El sem tudom mondani, milyen sokat jelentett nekem Anna Netrebko két fellépése a Macbethben. Tényleg nem tudom, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy kísérletet tegyek rá, csak nem most. Ez most még a másnap, amikor az ember próbál rendet tenni az érzései és az élményei között, megmagyarázni, mit is látott, mit is hallott, mi volt benne a jó.

Mi is ez? Szeretet, tisztelet, rajongás, elismerés, hála – így, ebben a sorrendben. Vagy tetszőleges más sorrendben. Ami egyébként nem jelent elfogultságot, süketséget, észre nem vevést.

Mondok egy példát. Tíz vagy tizenöt éve, amikor Netrebko repertoárja némileg azonos volt Natalie Dessay-ével, mindig azt éreztem, hogy nagyon, nagyon tetszik, amit csinál, de Dessay egy kicsit még jobb, még mélyebb, még élesebb. Ma, amikor Netrebko repertoárja némileg azonos Asmik Grigorianéval, legalábbis ami a Macbethet vagy az Anyegint illeti, azt érzem, hogy persze, csodálatos, de Asmik egy kicsit még jobb, még intenzívebb, okosabb és kidolgozottabb, felkavaróbb és igazabb.

Az is fontos, hogy Grigorian és Dessay repertoárjának nincs közös metszete, vagyis Netrebko legalább két énekesnőre való szerepet vállal és teljesít. De a legfontosabb, hogy nem kell választani. Jobb felől és bal felől is nekünk fütyülnek.

Az ember azért ír, hogy megtudja, bizonyos dolgokról és jelenségekről mi a saját véleménye.

A miniszterelnök Párizsban járt, és megnézte a Ferenczy Károly kiállítást, meghallgatta a kurátor vezetését, de klassz, de jó, végre.  Nem szotyola, hanem angol nyelvű tárlatvezetés.

Mi ez a titkos féreg, aminek a foga mintha rágna, rágicsálna?

Megvan. Hogy ezek a képek, vagy túlnyomó többségük itthon lóg, csak vendégségben van Párizsban.  Az volna az ideális, ha azt mondaná a miniszterelnök: Ferenczy? De hát azt mind láttam már odahaza. Tessék inkább a Nan Goldinra vinni. Aztán Matisse-ra. A Louvre-ban meg Michelangelo és Rodin. 

Hogy ebben az ideális világban mikor maradna ideje miniszterelnökösködni, azt most nem látom pontosan.  

Időnként előkerülnek bizonyos oda nem való emberek, akik aztán óriási közönségsikert és szeretetet söpörnek be az oda nem valóságukkal. Ilyen volt Eddie, a sas, aki önveszélyesen síugrott, vagy Eric, az angolna, akiért izgulni lehetett, hogy bele ne fulladjon az ötvenméteres medencébe. És vannak énekesek is, a legismertebb közülük Florence Foster Jenkins, akiről még film is készült. Nyilván magunkat szeretjük bennük, a zuhany alatti éneklésünket, ami körülbelül ilyen lehet, csak szerencsére nem hallja senki. Vagy csak a csöndesen tiltakozó család. Irigyeljük őket, hogy kiállnak magukért, van bátorságuk, megvalósítják az álmukat, csak hát kimerül a dolog: jó, hamisan énekel, de azon túl? Azon túl is. 

Jönnek-mennek, többnyire elfelejtődnek, aztán előkerülnek az internetnek köszönhetően, mint Mrs Miller, aki szintén az éneklést választotta hivatásául, aki rémes hangjával, és még rémesebb tempóérzékével a hatvanas években nagy siker volt, tévéműsorokban lépett föl, slágerlistákra is fölkerült.

Az ember soha nem tudja, mennyire vannak tisztában önmagukkal. A lényeg persze az, hogy soha ne is árulják ezt el, Eddie, a sas ugyan körülbelül feleakkorát repült, mint a kollégák, de repült, Mrs Miller is csak mosolyog, miközben kihajtogatja a kottát és fölteszi a szemüvegét. Legalább tud kottát olvasni.

Egyébként tényleg tudott, zeneszerzést is tanult.

