Zsótér kinyírja Eszenyit

Zsótér kinyírja Eszenyit

 doktor_ur_elaodas_01_domolky_daniel_print_008_rw_500.jpg

Van az a régi vicc, hogy Brezsnyev, Nixon és Mao ül az asztalnál. A Jóisten megkérdi, ki mit szeretne. Brezsnyev: azt kívánom, hogy Washingtont pusztítsa el egy bomba. Bumm. Nixon: azt kívánom, hogy Moszkvát nyelje el a föld. Boingg. Mao: köszönöm, én csak egy teát kérnék.

Mintha ez volna most a játék. Eszenyi ellenfelei a Vígszínházért folyó harcban most csak egy teát kérnének. A többit elintézte nekik Zsótér Sándor A doktor úr rendezésével. Mert látom a szándékot, azt is halványan, de látom: legyen más. Ne ez a körúti röhögcse, színészközpontú komédia, boldog nekikacarászás. És tényleg más. Csak azt nem tudni, hogy ez miért jó. Vagy az miért rossz. Legalább jól érezzük magunkat, színpadon és nézőtéren. Az olyan nagy baj?

Most nem érzi senki jól magát. Nem pojácáskodnak, hanem mondják, mintha könyvből olvasnák. Nem ülnek a poénok, nem hullámzik a nevetés, nem tudnak Molnárt játszani, vagy már Molnárt sem tudnak játszani, pedig nyilván tudnának, ha azt kellene. Lehet, hogy nem pont ezek a színészek, de nagy a társulat.Ha viszont nincs ez a közös polgári jólét, akkor már nem tudom, miről is szól A doktor úr. Legfeljebb a részvétről. De rossz lehet ezt csinálni. Ha egyszer nézni is ennyire rossz.  

Sherlock Holmes kedvence

Sherlock Holmes kedvence

ladyhalle.jpg

Már a legelső Sherlock Holmes-regényben fölrajzolja Arthur Conan Doyle a mesterdetektív különcségeit. Dohányzik, kábítószerélvez és hegedül. És persze, szereti hallgatni a mások hegedülését, az egyik kihallgatást azért is fejezi be gyorsan, hogy elérje még Norman Neruda koncertjét, aki csodálatosan játszik Chopint(?).

De ki az a Norman Neruda? A neve alapján két gyors félreértést kell tisztázni. Az egyik az, hogy talán spanyol volna, vagy valami dél-amerikai művész, mivel a Neruda név cseh, pontosabban, ha jól tudom, morva, a chilei költő Pablo Neruda Jan Neruda iránti tiszteletből változtatta meg a nevét. A másik félreértési lehetőség (ezzel az angolul olvasóknak nem kell megküzdeni), hogy Norman Neruda férfi volna, tekintve, hogy Norman. De a Norman is vezetéknév, Wilma Neruda fölvette első férje nevét, ami, tekintve, hogy boldogtalan volt a házasságuk, szép dolog tőle. Elválni nem tudtak, de svéd férje, Ludwig Norman halála után férjhez ment a Hallé Orchestra alapító-névadójához, Charles Halléhoz. Föl is vette a nevét, így aztán az amúgy is soknevű (Wilhelmine, Wilma, Neruda, Norman-Neruda) művész ettől kezdve Lady Halléként lépett föl. Késői volt a boldogság, nem is tartott sokáig, mindössze hét közös év adatott neki, de Anglia annyira tisztelte mindkettőjük művészetét, hogy az özvegy Itáliában kapott egy palotát a királynőtől. Nem maradt ott, mivel az első házasságából született fia hegymászás közben életét vesztette a Dolomitokban. Az özvegy visszatért Londonba, hatvanévesen visszavonult, attól kezdve már csak a különlegesen szerencsések hallották őt játszani. Meg a tanítványok, mert később Berlinben tanított is, 1911-ben bekövetkezett haláláig. A hangszere ma az ő nevét viseli. Hogy kinél van most, vagy ki a tulajdonosa, azt nem tudom, de egy időben Zsigmondy Dénes játszott a Lady Hallé Stradivariuson – ez is egy titkos kapcsolat Mr. Holmes és a magyarok között.

Egyes számú önellenség

Egyes számú önellenség

bine.jpg

Nem az a típus, aki egyhamar megszeretteti az orgonamuzsikát a közönséggel. Ez volt az első benyomás, ahogy a nagyon is aszkéta jellegű, magas, sovány, se nem szép, se nem elegáns fellépő ruhájában bejött Bine Bryndorf. De hát ne ítélj korán.

