Ez a történet 1992-ben kezdődött, amikor bemutatták nálunk is a Hook című filmet. Dustin Hoffman, Robin Williams, Julia Roberts. Hook, Hook, de mi az a Hook? Nem tudod? Hát az a Pán Péter sztori.

Ja, az. Az ember nem kérdezgeti tovább, hogy és mi az a Pán Péter sztori, mert akkor meg azt mondják, hogy amiből a Hook lett. Vannak ilyen mesék, amelyekből kimaradtam, Harry Pottert sem olvastam, Tolkienből is csak Boromir haláláig jutottam, nem ment tovább. Miközben ismerek embereket, sőt rokonokat, akik minden évben elolvassák A gyűrűk urát. Hanem aztán most tavasszal a boltban megláttam a kék színű Pán Pétert, a 2015-ös kiadást, most, vagy soha, és inkább most. Még abban sem vagyok biztos, hogy túl későn találkoztam vele, lehet, hogy gyerekként nyugtalanítóbb lett volna, alvászavarokat okoztak volna az elveszett fiúk, meg amikor Péter visszarepül az anyja ablakához, és látja, hogy be van csukva az ablak, az anyja meg egy másik kisfiút dajkál.

Minden úgy jó, ahogy történt. De ha már így történt, és London, akkor el akartam menni a Kensington Gardensbe, ahol a Pán Péter játszódik, többnyire sötétedés után, amikor bezárják a kertet, és előjönnek a tündérek.

A sötétedést nem vártam meg, se a kert bezárását, és egy ideig a titokzatosságot sem éreztem, szép, nagy kert, régi fák, annyira régiek, hogy egyidősek a kerttel, amit 1728-ban választottak le a Hyde Parkról Karolina királyné kérésére. Halak, madarak, mókusok és…  igen, Pán Péter szobra. 1912 április 30-án éjjel állították föl, hogy másnap a mit sem sejtő gyerekek Pán Péterrel találkozzanak. Maga az író, J. M. Barrie választotta a modell kisfiút, amint fújja nem éppen szokványos pánsípját. A szobor tényleg nem nő fel soha, csak hát mozdulni sem tud, hogy lesöpörje a fejéről a pókhálókat. Van ára az örök ifjúságnak.

A szél talán jobban fúj, a nap talán kevésbé süt, de azért tengerpart ez is. Brighton. Nem ide jön az ember, ha meg akarja mosni a lábát a sós vízben, mégis ismerős a táj. A víz nem kék, inkább zöld, de az ég már a megszokott. Hatalmas régi szállodák, verőfény, valamiért mégis Britten szólal meg belül, a Négy tengeri közjáték a Peter Grimesból, pedig se köd, se vihar, se hajnal, se vasárnap nincsen. Indulás a mély fövenyen a víz felé, és megint a Peter Grimes jut az eszembe, a régi pesti előadás, Kovalik rendezés. A szereplők a benti tenger mellett sem tudtak rendesen járni. Hogy ezt a hatást elérjék, a színpadot vastagon csíkokra vágott autógumikkal szórták föl, a lábak süppedtek, a bokák billegtek.

Sajnos ennyi használt autóguminak már borzalmas szaga van, ha jól emlékszem, volt énekes, aki émelygett tőle, végül nem is vállalta a fellépést. Még jó, hogy az élet nem mindig és nem mindenben utánozza a művészetet.

Ezt találtam Londonban, egy postaláda tetején. Eleve érdekes, hogy vannak még postaládák, sőt telefonfülkék is. Nem is tudom, vajon mennyire használják a két dolgot rendeltetési céljuknak megfelelően, vagy csak hozzátartoznak a városképhez, ezért élveznek fokozott védettséget. De most, a labdarúgás nagy nemzeti összetartása idején talán még fontosabbak, és ezek szerint Londonban is van egy Kolodko Mihály, ő azonban bronz helyett fonállal és horgolótűvel alkot.

Come on England.

A Wallace gyűjtemény önmagában is szép, vagy lehet, hogy önmagában szebb is, mint mostanában, amikor Winston Churchill képeit is megmutatják az érdeklődőknek. És ki ne érdeklődne, Churchill amúgy is multifunkciós ember volt, hiszen irodalmi Nobel-díjat is kapott, hátha festészetben is zseni. Vagy ha nem zseni, legalább eredeti, különleges, más.

