Varázspikula

Varázspikula

p1170002.JPG

Nő be a fejünk lágya, nyílik a szívünk és az értelmünk, de arra még ma sincs fölkészülve az ember, hogy egy koncerten nagyobb sikere lehet Aaron Copland művének, mint Bartók Béláénak. Igaz, kell hozzá a zürichi Tonhalle zenekar és főleg Paavo Järvi, akinek nincs túl sok mondanivalója a Táncszvitről, az egész művet amolyan csizmás-bakancsos zeneként értelmezte, legyen zajos, amikor zajos, döngjön a döngölt padló.

Még így sem volt teljesen érdektelen az előadás, a darab második felében (Järvi két részben játszotta a Táncszvitet) feltűnt a Csodálatos mandarin és a Táncszvit hangzásának hasonlósága, ha elfogadjuk, hogy a Mandarin az egyik legnemzetközibb Bartók-zene, akkor lehet, hogy a Táncszvit a másik, ami már csak azért is érdekes jelenség, mert a darab kifejezetten hazai felhasználásra készült, a főváros egyesítésének ötvenedik évfordulójára.

Hanem aztán jött Copland. Nem is ez volt a lényeg, hanem hogy jött Martin Fröst. Svéd klarinétos, annyira szőke és sovány, hogy leginkább Silasra emlékeztet az Angyalok és démonok filmváltozatának fanatikus gyilkosára. Annyira jó…

Annyira jó. A helyzet is csodálatos, mert Martin Fröst ugyan igazi sztárklarinétos, de nálunk nem különösebben ismert név. Majdnem a nulláról indul, és mire lemegy fél perc a Copland Klarinétversenyből, szerintem már mindenki várja a következő találkozást, reméli, hogy szervezők és zenekarok keresgélik a megfelelő telefonszámokat.

Szabálytalanul játszik, nem megáll, kisterpeszben, hogy zavartalanul áramoljon a tüdejéből a levegő, hanem mocorog, táncol, tekeredik, rázza a rongylábat, ő maga válik hangszerré, és nem csak a keze meg a légzőszervei. Ezer szín, mondanám, de talán egy kicsit így alulbecsülöm, lesz az tízezer is, a ráadásban még bele is dünnyög a pikulába, amikor a testvére által írt Klezmer táncokat fújja. Aztán egy, ő azt mondta, spontán zenélés, a Nature Boy című szám körüli improvizáció. Van, akinek a dal Nat King Cole-tól ismerős, van, akinek David Bowie-tól, nekem a Moulin Rouge című filmből. Mindenesetre nem a koncerttermekből. De ott is jó helyen volt.

Versemért egy almát

Versemért egy almát

p1160040_2.JPG

Ismerős a népi játék, valahányszor valaki díjat kap, mindenki arról kezd el beszélni, hogy miért épp neki nem kellett volna megkapnia, és inkább ki lett volna a díjazandó. A helyzet most annyival érdekesebb, hogy arról lehet vitatkozni, mi a baj magával a díjjal.

Az előzmények talán ismerősek, de ha nem, elmondom. Kukorelly Endre megelégelvén az állami díjak körüli furcsaságokat és politikai megfontolásokat, úgy döntött, hogy itt az ideje föltámasztani a Baumgarten-díjat, amit utoljára 1949-ben osztottak ki, mert aztán jött a kommunizmus és a József Attila-díj.

Nyilván a kiindulás is vitatható, az új díj sem feltétlenül politikamentes, ha egyszer a politikai helyzetre adott válaszként indul, de a gyakorlati megvalósítás még nehézkesebb. Ahhoz, hogy a díj igazán nagy legyen, vagyis igazán jelentős összeggel járjon, igazi vagyon is kell hozzá. Baumgarten esetében ez egy sarokház volt a Sas utca sarkán, ez sajnos nem áll rendelkezésre. Viszont mozgósíthatóak vagyunk, csak nem feltétlenül mozgósulunk. Kukorelly Endre felhívására nagyon szép és becsülendő összeg gyűlt össze (fontos, hogy ezúttal a mozgósító nem szájhős, hanem maga is hozzájárult a saját ötletéhez). Természetesen nem annyi pénzről van szó, hogy abból sarokházat lehessen venni, vagy hogy a kamataiból már nyugodtan lehet másokat támogatni, ha jól értettem a tegnap elhangzottakat, egyelőre magát a tőkét osztják (fogják osztani), a meghirdetett összegeknek csak egy része jut el a díjazottakhoz, a többit, ahogy régebben mondták: felét ha meghalunk, felét ha feltámadunk.