Engem az is érdekelne, vannak-e ilyenek olyan művészeti ágban is, ahol nehezebb lebukni. Festők, költők, rendezők?

Tegnap sajnos zöldségekkel szórakoztattam a kedves olvasót, ha valaki várta volna, hogy fölszálljon a Parsifal végén a galamb, remélem, megbocsájtott. Nem szállt föl. Húsz éve szállt föl, amikor két vézna leány rendezte az előadást, Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra. Most egy vézna leány rendezte az előadást, nem is rendezőnek mondják, hanem színpadra állítónak: Birgit Kajtna-Wönig.

Galamb nincs. Díszlet alig, egy nagy vásznat feszítenek ki az erkély elé, azon tájképek mennek eleinte, aztán mintha a Müpa volna a bűntanya, Klingsor palotája. Mindenből épp csak annyi van, hogy valami történjen, és mégsem kevés. Még vitatkozni is lehet, hogy a Szent Grál, ami most egy krumpliszerű kődarab, az inkább meteorit vagy inkább kohósalak. Mindkettőnek lehet értelme, ha meteor, akkor az égből szállott le, ha kohósalak, akkor valami, amiből már minden kiégett, amit megfürdetett már minden vizeknek búja.

Azért azt hiszem, inkább meteorit.

Az eszközök minimálisak, egy hattyúszárny, egy befőttesüveg, meg kifejezetten koncerteszközök, gurulós fekete ládák, néha ki lehet venni belőle a hattyúszárnyat vagy a befőttesüveget, de az alapvetés az, hogy nem vonja el a figyelmet a zenéről.

Akkor hát tessék úgy is zenélni, hogy arra oda kelljen figyelni.

Nem mondom, hogy mindvégig és tökéletesen, de hát a rezek indiszpozícióján már akkor meglepődtem, amikor el sem kezdődött az előadás, már a koncertkezdetet jelző fanfárok sem szólaltak meg makulátlanul. Próba még biztos jöhetett volna. Ahogy haladtunk az éjszaka közepe felé, ez egyre kevésbé számított, egyrészt azért, mert volt lelke a produkciónak, Fischer Ádám lelke, másrészt mert voltak énekesei. Nagyszerű Parsifal, Magnus Vigilius, máshogy nagyszerű Kundry, Anja Kampe, annyi Parsifal után is izgul a néző: ez most átveri. Meg fogja szánni a nőt, vigyázz, csapda! És a többiek, Gurnemanz a hivatali öntudatával és helytelenítéseivel, Kurt Rydl a fáradt hangjával, ami hiába fáradt, azért szól, ahogy kell, nagyszakállú, piszkos hajú Amfortas, akinek a sebe nemcsak véres, de gennyes is az ingén, rossz ránézni. De jó nézni.

Ahogy a húsz évvel ezelőttin: áldás van az előadáson. Mi más kellene egy Parsifalhoz?

Este Parsifal a Müpában, ez a galambos Parsifal, az utolsó jelenetben fölengednek egy galambot, egy kicsit röpköd, majd leszáll valamire ott a koncertterem magasában. De hát minden Parsifal madaras, az is, amit először láttam, ami az Operaházban ment. Évtizedeket kellett rá várni, de hát minden Parsifalra évtizedeket kellett várni, Wagner kikötötte, hogy harminc évig nem szabad a Parsifalt színpadon előadni, mert úgysem lesz megfelelő a színvonal. Amikor lejárt a harminc év, nálunk rögtön léptek, 1913 január elsején 0 óra 5 perckor felgördült a függöny a Népoperában. Bevállalós újévkezdés lehetett, hajnalban a kultúrlumpok még mindig a Parsifalt hallgatták.

Aztán jött egy újabb, néhány évtizedes várakozás, a Parsifal története túlságosan vallásosnak minősült, megváltás van benne, meg úrvacsora, sőt, nagypéntek. A halálos beteg Ferencsik János kellett hozzá, hogy mégis műsorra tűzzék, 1983-ban, Mikó András rendezésében.

