Tudjuk, média, meg világfalu, meg, hogy még kisebb egységig jussunk, mind egy nagy család vagyunk, most már nemcsak a sztárokat gyászoljuk, de a sztárok rokonait is. Meghalt Madonna öccse, meghalt Whitney Houston anyukája, bár az ő hangját éppenséggel lehetett hallani, vokálozott nagymenők mögött is. Arra azért soha nem vettem a fáradságot, hogy megkeressem, meghallgassam, melyik Aretha Franklin-dalban hallható a háttérben Cissy Houston, meg annyira nem is volt szükség rá, hiszen énekelt Whitneyvel is, a berobbantó lemezen, ahol az I Wanna Dance With Somebody volt a nagy szám, eléneklik ketten a Sakkból az I Know Him So Wellt. Egyébként igazán nagyon jól. Azt lehetett tudni, hogy valahogy Dinne Warwick is a Whitney-rokonsághoz tartozik, de az számomra új hír, hogy Leontyne Price is, a Metropolitan és a Scala első afro-amerikai Aidája, és ki tudja, még mennyi ideig lehetne sorolni az érdemeit. És akkor ránéz az ember az életkorokra, Cissy Houston 91 éves volt, Dionne Warwick most lesz 84, Leontyne Price rég elmúlt 97. Csak Whitney nem érte meg az ötvenet.

A szavak végén az ó, ő mindig hosszú. Kivétel. no, nono. Ezt ugyan a szabályírók nem tették hozzá, de kivétel még a nonono, nononono, és így tovább.

Az egész arról jutott eszembe, hogy le kellett írnom a tetű szót, és hibásan rövid ü-vel írtam, rögtön alá is húzta a helyesírásjelző, kijavítottam, de közben arra gondoltam, hogy miért is? Soha nem mondtam még ki hosszú ű-vel, nem is ismerek senkit, aki így mondaná, igaz, nincsenek is olyan ismerőseim, akik nagyon gyakran alkalmaznák a szót, de ez most mindegy. Persze, ez valami finnugor szabály, a szóvégi mássalhangzók hosszú volta.

Rögtön eszembe is jutott a kedvenc nyelvtani szabályom, a szavak végén az ú többnyire hosszú. Kivétel: és itt elkezdődik egy végtelennek látszó felsorolás, apu, anyu, bábu, lapu, batyu, gatyu, Pityu, Samu, kamu, hamu, mamu, Katu, satu, Batu, és így tovább, a végtelenségig. Az az érzésem, soha nem próbáltam, de hogy sokkal előbb jutnak eszembe rövid u-ra végződő szavak, mint hosszúra. Hát így próbáljon meg az ember szabályok szerint élni.

Mintha ez is épp fordítva volna a tenger partján. Amire mi azt mondjuk ősszel, hogy álmos ő, de nem beteg, arra az Adria azt mondja, beteg ő, de nem álmos. Itt van az ősz, itt van újra, megkezdődik végre az igazi élet. Fürdővendégek és a fürdővendégeknek szánt mosolyok nélkül, mintha alig várnák, hogy menjünk már el, hagyjuk végre magára ezt a világot, hadd szedje össze magát.

Hogy is mondjam? A búcsúvacsorára ezt ettem: linguine con il meglio di nostro mare. Amit persze az étlap készítői úgy értettek, hogy az ő tengerük legfinomabb falatjaival, de én persze úgy értettem, hogy a mi tengerünk legfinomabb falatjaival. Ennek a tulajdonosi álközösségnek van vége ősszel, mostantól májusig a tenger az övék, csak az övék, mindenféle tengertelen jöttmentek maradjanak távol.

Minden nap jön egy teherautó, és elviszi azokat a nyugágyakat, amelyeket az élükre állítva helyeznek ki, mára már csak három maradt. Fölszedték a tengerhez vezető műanyagút felét, két vagy három lécszerű elem maradt, erre kell indulni, aki nagyon a víz partjára vágyik, de nem könnyítjük meg az útját a homokbuckákon. Mint amikor az étteremben utolsónak marad a vendég, a személyzet mászkál, kezdi jelezni, hogy tessék már fizetni és lekopni, hangosabban beszélnek, terítenek, néhányan elmennek haza, fennhangon köszönnek, hátha észreveszi magát a ragaszkodó fogyasztó. Hadd éljük a boldog életünket. Tessék már hazamenni.

Sok dologért csodálom Petőfi Sándort, nem a költőt, hanem az embert, ha van értelme ennek a különbségtételnek, mindenesetre a munkásságán kívül is. Például azért, mert mint a gólya, félig feketében, félig fejérben jár. Vagy azért, mert tud örülni annak, ami az övé. Szóval az Alföldért.

Ez azért visszatérő kérdés, ha egész nap bámulom a tengert, és a végén egyáltalán nem érzem azt, hogy na, ez a nap is az ördögé, akkor miért nem lehet ezt otthon megtenni? Kimenni az Alföldre, és nézni a síkot. Nem azt mondom, hogy az unalmas, hanem hogy alapjában véve soha nem is próbáltam. A tenger talán többet mozog, jobban változtatja napközben a színét, apály és dagály, hullámok, szél, de az alapélmény mégis a tér. Tér pedig van az Alföldön is, ahol Petőfi lelke is börtönéből szabadul. És még el is mondja a kulcsszót, hogy az Alföld tengersík, de eszében sincs azért tengerre váltani.