B betűs műsor, Bach, még jó, plusz Buxtehude, Böhm, Bruhns, csak hogy tudjuk, ki is az a Bach, hogy miért más kategória, mint a többiek. Vagy hogy halljuk: van azért más is rajta kívül. Így is, úgy is jó, meg Bine Bryndorf is jó, bár még az a nagy transzformáció sincs meg benne, hogy aztán odaül a játszópadra, kibontja csutkába összefogott haját, és megőrül. Nem, szigorú, de szépen játszik, le vannak szúrva az alapok, föl vannak rá építve a házak. Nyilván nem bánná, ha bemenekülhetne a zene mögé, még ennyit sem kellene jelen lennie, bejönni, meghajolni, csak játszani, játszani. Nem rólam van szó, csak a zenéről. Ami, persze, azt jelenti, rólam van szó, ilyen is van, meg lehet bújni a mesterek árnyékában. Jó neki.

Láb(?)jegyzet József Attilához

Láb(?)jegyzet József Attilához

p2220148.JPG

Mint kiderült, egy kicsit elkapkodtam azt a megfigyelésemet, hogy Párizs nem jelenik meg József Attila verseiben, hiszen 1927-ben megírta a Párizsi anzix című versét (köszönet a figyelmeztetésért), meg talán nem független Párizstól az a két francia nyelvű sor sem, amely a Balatonszárszó című versben van. De az Anzixnál maradva: az utolsó sor az, hogy „s az illemhelyen nincs ülőke.” Hát igen, nyilván sokat változott Párizs az elmúlt kilencvennégy év alatt, és talán nem ez a leghangsúlyosabb, de fényképpel tudom bizonyítani: az illemhelyen van ülőke. Legalábbis a Luxembourg kerti nyilvánosban. Nem kötelezően, csak annak, aki használni akarja. Látható, hogy a porcelán maga olyan, hogy a deszka rögzítésére szolgáló lyukakat fémmel tömték el, de mellékelik az ülőkét annak, aki igényt tart rá.

Változik a világ, a Notre-Dame sem olyan, mint régen. Bár ez épp nem jó hír.

Homlokon csókoló

Homlokon csókoló

p2210098.JPG

Azt nem mondom, hogy azonnal fölismertem – de éppenséggel lehetett volna így is. Dina Vierny, akire azt szokás mondani, hogy Maillol múzsája volt… Nem mondani szokás, tényleg az volt. Ma, persze, ez elképzelhetetlen, egy tizenöt éves lánynak kellett pucérra vetkőznie a vén szobrász előtt. A vén szobrász egyébként egyáltalán nem keresett modellt, megvolt neki a maga ideálja, masszív, erőteljes alakok, mediterrán modellek, tudta, mit keres. Ha nem tudta, akkor, ahogy ő mondta, kiment a konyába, fölhajtotta a felesége ingét, és megbizonyosodott arról, hogy is van ez vagy az a részlet a természetben.

Párizsban viszont megjelent ez a nyugtalanító lány Moldáviából. Az apja még látta Lenint, de nem ez volt a baj, hanem hogy ismerte Trockijt, úgyhogy jobbnak látta, ha lelépnek, majd lesz valami. A lány, Dina sétált az utcán, és valaki odament hozzá: maga tisztára olyan, mint egy sétáló Maillol-szobor. Nem akarja megismerni azt, aki ismeretlenül is magát formázta? Akarta. Maillol épp művészi válságban volt, de ez a kis töpszli lány a puszta létével, a természet adta formáival, az arca különös vonalaival és aszimmetriájával véget vetett az alkotói válságnak. Együtt maradtak. A háború alatt embereket mentett, letartóztatták, elengedték, de inkább elköltözött Párizsból, Maillol ajánlóleveleivel a barátaihoz, hogy jó modell, használják föl az alakját nyugodtan. Milyen érdekes, Maillolnál nem volt szabad beszélni vagy megmozdulni, Bonnard meg csak azt kérte, hogy mászkáljon egész nyugodtan a lakásban, persze, pucéron, éljen, legyen, aztán ő majd lefesti, amit akar. Maillol 1944-ben, autóbalesetben meghalt, Dina Vierny, lassan kiöregedve a modellségből, műkereskedelemmel kezdett el foglalkozni. Maillol, Bonnard és Matisse képei mellett övé volt a legjelentősebb naiv gyűjtemény Franciaországban. 1995-ben elérte, hogy Maillol házából múzeum legyen, azt igazgatta a két fiával. Az utóbbiak, ha jól sejtem, ma is élnek, Dina Vierny 2009-ben, négy nappal a kilencvenedik születésnapja előtt meghalt. Csak a teste – szokták mondani a síroknál. Az ő teste azonban sokszor és sokáig él még.  

p2210099.JPG

Üveghegy

Üveghegy

p2220143.JPG

Néhányszor már nem voltam a Sainte-Chapelle-ben, úgy értem, ott voltam, Párizsban, de a jóra való restség… Mindig meg is bántam, hiszen annyi itt az üveg, az ablak, hogy egy élet is kevés hozzá.