Ha így megy tovább, vagyis ha nem kapnak ihletet a gazdagok, akkor jövőre el kell fogynia a pénznek. Ennek megfelelően a díj neve egyelőre nem is Baumgarten-díj, hanem Baumgarten emlékdíj. Nem csak arról beszélünk, hogy mennyire szép verseket írt valaki, hanem hogy mennyire rendes ember volt Baumgarten Ferenc Ferdinánd. Ami már csak azért is jó, mert legalább azt a kérdést nem kell föltenni, hogy miért Baumgarten-díj, miért nem Kukorelly-díj.

Minden rokonszenv mellett is az volt a benyomásom tegnap a Gundelban, hogy ez így nem fog menni. Nemcsak azért, mert elfogy a pénz, hanem azért is, mert egy díj bonyolultabb. Hiába kapja meg egy halom rendes ember, mert egyelőre túl nagy a halom. Ha kevés a pénz, nyilván nem sokfelé kellene osztani, csak hogy az irodalomból lehetőleg minden érdemes kapjon, ne csak a költő, de a drámaíró is, ne csak az író, de a fordító is. Az összeg így egyre kisebb lesz, márpedig ez az, amit mindenki ért, ez adja a súlyt (vagy ez sem, mint jelenleg az állami művészeti díjak esetében). Talán nem kell mondanom, hogy minden jót kívánok, csak most úgy érzem, hogy egy olyan asztalra akarnak fölkapaszkodni, amelyiknek hiányzik az egyik lába, és a megmaradt háromból is lötyög az egyik.

De vannak még csodák. Vagy nincsenek?

Élettánc

Élettánc

Némileg, de tényleg csak némileg megfáradt idegekkel vetődtem haza a Dolittle vetítés után, inkább sajnálkozva, mint bosszúsan, hogy nem lehetett megmenteni a felnőtteknek is a filmet, pedig próbálkoztak az eredetiek az állathangokkal. Csupa menő, Emma Thompson, Ralph Fiennes meg Marion Cotillard, de ők, sajnos, nem beszélnek magyarul, így aztán azokat a hangokat hallja az ember, akikről tényleg elhiszi, hogy madarak meg mogyorós pelék, Csifó Dorina meg Czető Roland, akiknek a nevéhez a legtöbbünkben nem kapcsolódik arc.

És akkor a tévében Ránki Dezső zongorázik.

Még egyszer ugyanez a mondat, de most öt felkiáltójellel a végén.  

rankival.jpg

A Müpában készült a felvétel, Kovács János vezényli a Rádiózenekart, Ránki a Haláltáncot játssza, de úgy, hogy olyan nincs. Szinte elneveti magát az ember, úgy győzi, lazán és könnyedén a leglehetetlenebb vagy legalábbis annak ható futamokat, üti és vágja, de ott üti és vágja, ahol kell, precíz és mégsem virtuóz, mert úgy játssza, hogy mégsem arról szóljon az előadás, mekkora király vagyok.

És látszik, hogy nincs telt ház. Mondhatni, nagyon nincs, az első sor is tele van üres székekkel, pedig ilyen zongorázást nem lehetett hallani azon a napon sehol a világon, csak épp Budapesten. Tekintve, hogy én sem voltam ott, ez nem valami közönséggyalázás, csak ostobaságunk rögzítése. Vagy az ott lévők okosságának rögzítése.

A hír jó

A hír jó

pc120050_4_1.JPG

Sajtóhír, kezdeném, de én épp nem a sajtóból, hanem az autórádióból tudtam meg, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar új művészeti vezetője Várdai István.

Miért, ki volt a régi?