Hát nem az. Igazi, klasszikus, amatőr pingáló, legfeljebb azt tudja, hogy megmutatja, miben más a gyenge profi a közepes amatőrhöz képest. Az utóbbi festi, amit lát, és nem lát semmi különöset, viszont azt sem tudja lefesteni. Nem arról van szó, hogy valamit meg akar mutatni önmagából vagy a világról, hanem ott akar ülni a vászon előtt, és festékfoltokat akar azon elhelyezni. Nincs vele különösebb célja, az idő eltöltésének egy érdekes módja, és egyedül is lehet csinálni, nem ül senki mellé, mint a színházban vagy a moziban. (Churchill mellé amúgy sem volt könnyű ülni, állítólag mindig két jegyet vett, egyet magának, egyet meg a kabátjának. Persze, akkor még a másik oldala szabad maradt.)  

Nincs felfedezés. Vagy csak amolyan magánéletiek, mint amikor a körülötte lévő tárgyakat festi. Üvegek és üvegek. Fekete címkés Johnny Walker. A falon lévő felirat azonban azt mondja, hogy a piros címkéset jobban szerette. Lehet, hogy a fekete szerepeltetése mégis valami festői elgondolás következménye?

Ha jól emlékszem, Picasso mondta, amikor felhagyott a kerámiakészítéssel, hogy az anyag nem bírta el az alkotó energiát, vagy annak súlyát. Az ember érteni véli, bár a festészet anyaga is többnyire vászon, hogyhogy az meg elbír mindenféle ilyesmit.

Bonyolult. Mindenesetre a mai közönséget ez nem zavarja, a legnehezebben megnézhető kiállítás ma Londonban az Elsa Schiaparelli életművét bemutató tárlat a Victoria and Albert alagsorában, napokra előre kell foglalni, hogy azután az ember miket is lásson? Kötött pulcsikat, karcsú nőkre tervezett blézereket, hosszú ruhákat.

Nem hülyéskednek ezek velünk? De nem. Tényleg szépek, még ha az egész kiállítás egy kicsit divatbemutatóra is van fazonírozva, végig szól valami rejtélyes elektronikus zene, a világítás változik, hogy jobban szórják a csillámok a fényt. És közben ott vannak a Schiaparelli körül megjelenő művészek, Man Ray és Salvador Dali. A homáros ruha, ami akkor szenzáció volt, egy földig érő női ruha szoknyarészét díszítette egy nagy, vörös homár.

A divat meg olyan, hogy szépen lassan leszivárog az alsóbb néposztályokhoz, homáros ruhám azóta nekem is van, az egyik pólómra Dali homártelefonját nyomták rá.

Szép is, jó is, érdekes is, az embert elkezdi foglalkoztatni Schiaparelli élete, megvásárolható az önéletrajza. Mire a shopba érek, sajnos már telítődök a szép ruhákkal, és már amikor a kis sárgarépagombos otthoni blézert néztem, eszembe jutott Leacock Karinthy fordításában: mikor megérkezik új állomáshelyére Gertrúd, a nevelőnő, egyszerű, túrósrétessel díszített kalapot visel.

Tegnaptól kezdték el árulni a jegyeket a British Museumba a Bayeux-szőnyeg kiállításra, amire azt mondja az ember, hogy a jelek szerint van érdeklődés. A kiállítás ugyanis szeptember 10-én nyit. A szőnyeg persze csak magyarul szőnyeg, lehet, hogy már magyarul sem, én még így olvastam róla ezer évvel ezelőtt, amikor a munka friss volt. Mert azt lehet tudni, hogy legkorábban mikor készült, 1066 után, hiszen a hastingsi csata eseményei vannak rajta. A legkésőbbi időpont talán 1092, de hogy pontosan kinek volt szüksége egy hetven méter hosszú, fél méter széles hímzésre, azt csak találgatják. A kárpit mindenesetre Bayeux-ben volt, ott is lehetett megnézni az erre épített múzeumban, amit most renoválnak, így a művet áthozzák Londonba.

Reggel mutatták a tévében, hogy ez mit jelent: körülbelül hetven ember kesztyűs kézzel, finoman fogja az egyébként is valami alkalmatosságra szerelt kárpitot, valaki vezényel, ők meg nagyon aprókat lépve elindulnak a kijárat felé. Nem az a típusú műtárgy, amit élelmes és lelkiismeretlen tolvajok rohammal elrabolnak, és aztán értékesítik a piacon.