Olyan lett, amilyen lett, de Parsifal volt. Az első felvonásban Parsifal lelőtte a hattyút, egy nagy plüss madarat dobtak be a színpadra, óriási puffanással, a hátán vérfolt, és kiálló nyílvessző. Ebből lett aztán az operai humor, Parsifal lelőtte az első hattyút, amelyik a hátára fordulva is tudott repülni. Természetkárosításért még négy óra éneklésre ítélték.

Persze, jó lett volna Callast látni, vagy Carusót, ahogy jó volt Pavarottit hallani, vagy Gruberovát, de minden kornak megvan a maga énekescsodája. Akiről aztán nem tud mit mondani az ember, ha kérdezik, csak hogy csodálatos volt, ahogy a hangja szárnyalt vagy körbeölelt, betöltötte a teret, akármi. Közhelyek, de talán ez a dolog lényege. Ha elmondható volna, nem kellene átélni.

A mi korunk Cecilia Bartoli kora, én korán csatlakoztam, még a nyolcvanas évek végén, de még most sem késő senkinek. Még most is rendületlen, mind a hangját, mind a lelkesedését illetően, vannak ilyen emberek, akik tudják, mi a feladatuk az életben, és nem fáradnak bele. Szerintem már elmondtam: Bartoli próbán is mindig teljes hanggal énekel, és soha semmit nem un meg próbálni, mindenki dől ki mellőle, ő meg csak mosolyog: elénekeljük még egyszer?

Egy ismerősöm megőrül attól, hogy Bartoli minden koncert végén átveszi az előkészített csokrot, eljátssza, hogy meglepődik, aztán a csokorból szálanként kiszedi a virágokat, és kiosztja a színpadon vele álló kollégák között. Hogy nem unja?

Nem ezt szokták kérdezni a mennyországgal kapcsolatban is? Jó, jó, boldogok vagyunk, de nem fogjuk unni? Nem tudom, de azt biztos észrevesszük, ha nem vagyunk boldogok.

Ma hatvanéves Cecilia Bartoli. Csak komolyan ne vegye a korát, csak el ne kezdje unni, csak abba ne hagyja az éneklést. Mert biztosan észrevesszük, ha nem vagyunk boldogok.

Ha jól emlékszem, a Picasso kalandjaiból értesültem arról, hogy Churchill festett is szabadidejében. Hogy Hitler festett, azt valamiért már korábban is tudtam, de hogy a 20. század ilyenformán tényleg a festészet százada volt, nemcsak a képzőművészet miatt, hanem mert a 2. világháborúban is festők álltak egymással szemben.

Festettek, de hogyan? Londonban most meg lehet nézni, ha nem is Hitlert, de Churchillt, a Wallace Collection összerakott egy kiállításra valót a festményekből, és állítják, hogy nem is rossz.

Tényleg nem is rossz. Persze, az ember igyekszik elkerülni egy vaktesztet, ha van ilyen a festészetben, szóval hogy mit festett profi és mit egy óvodás, mit egy miniszterelnök és mit egy diktátor, de annyi azért látszik, hogy ez nem a teljes dilettantizmus. Pedig Churchill késői kezdő volt, negyven elmúlt, amikor festeni kezdett, és kilencven elmúlt, amikor abbahagyta. Mennyire tudott? Marad számomra az egyszerű teszt, szeretném-e, ha a kép itt lógna az íróasztal fölött.

Nem mintha bármi esély is volna rá, az itt látható kép 11 millió dollárért kelt el. Angelina Jolie volt az eladó, aki a képet még Brad Pitt-től kapta. Lehet, hogy ez többet dobott a festmény értékén, mint maga Churchill.

Van a Telegraph Avenue című könyvben egy elég rémes otthonszülési jelenet, nem is sikeres az akció, a szereplők a kórházban kötnek ki, ahol összevesznek az orvossal, és a szóváltás végén a bába azt kiabálja az orvosnak, hogy „maga cézározó hentes”. Arra persze rájöttem, hogy ez a cézározás az, amit én magamban császármetszésnek hívok, de arra is, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs arról, miért hívják ezt a beavatkozást császármetszésnek.