Tényleg kevés, de az egész ennél bonyolultabb. Mert nem látszik szabad szemmel, csak az üvegablakok elenyésző hányada. Nézi az ember, nézi, hogy jól látja? A rózsaablak közepén trónoló Jézusnak valóban egy kard van a szájában. Mindkét keze el van foglalva, az egyikkel hív, a másikkal elutasít, de a kard is készenlétben van, ha sújtani vagy védeni kell. De a szájában, mint valami kalóznak? Csak a képeslapoknál derül ki, hogy bizony, így van. Távcsövet szokás szerint elfelejtettem vinni magammal, de egyébként is: amikor ezek az ablakok újak voltak, akkor a távcső nem is volt föltalálva. Így aztán erős kételyek ébredtek bennem a szokásos gondolattal kapcsolatban, hogy a színes üvegablak volna az írástudatlanok Bibliája, lehet, hogy nekik jobb volt a szemük, mivel nem rontották el a hangyabetűk, de annyival jobb nem lehetett. Villon ugyan azt írta, hogy az édesanyja a templomban nézegeti a képeket, Poklot és Paradicsomot, és tudja, hogy az utóbbiba kerül, de hát Villon anyja nem a Sainte-Chapelle-be járt, az is biztos.

Szóval itt a rengeteg üvegkép, amit alig lát az ember, és akkor miért is jöttünk? A színekért, mert épp besüt a nap. Vagy a tér élményéért, amit nem ad meg könyv, fényképsorozat, internet? Vagy a többiekért, kik szintén nem tudják, mit is kezdjenek ezzel a kinccsel, jobb híján fényképeznek és fényképeződnek. Itt jártam, ma sem lettem jobb ember.

Nem mintha föladnám.

p2220147.JPG

Primitívek

Primitívek

Így jár, aki túlságosan énközpontúan éli az életét. Amikor meglátam a párizsi metróban a plakátot, hogy a Musée Maillolban meghosszabbították A vámos Rousseu-tól Séraphine-ig című kiállítást február 23-ig, azt hittem, mindez nekem szól. Nézd meg, tanulj, van mit. Hiszen azt sem tudod, ki az a Séraphine. Egyáltalán: milyen Séraphine? Lázár Ervin meséiben szerepel egy Ló Szerafin, de az fiú, szóva aligha róla van szó.

A kopp akkor jön, amikor az ember odaér a múzeum elé, és látja, hányan és hányan érezték még úgy, hogy őket is megszólítja a plakát. A sor a sarkon túlig ér, miközben egy olyan szűk kis ajtón lehet belépni, hogy aligha van mögötte sok hely.

p2210125.jpg

Tényleg nincs. Az emberek nagy türelemmel csoszognak egymás mögött, nézik a valaha primitíveknek nevezett naiv festőket. Még épp az első képet meg tudtam nézni, ez René Rimbert alkotása, Rousseau a mennybe megy, repül a bajuszos ember, odafönt már várják a barátok, Ingres, Delacroix, Renoir. Aki emlékszik a Picasso kalandjaira (gondolom: mindenki) Rousseau, nyilván nem függetlenül ettől a képtől, ott is mennybe megy, csak ott hegedül is közben,. Séraphine Louis képeit lényegében egyáltalán nem tudtam megnézni, a többieket sem. Viszont Maillol szobrai épp senkit nem érdekeltek – de az már másik kaland.

p2210089.jpg

Szélfútta

Szélfútta

p2200080.jpg

Tudom, hogy nem szép dolog lángelmékhez hasonlítgatni nem lángelméket – de lehet, hogy Frank Gehry nem is lángelme. Csak fantáziadús építész, meg korának gyermeke, és tudja, hogy hiheteten előnyt lehet összehozni a hihetetlen hátrányból. Ha az ember a város szélére épít közcélú épületet, akkor egyfelől fennáll az a veszély, hogy senki nem veszi magának a fáradságot, hogy kiutazzon oda, másfelől nem is szorongatja a tervezőt a környezet, amit illik vagy kötelező tiszteletben tartani. És akkor előfordulhat, hogy nem is azért mennek oda az emberek, mert kíváncsiak az épületben zajló dolgokra, hanem magát az épületet akarják látni.