Na jó, idétlenkedést félretéve, amíg mondták, azon gondolkodtam, hogy vajon ki mit vár ettől a dologtól. A zenekar magához köt, nem szorosan és nem felbonthatatlanul egy kiváló csellistát. A kiváló csellista elkezdi hangszerfüggetlen életét, vagyis már ez is kérdés, hiszen nyilván a zenekar is azt szeretné, amit a közönség, minél többet hallani Várdai Istvánt. Ez jó. Ha ez történik. Mert végül az is lehet, hogy a művészeti vezetés leginkább telefonálást jelent, ezt kellene eljátszani, ott kellene föllépni.

Szerencsére nagy a dugó, így még hallom Becze Szilvia Várdaival készült interjúját, és a csellista szokása szerint nagyon normális és őszinte, az utóbbi időben talán már túl sokat is játszottam. Végre egy érintett mondja ki, hogy az évről évre közzétett bachtrack lista, hogy ki mennyiszer játszott abban az évben, egyfelől megbízhatatlan, másfelől tökéletesen mellékes adatokat tartalmaz, fölösleges folyton azzal jönni, hogy „ki a legkeresettebb dorombművész”. Várdai meg folytatja, hogy nem elég sokszor előadni a műveket, attól nem lesz mélyebb, értőbb az előadás. Nyilván a maga szintjéről beszél, ott már tényleg nem. Most számára kinyílik, vagy kinyílhat egy új ajtó, más repertoáron gondolkodhat, más művek problémáin kell agyalnia, kicsit utal is rá, hogy időnként beül majd a zenekarba.

Ha nem válik be, majd összevesznek. Ez nem olyan, mint a házasság, hogy csak nagy lelki törések árán lehet elválni, és a baj is lehet tanulságos. Remény, remény.  

Agrippina éve

Agrippina éve

Mindig és újra elcsodálkozom Wagner eredetiségén, amikor a Trisztán és Izoldáról van szó. Van egy történet tele fordulattal és kalanddal, Trisztán átkel Írországba, megöli Izolda vőlegényét, de megsebesül, Izoldához fordul, hogy gyógyítsa meg, és így tovább, tovább. És akkor jön Wagner, a nagy színpadkirály, és ezt az egészet félresöpri, mindaz, amiből nagy drámai jelenet lehetne, az őt nem érdekli, a történetnek mindjárt vége van, és ő akkor kezd bele. Nincs kardok csattogása, csak két elborult lélek üzenget egymásnak a hajó fedélzetén, másfél órán át. És ez csak az első felvonás.

Olyan idétlenség, hogy Wagner kell hozzá.  

Vagyis azt gondoltam, amíg rá nem jöttem, hogy azért van erre példa korábbról is. Az idei év nagy nyertese lehet egy korai Händel-opera, az Agrippina, lesz belőle Metropolitan- közvetítés, játsszák majd Szegeden, most jelenik meg az új lemez belőle, belehallgattam. Lehet, hogy ez az lesz, Joyce DiDonato nagyon klasszul énekli az Ogni vento kezdetű áriát, hátha a többiek is bírják a színvonalat. Már csak azért is fontos, mert amióta először hallottam az Agrippinát, vágyom rá, hogy legyen belőle egy jó lemez, és nem lett. Voltak nagy csalódások is, leginkább a John Eliot Gardiner vezetésével készült CD. Legtöbbször a Nicolas McGegan vezényelte változatot szeretem hallgatni, de jó volna már valami más. Ez meg most valami más, ha minden jól megy.

Wagnerhez visszatérve: Agrippina története is tele van nagy, megrázó pillanatokkal. Az anyjára vadászó Néróval, aki mindenféle nyakatekert módon próbálja megöletni az őt trónra ültető mamát. Aztán rájön, hogy nincs értelme bonyolítani a dolgokat, beküld hozzá két gyilkost. Agrippina meg fölrántja a ruháját, és azt kiabálja: ide szúrjatok, ahonnét Néró kijött.

agrippina.jpg

Lehet, hogy operában ez túl szörnyű, nem azért járunk, hogy ilyesmiket hallgassunk. Vagy nem is lehet ezt barokk eszközökkel a kellő hatással érzékeltetni. Az biztos, hogy a jelenetet Händel, illetve a szövegírója, Vincenzo Grimani kihagyta, náluk a cselekmény ott ér véget, hogy deus ex machina után Néró trónra lép. Mindenki vidáman énekel a zárójelenetben, pedig mindenki, aki ott áll, hamarosan Néró áldozata lesz (leszámítva a közbeavatkozó Junót, ő megússza). Hogy ehhez miért kellett közbeavatkoznia az istennőnek?