Julius Caesar miatt, aki, gondolom, valami utólagos, a név alapján kigondolt elképzelés miatt, így jött volna a világra, mert a caesum latinul metszést jelent. Az elmélet elég ingatag alapokon áll, hiszen Caesarnak már az ükapját is így hívták, az viszont igaz, hogy ő maga rendeletet hozott arról, hogy ha a szülés során az anya meghal, akkor meg kell próbálni a magzatot sebészi úton világra segíteni. El lehet képzelni, hogy az adott körülmények között mennyi esélye volt a gyermeknek a túlélésre. Kevés, de nem nulla.

Mert hát ez van a Macbethben is, a boszorkányok megjósolják Macbethnek, hogy senki nem árthat neki, akit anya szült. Én Macbeth helyében gyanakodnék, hogy itt van valami suskus, akkor majd beleesek egy hasadékba, vagy fejbe rúg egy harci mén, de nem így történik. Macduff az, akit idő előtt vágtak ki anyja hasából. És túlélte. Amit Macbeth nem élt túl.

Ez még tavasszal történt, a repülőtéren. Békésen üldögéltem, amikor a szomszéd asztalhoz telepedett valaki a hamburgerével. De hát én őt ismerem valahonnét. Pedig nem magyar, nem is értem, milyen nyelven beszél, de ez a hosszú arc, a bongyorkás, szőke haj, honnét is? Honnét is?

Megvan. Egy van Dyck-képről van, kettős portré. A festmény alapvetően Londonban van, de járt nem olyan nagyon régen Pesten is, a Szépművészeti Múzeumban. Fantasztikus két elkényeztetett majom, a Stuart testvérek, a család hatodik és hetedik fiúgyermeke. Ő a fiatalabb, Bernard, aki félig háttal áll, és úgy ki tudja facsarni a bal karját, mintha nem volnának benne ízületek.  Mindketten fantasztikus selyemruházatot viselnek, egy időre aztán ez kiment a divatból, és jöttek a puritánok szürkében és feketében, az ilyen selyem hacukákat meghagyták a zsokéknak. De nem is a ruha az igazán elképesztő, hanem a cipő, mintha a teletalpú csizmáknak volna valami előképe, a sarok- és talprészt összeköti egy vaskos bőrtalp. A fiúk épp a nagy európai Grand Tourra indulnak, három évig fognak utazgatni, hogy megismerjék a világot.

Miközben az ember csak legyint a selyemmajmocskákra, azért azt is tudni kell, hogy mindkét gyerek ifjan, nagyon ifjan, huszonhárom évesen fog meghalni, elesnek az angol polgárháborúban, életüket adják a királyért. Akit szintén van Dyck festett meg, de most nem volt ott, a repülőtéren.

Nem csalódás, kicsit sem az a Metropolitanben játszott Frida y Diego (teljes címén, és valamiért mindig spanyolul is mondták a teljes címet: El ultimo sueno de Frida y Diego), vagyis attól függ, mihez hasonlítjuk. Ha a Metben játszott többi operához, akkor a Tosca azért jobb. De nem szebb.

Gondolom, ez is a lényeghez tartozik. Csak magában hallgatni Gabriela Lena Frank zenéjét nem volna egész estés szórakozás, de nem kell magában hallgatni, van csodálatos díszlet, nagy, vörös fával a közepén, amelynek csupasz ágai mint a szívközeli erek, breakelő csontvázak, halottak napja Mexikóban. Van Frida és Diego, akiknek az élete annyira közismert (legalábbis Amerikában), hogy nem kell elmesélni részletesen a történetüket, aki nem ismeri, olvasson utána vagy nézze meg a filmet.

A librettó három évvel Frida Kahlo halála után kezdődik, és alapjában véve egy fordított Orfeusz-történet, nem a férfi megy a nő után a túlvilágra, hanem a nő jön vissza a férfiért, és teljes sikerrel is jár, viszi magával.

A teljes siker csak a lelkeket illeti, el is mondják a szünetben, hogy Diego Rivera azt kérte, hogy a hamvait keverjék össze Frida Kahlo hamvaival, de a család nem teljesítette a kívánságát. Marad az operai és filmes együttlét, megvolnának egymás nélkül is, de az egyik fölidézi a másikat, Romeo és Júlia, Abélard és Héloise, Philemon és Baucis.

Miért lett egyre ritkább az ilyen páros az idők során?