Középkori képregény. Először lesz látható a szőnyeg úgy, hogy végig lehet sétálni mellette, az ember megkeresheti a kedvenc jeleneteit, ha vannak ilyenek, páncélos lovagok darabolják föl egymást, hajók kelnek át a csatornán, vagy szegény Harold király, éppen a sisakján át a szemébe fúródik egy nyílvessző. Jövő júliusig lesz a kárpit Londonban, addigra talán elkészülnek Bayeux-ben a felújítással.

A birodalmi élet. És annak minden szörnyűsége. Időnként beleütközik a turista, főleg, ha egy birodalom fővárosában van. Nézi Londonban az Albert emlékművet, arany ember ül a házikóban, csillog-villog. A házikó négy sarkában meg az egész világ, Európa, Ázsia, Afrika és Amerika. Ez mind a miénk. Kicsit olyan, mint Bernini kútja a Navonán, de csak kicsit. És az csak a világ négy nagy folyója, nem mondja, hogy az övék volna.

Ugyanezen Albertről és feleségéről, Viktória királynőről van elnevezve a Victoria and Albert Museum, ott kezdődött a viszolygás, ami szörnyű hálátlanság, mert iszonyatosan kedvesek voltak hozzám. Elsa Schiaparellit akartam megnézni, meg is néztem, majd el is mesélem, de elég sokáig úgy volt, hogy reménytelen a helyzet. A kiállításra kiadható jegyek elfogytak, annyira elfogytak, hogy a következő lehetőség majd július 8-án adódik. De hát, izé, újságíró vagyok. Szuper, írjak a sajtóosztálynak. Nem válaszolnak. De amíg ott téblábolok, megint kérdezik, hogy segíthetnek-e valamiben, és addig kérdezik, addig segítenének, amíg tényleg segítenek, valóban elintézik, hogy láthassam Schiaparellit.

Amíg segítenek, én hálátlanul viszolygok, a múzeum jegy nélkül látogatható részében bámészkodok. Mindenhonnét összehordott márványok, leginkább kutak, szobrok, sírkövek. Egy lépcsősor a falon. Ha az ember egy kicsit közelebb megy, akkor látja, hogy nem is lépcsősor, csak a lépcsők széle, amit értékesebb kőből faragtak meg. Most itt van a múzeumban, funkciótlanul és értelmetlenül, nem vezet sehová. Tudom, hogy itt legalább védve van, és itt meg lehet alaposabban szemlélni, Itáliában feltehetően úgy megy el mellette az ember, hogy észre sem veszi, lépcső, lépcső, mi van abban, valamin föl kell menni az emeletre. Mégis elámulok ezen a világszemléleten. Ami mozdítható, azt el kell hozni. Nyilván meg kell venni, aztán jöhetnek az emberek, hajóra rakják, elviszik Londonba, és akkor az a miénk. Mennyivel egyszerűbb megvenni, mint megfaragni.

Nagy Zurbarán-kiállítás van Londonban, a National Galleryben. Persze, a nagy múzeumok magabiztosságával: nekik nem kell igyekezniük, akkor is sorban állnak az utcán, ha csak az állandó kiállítást lehet megnézni, Piero della Francescákat, Leonardókat, meg egy furcsa, korai, befejezetlen Michelangelót. Arnolfini és neje, kutyája, papucsa. Zurbarán a mínusz 2 szinten van. Már úgy értem, helyileg, nem színvonaliban.

Talán ezért is közeledik az ember némi megilletődöttséggel, nézni ezt a világot, szentek és sötét hátterek, Szent Ferenc holtan, de álló helyzetben, vastag, szakadt darócruhában. A szomszéd falon ugyanő, de áhítatban. Itt is szakadt a könyöke, próbálják megmagyarázni Zurbarán vonzalmát a szövetek, selymek, tafoták iránt: az apja gyapjúkereskedő volt.

Hát, ha ilyen egyszerű...

De honnét van Zurbarán vonzalma a fehér iránt? Honnét a fekete hátterek iránt? Honnét a nagy méretek iránt? És honnét a kicsik iránt, hogy az ember lát egy korsót, egy poharat, és azt érzi, ezek is valami megszentelt tárgyak, állandóan arról beszélnek, mennyivel titokzatosabb az élet, az igazi élet annál, ami a poharakban és tányérokon van.