Hamisak a babák

Hamisak a babák

p1120057.jpeg

Egy ideig reménytelennek látszott a Figaro házassága. Mintha az egész előadást az elkeserítési szándék váltotta volna ki, ennyire futja a társulattól. Többre tényleg nem, Rost Andrea a grófné, hamisan, Kálnay Zsófia énekli Cherubinót, ő már annyira hamisan hogy egy ideig azt hittem, direkt csinálja, ezzel is ki akar fejezni valamit. Volna rá példa, jaj, szegény Cherubino annyira elfogult, hogy nem jön ki hang a torkán, de amikor észreveszi, hogy hat a dal, vagy egyszerűen önmaga hatása alá kerül, akkor azért beindul a hangadás. A honi változatban azonban nem indul be a hangadás, és így az egész nem nagy poén, tisztára olyan, mintha csak úgy mellé mennének a hangok. Rácz Rita rendben való Susanna, Molnár Levente pedig mintha valamit kitalált volna az új testalkatához, ugrabugrál, meg szárnyal, meg hisztériás, ami vicces is lehetne. Egy jobb egészségi állapotú előadásban.   

Figaro a vendég, Erwin Schrott. Ma Figaro, hamarosan gróf lesz, és nem véletlenül világsztár, bár a különbség azért nem ég és föld közte és, mondjuk Molnár Levente között. Szép hang, de neki is meg kell nyomnia magasságokat. A lényeg mintha abban mutatkozna, ahogy viseli magát és a szép hangját, kicsit korlátoltnak érződő magabiztossággal. Az ok azonban nem számít, csak az eredmény: Schrott tempóérzéke a magabiztosságtól kiváló, az énekes belefészkeli magát a szerepbe, mindenre van ideje, a poénok poénnak hatnak, és a közönség hálás is érte.

Ahogy nézem az egyébként egyre javuló előadást, mégis megérint az opera örök igazságtalansága: mindig az énekesekkel van baja az embernek. Pedig a gyenge láncszem Vashegyi György, miatta halódik mindenki, nyitánytól fináléig, neki nincs – majdnem azt mondtam, humorérzéke, de inkább színpadi érzéke, esetleg szóérzéke, tökéletesen hidegen hagyja, hogy mit énekelnek, mi a szituáció, szeretnek vagy utálnak, színlelnek vagy perzselődnek. Vashegyi rátette a fedelet a befőttes üvegre, rátette, rácsavarta, és biztos, ami biztos, rá is ült, nem lesz itt énekes kultusz. Talán ennek is van mélyebb értelme vagy magasabb szempontja, de nem jöttem rá, mi az.

Téli fogorvos

Téli fogorvos

Sok okból szeretek fogorvoshoz járni, de leginkább azért, mert néha van egy kis csúszás, és beleolvashatok a pácienseknek kitett Téli berekbe. Tudjuk, amit tudunk, Fekete István, a Tüskevár folytatása, téli változata, és körülbelül ugyanolyan értetlen vagyok vele, mint a két évvel korábbi könyvvel: ifjúsági regényként tartjuk számon, pedig nem az. Mintha nem lehetne vele mit csinálni, ahogy Fekete István is egyszerre megkerülhetetlen és megkerülendő, furcsa irodalom, határmenti mondatok, a legegyszerűbb, ha leküldjük a gyerekek közé az egészet, ők majd tudják, mit kezdjenek vele.

Ha tudják, mert nem tudom, szeretik-e még, úgy, ahogy azok szerették, akik Bánhidi Lászlót nézték a Szünidei matinéban, és aztán el akarták olvasni, hogy is történt mindez valójában.  

Mindig meglep, hogy ifjúsági írósága ellenére Fekete István mennyire nem ismeri a gyerekek világát, mennyire csak a felnőttek által elképzelt jóravaló diákok lakják a lapokat, mennyire nem reális, vagy nekem nem annak tűnik, hogy két tizenkevés éves ember előbb magázza egymást, és csak az ismeretség közelebbivé válásával kezdenek el tegeződni. Nem hiszem, hogy 1959-ben ez így zajlott volna.

