a táj. A víz nem kék, inkább zöld, de az ég már a megszokott. Hatalmas régi szállodák, verőfény, valamiért mégis Britten szólal meg belül, a Négy tengeri közjáték a Peter Grimesból, pedig se köd, se vihar, se hajnal, se vasárnap nincsen. Indulás a mély fövenyen a víz felé, és megint a Peter Grimes jut az eszembe, a régi pesti előadás, Kovalik rendezés. A szereplők a benti tenger mellett sem tudtak rendesen járni. Hogy ezt a hatást elérjék, a színpadot vastagon csíkokra vágott autógumikkal szórták föl, a lábak süppedtek, a bokák billegtek.

Sajnos ennyi használt autóguminak már borzalmas szaga van, ha jól emlékszem, volt énekes, aki émelygett tőle, végül nem is vállalta a fellépést. Még jó, hogy az élet nem mindig és nem mindenben utánozza a művészetet.