Csak azért mondom, mert leszállva a metróról nem tudtam, merre induljak a Louis Vuitton Alapítvány múzeuma felé, de nem kellett sokat gondolkodni rajta, mert szépen mentek arra az extrém módon felöltözött emberek, csak be kellett állni a sorba.

Odabent meg Charlotte Perriand kiállítás van, még két napig. Sajnos túl sokat nem mondott nekem a név, pedig éppenséggel mndhatott is volna, Charlotte Perriand építész volt, belsőépítész vagy talán lakberendező, elég súlyos művészek társaságában. A kezdetekkor Le Corbusier és Fernand Léger mellett és ihletésével dolgozott, aztán, szerencsére jó hosszú élete volt, így rengeteg egyéb művész köthető a nevéhez, a franciák mellett japánok és brazilok, meg Hantai Simon is. Megmutatják a pályaívet, látni, hogyan lesz nagyon csinos lányból nagyon csinos öregasszonnyá, és közben végigsétál az ember a világon, a világban berendezett lakásokon. Többnyire gazdag lakásokon, ahol lóg egy-egy Picasso vagy Le Corbusier a falon, de néha csak egy általa tervezett sí menedékház berendezéséért áll sorba az ember.

p2200073.jpg

Nem mondom, hogy nem dolgozik odabent valami kis méretű ördög, és úgy a negyedik szint táján nem azt érzem, hogy jó, jó, de mégis olyan, mintha egy nagyon színvonalas IKEÁban sétálgatnánk, bele lehet ülni a fotelekbe (nem mindegyikbe), lehet nézni, hogy itt állt az ágy, itt a grafikai gyűjteménynek tervezett polcsor, de akkor át lehet fejben kapcsolni: nem kell a szobabelsőnél leragadni, lehet nézni a falon a képeket. Színvonalas barátok, színvonalas kiállítás – ez is egy tanulság.

 

Zsötem

Zsötem

p2190032.JPG

A Saint Sulpice-szel szemben, egy ártatlan utcában, egy ártatlan kirakat fölött van ez a tábla. Itt lakott, 1926-ban, huszonegy éves korában.

1926 nem hozott különösebben jelentős költeményeket, bár egy aforizmát igen, azt, hogy érted haragszom, nem ellened, de még az értők is talán csak egy verset tudnának idézni ebből az évből, a Kopogtatás nélkült. Párizs nem jelenik meg József Attila költészetében, nem kap ihletet, neki nem lett Bakonya, talán csak annyi nyoma marad az utazásnak, hogy a következő év elején ír egy francia nyelvű verset: Chant de proletaire. Az sem épp főmű, tekintve, hogy a négy versszakban a második és a negyedik sor ugyanaz, a harmadik meg mindig csak annyi: parapamm, paramm, papamm.

Nem jártunk rosszul azzal, hogy nem lett belőle francia költő.

A megtalált Jóisten

A megtalált Jóisten

lewandowski.jpg

Ha Ki nyer mában adják föl, azt mondtam volna Mendelssohn. Zsoltárszöveg, szép, tiszta, nem heves zenével, ki más. Nem is lett volna nagyon rossz tipp, mert Mendelssohn valóban segítette Louis Lewandowski karrierjét, például odahatott, hogy fölvegyék a berlini zeneakadémiára.

Most előkerült a világ számára is Louis Lewandowski, erősen a magyarok közreműködésével, ugyanis a Rádiókórus énekel a Deutsche Grammophon Lewandowski-lemezén,Izsák Andor vezényletével, és a jelenségnek van egy viszonylag profán magyarázata: valakit énekelni kell. Úgy értem, annyi mindenki van már a katalógusokban, annyi zeneszerzőt dolgoztak föl a lemezcégek meglehetős alapossággal, hogy nagyon meg kellene magyarázni, mi értelme van egy újabb Mahler-szimfóniának. Lewandowskit (vagy Weinberget) nem kell megmagyarázni, és hátha valakit érdekel.

Van egy kicsit elszálltabb értelmezése is a jelenségnek. Mintha a 20. század óta más sem volna a nagy zene jelentése, mint hogy a világ szörnyű, elviselhetetlen és keserves, az egyetlen oka az életben maradásnak, hogy ezt nagyon választékosan és változatosan is el lehet mondani, hosszan és röviden, Mahlertől Kurtágig. Ami nem ezt mondja, az popzene. Most meg mintha visszalépnénk a kiindulási ponthoz, és azt mondjuk: hol is léptünk rá erre az útra? Kik is írtak akkor még zenét? No lám, itt ez a Lewandowski. Nála még él a Jóisten. Mi az, hogy „még”? Örökkévaló. Ha Ő nem keres, nekünk kell keresni.

Nem biztos, hogy nagyon könnyű lesz.