Közben meg ott van az író Fekete István, a szépen megfogalmazott bekezdések, amelyekben annyi öröm van, még ha a fogorvosnál üldögél is az ember, nem nagyon bonyolult megoldások, de mégis állandóan ámulni kell tőle. Hogy a Téli berek esetében ne mozduljak el a legelső nyomtatott laptól: nehezen indul a reggel. A legjobban ezt úgy lehet elmondani, hogy nehezen kezdődik a könyv, négy nekirugaszkodós bekezdéssel. Mindegyik végén egy-egy hasonlat. Mindegyik tökéletesen elég volna önmagában is, a kamasz olvasónak még ez is túl sok a leírásból, a felnőtt, akiről nem is tudom, olvas-e még ilyeneket, először csak azt érzi, hogy hú, de utálja Fekete István a szürke várost, zörögnek a villamosok a mocskos vályúban, de aztán ott van ez a bekezdés is:

Nem volt csattanó kiáltás ezen a reggelen, nem volt árny, és nem volt fény; nem lehetett észrevenni, hogy a villanylámpák mikor aludtak el, vagy égtek-e egyáltalán. Nem csillantak az ablaküvegek, amelyek nyirkosak voltak, mint a hüllők háta, és a város ébredésének zaja olyan tétovázó tápászkodás volt, mint a betegé, aki csak azért kel fel, hogy a doktorhoz menjen, de még ezen is gondolkozik.

 

Belenyújtózik az ember, és gyorsan visszafekszik. Már ha nem épp a fogorvosnál üldögél.

feketeistvan.jpg

Jonas, nur du allein

Jonas, nur du allein

p1100024.jpeg

Azt hiszem A fehér folt című Rejtőben van az a részlet, hogy „nem hiába mondja a nóta is: Párizs, Párizs, csak te egyedül. (Wien, Wien, nur du allein)” Ezt én valamiért annyira viccesnek találom, hogy valósággal terrorizálom vele a környezetemet. Ha elhangzik az a szó, hogy Párizs, mindig idézem. Ők meg soha nem nevetnek, és nem tudom, hogy azért, mert nem ismerik a dalt, vagy egyszerűen csak nem találják humorosnak.  

A dalt most elénekelte Jonas Kaufmann is, ebben a nagyon kétrészes bécsi estjében, és szép sikere volt vele. Ámbár nem tudom, mit kellene neki tennie ahhoz, hogy ne legyen szép sikere, most például elfelejtette az egyik dal szövegét is, fejéhez kapkodott és leállította a zenekart, mégis nagyon tapsolták. Tapsoltuk. Pedig ez sem először fordult elő vele, az Italia mia műsorában a Nessun dormánál lett rövidzárlata, az sem gyakori.  

Megbízunk egymásban, még azt is hozzátenném, hogy tudjuk, mit lehet várni a másiktól, de azért ez nem teljesen igaz. A koncert elő része nem volt épp diadalmenet, Kaufmann elég bágyadt hangon kezdett, szorgalmasan köhögött is, lassan hozta föl a hangverseny frakkos (Johann Strauss) részét elfogadható sikerűre. A zenekara gyöngécske volt, viszont úgy tett, mintha a Bécsi Filharmonikusok lett volna, poénokkal próbálta földobni a produkciót, tik-takoltak a Tik-tak polka alatt. Ha elfogadhatóbb tempóban és tisztasággal játszottak volna, nagyobb lett volna az örömünk.

A második részre Kaufmann a frakk helyett sötét ruhát öltött, lógó formátumú nyakkendővel, és mikrofonba énekelt, sőt, még fütyült is, mint Mása. Meglepő módon ez volt az érvényesebb, itt játszott többet. Játszott az arcával, játszott a szöveggel és a hamisítatlan (persze: hamisított) bécsi kiejtéssel. Nem nagy hangi élmény, arról szó sincs, de azért báj meg kellem, meg Wien. Végül is ezt hirdették meg, nem a Parsifalt, ti fanyalgók. Ezt magamnak is mondogatom.