Így jutunk el a bárányig. Ez is fehér, ennek is sötét a háttere, a felirat szerint még életben van, én nem vagyok benne olyan biztos, de nem is zárom ki. Nem nyugalom van rajta, nem béke, csak megadás, legyen, ha lennie kell. Jön a béna érzés, hogy de jó volna megsimogatni, vagy valamit tenni. Olyan erős ez a felszólító erő, hogy kínomban megfogadom: nem eszek soha többé bárányt. Miattam ne mészároljanak le senkit.

Este persze bárány a vacsora, finom levantei fűszerezéssel. Persze, hogy megeszem. Nem olyan könnyű valamit is tenni.

A sátán kutyáját hallgattam Szacsvay László előadásában. Illetve csak az elejét, a fordító előszavát. Dicsérik benne Conan Doyle-t, érthető, hogy micsoda figurateremtő ereje volt, nem véletlenül zarándokolnak el évente több százezren Londonba, a Baker Street 239-be.

Hová? Nem 221B? Szerencsére pont itt lakom, a szomszéd utcában, gyorsan átugrok és megnézem. 

Persze, hogy annyi. És mivel a többszázezerből most csak körülbelül tizenöten vannak az ajtó előtt, csatlakozok hozzájuk, én is megnézem, hol is lakott a detektív.

Persze, igazi turistacsapda, de hát ezt körülbelül lehetett előre tudni. Conan Doyle azért választotta ezt a címet, mert ez akkor nem is létezett, ma is csak jóindulattal létezik, úgy értem, 221A nincsen, 219 után jön a 221B. És odabent ugyan mit is várhat a látogató egy kitalált ember nem létező lakásában?

Körülbelül azt, amit gondolt. A híres perzsa papucsot a kandallópárkányon, amelyben Holmes a dohányt tartotta, ki tudja, miért, hiszen a dohány így biztosan kiszárad még a ködös londoni őszben is. Fotelek, hegedű, a legfelső szinten egy kék virágos WC. Ezen ült reggelente a rendkívüli ember. Néhány kétellenzős deerstalker, Holmes sapkája. A vezető megkérdi, mit gondolunk, hányszor esik erről a sapkáról említés a Sherlock Holmes összesben.

Nullaszor. A sapka az illusztrátor találmánya volt, Conan Doyle maga állítólag utálta is, Holmeshoz a cilinder passzolt. Szóval akármekkora is volt az író figurateremtő zsenije, sehol sincs a rajzolóéhoz képest.

Ma százéves Mel Brooks, akiben sok csodálatos dolog van, és akivel sok csodálatos dolog történt, ott van mindjárt az, hogy egyáltalán: él. Ezzel bizonyította az egyik bölcsességét, amely szerint a humor a halál ellensége. Mel Brooks EGOT-díjas, vagyis elnyerte az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt. Rajta kívül csak 21 embernek sikerült ez a szórakoztatóipar történetében.  Filmek, zenék, szerepek, forgatókönyvek, dalok, könyvek – amit lehet, azt ő kipróbálta. Van mire visszanéznie. Nem is tudom, miről a leghíresebb, az Űrgolyhókról, Az ifjú Frankensteinről, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelméről. Talán mégis A producerekről, ami volt színdarab, film, musical, végül filmmusical, és mindig sikeres. Mindig vicces. Arról szól a történet, hogy két producer rájön: ha jó biztosítást kötnek a bemutatandó darabra, akkor nincs más dolguk, csak meg kell bukniuk, és garantált az anyagi haszon.  Íratnak egy orbitális baromságot, Hitler-show, fogkefebajszos, egyenruhás és nejlonharisnyás figurák éneklik, hogy Springtime for Hitler and Germany (ez a musical-változat). A kritika és a közönség fölfedezi a darabban a harsány és finom humort, szatírát és elmeélt, nem sikerül megbukni vele, kész a tragédia. Nagyon kellett röhögni. Még a Madách Színházban is.

Mint sokat látott, sokat tapasztalt és bölcs embert, megkérdezték tőle, mi a különbség a komédia és a tragédia között. Nagyon egyszerű. Ha megvágom az ujjamat: tragédia. Ha mész az utcán, beleesel a csatornába, és meghalsz: komédia.

Hát csak óvatosan a járkálással.