Amennyire tudom, Petőfi soha nem is látta a tengert. Ja, így könnyű?

Ez már az utószezon. Elvégre október van. Az ember élvezi, hogy kevesedmagával sétálgat a parton, és nézi ezeket a kivetett bálnagerincoszlopokat, vagy mik is ezek. Ja, igen, télre nemcsak a nyugágyakat tüntetik el, de kiveszik a kisasztalokat is, amelyek körül kettesével üldögéltek, üldögéltünk, néztük és hallgattuk egymást, próbáltunk rájönni, ki honnét jött és hová megy vissza. Most minden egyértelműbb, a társadalmi helyzet még esőkabátból is könnyebben megállapítható, mint fürdőnadrágból. A kisasztalokat kiszedik, és ilyen körökbe helyezik el, fogalmam sincs, miért, nyilván a szállítás miatt, de közben az egészből lesz egy mini-Stonehenge, középre kellene állni, és nézni, hol kel föl a nap. Itt leszünk majd a nyári napforduló idején is, de akkorra ezek már megint kisasztalokká válnak.  

Van egy jelenet a Kleopátra című filmben, aminek mindig utána akartam nézni. Ez tényleg így volt? Aki látta, nem felejti, bár, gondolom, a Kleopátrát is utoléri a filmek sorsa: egyre kevesebben látták. Mondhatni, generációs szakadék lehet belőle, vagy ha nem is szakadék, de szakadék jelző, olyan, mint a fényképezésnél, hogy ki az, aki belenéz, és ki az, aki maga elé tartja a gépet.

Kleopátránál maradva, van egy jelenet, amikor Kleopátrának feltétlenül találkoznia kell Julius Caesarral, ez a történelemben is így volt, Caesar dúl-fúl, hogy Ptolemaiosz kivégeztette Pompeiust, átkel Egyiptomba, Kleopátra száműzetésben (vagy menekülőben), és megérti, hogy ha Caesart a maga oldalára fordítja, akkor maradhat a trónon vagy visszakerülhet oda. A filmen úgy csempészteti be magát Caesarhoz, hogy szőnyegbe göngyölik, és aztán, amikor bemutatják az elegáns ajándékot, kiderül, hogy még elegánsabb és még nagyobb ajándék.

Nagyon klassz, de már gyerekként is arra gondoltam, hogy ez egyáltalán túlélhető? Lehet, hogy órákig kell lapulni a feltekert szőnyegben, levegő biztos nincs sok, és ahogy előkerül belőle a nő, biztos nem lehet szépsége teljes pompájában. Egyáltalán: voltak akkor már ilyen szőnyegek a világban? Vagy ha a világban voltak, Egyiptomban is? Mert ott mégis meleg van, mire kellenének ezek a méretes perzsák?

Minden kérdésre nem tudom a választ, de az antik források biztosan nem beszélnek szőnyegről. Kleopátrát tényleg becsempészték Julius Caesarhoz, és nem is volt sikertelen az akció, hiszen később közös gyerekük is lett, de valószínűleg szennyeskosárban tették. Vagyis épp ellenkezőleg, tiszta kosárban, lepedők között. A többi történelem. Ja, ez is az volt.   

Utálom... ez túl erős, és nem is illik az emelkedett hangulatomhoz. De azért elég hülyének tartom azokat, akik a hasuk miatt utaznak, vagy jó, nem a hasuk, de a nyelvük, az ízlelőbimbóik miatt, akik csak arról tudnak beszélni, mit ettek, hol, mikor, mennyiért. Így aztán most nem mesélem el a tegnapi vacsorámat, a piros közepű, szélén mégis ropogós tonhalat, meg a mellé kapott libamájat, a sült újhagymát, meg azt a kis sárga virágot, ami az egészet díszítette. Meg a desszertet sem, zabaione fagylalt formájában, kis, kakaós tésztán, meglocsolva 2002-es sherryvel. Komolyan mondom, néha vágyom arra, hogy kiderüljön: becsapnak, a huszonéves sherry legfeljebb csak kettő múlt, csupán áttöltötték egy régi üvegbe, vagy nem is sherry, hanem juharszirup.

De a kávé, az más.

Tudom, hogy másnak is más, hogy másokban is megvan ez az érzet, álljunk már meg egy benzinkútnál, és igyuk meg az első igazi olasz kávét, és onnantól kezdve minden rendben van. Tudom, hogy komoly emberek próbálták otthon reprodukálni az érzést, teljesen sikertelenül, vettek olasz kávét, aztán vettek olasz kávéfőzőt, végül vettek olasz vizet, és csak nem sikerült olyan kávét készíteni, amit itt, ebben az első kúton lévő szendvicsezőben adnak. Talán az olasz áram a megoldás. De hogy az egész nem privát hülyeség, arra bizonyíték a Játék a kastélyban. Mikor a darab elején Turai és Gál azon vitatkozik, hogy vajon balszerencsés nap-e a péntek, Turai egyik érve az, hogy San Martinónál felülmúlhatatlan espresso kávét ittak.