Sátáni kacaj

Sátáni kacaj

sherrill.jpg

Az van a plakát aljára írva, hogy minden jegy elfogyott. Még szép. Visconti rendezés, Mehta vezénylés, Marton éneklés. És az éppen ma 85 éves Sherrill Milnes énekli Luna grófot Milnes nem csak távoli hangélmény, közvetítésekből és lemezekről, hanem volt szerencsém néhányszor valóban látni és hallani őt. A legfurcsább valami Aida próba volt a Vörösmarty téren, az azóta már elbontott ház próbatermében, késő éjszaka, amikor az ember elhitte, hogy van Budapestnek egy titkos élete is, összegyűlnek a világ híres énekesi, és az Aidát próbálják. Persze, volt belőle előadás is a Kongresszusi Központban, de az csak jó volt, nem annyira hihetetlen, mint a próba, ami mintha a Macskáknak lett volna valami különkiadása és operai változata.

Milnes volt a világ egyik legfontosabb baritonja, a másik két legfontosabbnak sincs szégyenkeznivalója, Bruson és Cappuccilli, de Amerikában Milnes volt a nagyobb sztár, nyilván nem teljesen függetlenül a megjelenésétől, a termetétől, az egész operai légkörtől, ami körülvette. Pedig nem a színpadi rózsabokorban jött a világra, a szülei tehénfarmot vezettek Illinois-ban, ő meg gyerekként operaáriákat énekelt az állatoknak. Állítólag a traktor tetején állva próbálgatta a sátáni kacajt. Elég jól begyakorolta, mert az Otello Credójában ő a legelvetemültebb kacagó. És Don Giovanniként sem volt kevésbé elvetemült. A Rigolettóban viszont magas C-t énekel (ez nem biztos), amikor Gildát keresi, ki is esünk a hangulatból, de megéri.

Boldog születésnapot, Sherrill bátyó, de mielőtt megmutatnám, hogy énekelte a Prológot (eléggé olyan, mintha nem Milnes méretű énekest képzelt volna oda a rendező Franco Zeffirelli, de a vége, a vége!), még el kell mesélnem egy nem is zenei élményemet. A Giocondát vették föl az Olasz Intézetben, Domingo-Marton-Milnes vezető hármassal, de aztán Domingo nem tudta vállalni a felvételt családi okok miatt, így Giorgio Lamberti lett a tenor. Énekelték az Enzo-Barnaba kettőst, ármány és butaság, én nagy csöndben fölöttük álltam a karzaton, és néztem őket. Az egyik olasz, a másik amerikai, az egyik óriás a másik jóindulattal átlagos termetű. Álltak ketten a mikrofon előtt, mindkettőn világos, nyári pulóver, mindkettő csuklóján aranylánc, mindkettőnek óriási aranygyűrű a kezén, nagy színes kővel, Milnesé, a keze méretének és az ujja vastagságának megfelelően akkora, hogy akár színpadi gyűrű is lehetett volna, vagy igazi dózse igazi kezén a hatalom jelképe. Szóval egybemosódott minden, opera, színház, való élet és elképzelt való élet, és akkor azt éreztem, hogy sok van, mi csodálatos, de az operánál nincs semmi csodálatosabb.    

Közvetett levélváltás

Közvetett levélváltás

Varga Imre decemberi halálakor jutott eszembe, hogy hiszen mi leveleztünk. Nem közvetlenül, és viszonylag egyoldalúan, de mégis, valahol a dossziékban van egy levelem tőle. Még a keltezését is meg lehet tippelni, 2010 decembere után. Akkor sikerült egy szellemesnek szánt szösszenetet írni arról, hogy amikor a szobrász az Erkel domborművet készítette a gyulai emlékház falára, akkor feltehetően félrelapozott a Nagy zeneszerzők arcképcsarnoka című könyvben, és véletlenül Verdit formázta meg Erkel helyett.

erkeltabla.jpg

Egy olvasó elküldte Varga Imrének a cikket, és ő válaszolt rá. Nem nekem, szóval nem is dicsekszem tovább a pen friendséggel, de az olvasónak megírta, hogy csacsiságokkal nem szokott foglalkozni, és ez csacsiság. Annyira tetszik ez a szó, annyira múlt századi, és közben elegáns, hogy ilyenkor tényleg azt érzem: érdemes híres szobrászokkal pimaszkodni. És még van is egy levelem Varga Imrétől.