Van állandóság a világban.

Mióta is várom, hogy megnyíljon ez a kiállítás? Mióta megláttam a Szépművészeti oldalsó falán az oroszlánt. Kocsiból, esőben, de hogy tényleg, eljön. Aztán mentem arra biciklivel, és rájöttem, hogy nem is az oroszlán van a képen, hanem egy szörny, a sárkánykígyó, bár ebben a névben, csak két állat van benne, a sárkány és a kígyó, a szörny ennél összetettebb, a szó szoros értelmében. A feje szarvasvipera, a teste pikkelyes, a mellső lába oroszlán, a hátsó keselyű, a farka skorpió. Csoda, hogy össze tudtak rakni egy viszonylag félelmetes állatot, de azért nem ijedek meg tőle, azokon a karmos madárlábakon nem ér utol.

Hanem az oroszlán. Körülbelül akkora, mint egy igazi oroszlán, láttam Bécsben, kék háttérben okkersárga test, éjszakánk erdejében sárga láng, tudom, az a tigris. Meg az Eufrátesz, ha már Mezopotámia.

Így vonult be az ember Babilonba, ha olyan szerencséje volt, hogy kinyitották a kedvéért az Istar-kaput, kétoldalt tettre kész oroszlánok vigyázták. Nem csoda, ha nem adták kölcsön a bécsiek.  

És akkor nyílik a kiállítás, és a Szépművészeti homlokzatán ott az oroszlán. És bent is ott van, itt lakik az Állatkert közelében, persze más alfaj, ázsiai oroszlán, panthera leo persica. Talán éjszaka átordibálnak egymásnak a srácok.

Mikor a Rádiózenekar évadnyitó hangversenyéről szóló beszámolót írtam, azt is el akartam mondani, hogy Holst The Planets című műve előadásának színvonala azért sem mellékes kérdés, mert ez nálunk ritkán játszott darab. Úgy értem, egy elrontott Ötödik szimfónia után senkiben nem az a kérdés fogalmazódik meg, hogy vajon a mű elég jó-e, az a tudás már közkincs. De Holst zenéjének még a magyar címe is változó, hol A bolygóknak, hol A planétáknak fordítják, ha egyáltalán, mert hogy szökőévenként tűzik műsorra, más Holst-műveket három vagy négy szökőévenként sem, az ember arra is kíváncsi, mit szeret a nagyvilág ezen a zeneszerzőn.

Azóta rájöttem, hogy ez nem érv. Mert ott van például a Figaro házassága, az emberek fejében nem kérdés, hogy jó-e a darab vagy az opera, de ami a magyar címét illeti, van, aki ragaszkodik a Figaro lakodalma változathoz. Nyilván oka van rá, hangsúlyozni akarja, hogy ez nem a Jelenetek egy házasságból, nem arról van szó, hogy boldog-e az egykori borbély a feleségével, hanem maga a házasságkötés a téma, annak napja, reggeltől késő éjszakáig. Nekem a lakodalom egy kicsit túlságosan is mulatós szó, de lehet, hogy erről a lakodalmas rock tehet. Lehetne Figaro menyegzője is a cím, végül is Stravinsky esetében a Les noces-t franciából aggály nélkül mondjuk Menyegzőnek, de talán az túl ünnepélyes, túlságosan benne van a menny, ami az operában pont nincs túlságosan benne. Vagy Figaro esküvője? Az ellen semmi kifogás nem jut most eszembe, talán csak az, hogy elég prózai. De nem prózaibb a házasságnál, nem az intézménynél, hanem a szónál. A legjobb talán mégis az, hogy „a Mozart Figaro”, és nem „a Rossini Figaro”. Attól, hogy valaminek nincs állandósult címe, még szerethetjük. Talán Holstra is ez a jövő vár.  

Emlékszem, hogy mennyire fennakadt a szemem, amikor a Sinkovits Imréről szóló nekrológban azt írta Zappe László, hogy mennyire kiváló Törpapa volt. Ez valami vicc? Vagy újságírói zavar, annyira nem volt oda Sinkovits művészetétől, de nem most van itt a hely és az idő, így aztán működésének mellékszálait sorolja: Törpapa, Barbapapa, általában a –papa végződésű rajzfilmfigurák.

Telik-múlik az idő, és látom, amit látok. Ezek a legmaradandóbb élmények. Nyilván a Nemzeti Színház előtti szobroknál nem tehették ki Törpapát, Sinkovitsra emlékezve, nem is tették, Mózesként zúzza szét a kőtáblákat, de ha azt nézzük, mi az, ami a színészéletből generációkon át fennmarad, akkor a jó mesehang biztosan. Sinkovitstól a –papák, Haumanntól az, hogy „látszik egy tüskés hát”, Helyeytől Mátyás király. Azt nem tudom, eljön-e még az az idő, amikor a reklámfilmekben való szerepléseket is említik majd. Hej, hogy tudott menni az elhagyott országúton, benzines kannával a kezében…