Az volt az érzésem, hogy Náray Tamás Barbara-trilógiáját többen szidják, mint olvassák. Vagyis ez így nem pontos, de annak meg nincs értelme, hogy hangosabban szidják, mint olvassák. Tehát olvassák, ugyanakkor a ponyvairodalmat megillető irodalmi csend helyett most mégis hallani valami ejejt meg ugyant, mert Náray Tamás kapta idén a Libri-díjat is. Nem kimondottan minőségi alapon, hanem népszerűségi alapon, amin, persze, lehet értetlenkedni vagy nem értetlenkedni, végül is ez egy díj, annak adják, akinek csak akarják, Tolsztoj se kapott Nobelt, mégis vitte valamire.

No de hogy tudjam, mit szidnak, min ejejeznek és mit olvasnak, leakasztottam a könyvesboltban a Barbara első részét, amely baljóslatúan A végzet címet viseli, és szép alaposan kiolvastam, első szótól (Forró) az utolsóig (fogadott).

Nem teljesen pozitív meglepetések nélküli a regény, mondjuk a téma elég érdekes, több szállal indulunk, de az első kötet főszála Lengyelország az 1. világháború után, Pilsudski és Dmowski, ukránok, oroszok, lengyelek, ismeretlen előzmények egy ma ismerős helyzetben. Ha ruhákról van szó, akkor Náray elemében van, lendületesen ír le egy estélyit, színeket, anyagokat, a szabást.

Most itt elakadtam. Nyilván azt nem is érdemes mondani, hogy a regényírás szakma, szóhasználattal is lehet jellemezni egy szereplőt, az semmiképp se szerencsés, ha egy arisztokrata asszony azt mondja 1920-ban: „hát ezt én inkább kihagynám”. Meg hogy tényleg ne beszélgessenek már úgy, hogy közben elmondják egymásnak Lengyelország történelmét, mert az emberek ezt nem szokták. Nem mindegy, hogy ízetlen vagy íztelen, meg itt van ez a kedvenc mondatom: „Irányította a szülőket, már persze, akit lehetett, és kellőképpen felvágták a nyelvét, belekötött mindenbe, ami nem a szája íze szerint történt, és aki nem fújt vele egy követ, hamar szembesülhetett a vélt vagy valós hibáival, netán még a legféltettebb titka is napvilágra került, természetesen mindig kinyomozhatatlan forrásból, ráadásul az illető családját is pellengérre állította”. Hát ez meg mi? Fogadást kötött a szerző, hogy egyetlen mondatba beleprésel négy magyar szólást?  

Nem folytatom. Van még két kötet, de egy klasszikust idézve: hát azt én inkább kihagynám.

Shelley Duvall-lal az történt, amiről mindenki álmodik Hollywood és vidékén. Rendezett egy partit, hátha el tudja adni a férje által készített műtárgyakat, és a buliba elmentek az épp közelben forgató filmesek. Rohantak a rendezőhöz, Robert Altmanhoz, hogy van itt egy elég jó fazonú lány, vézna, kilóg a füle a hajából, de csinos, vagy valami hasonló, nézze már meg, nem ilyet keres.

Annyira olyat keresett, hogy végül Shelley Duvall hat Altman-filmben is játszott. Meg, persze, a Ragyogásban. Meg, még nagyobb persze, az Annie Hallban.

Ő Pam, a rock-újságíró, és annyira kedves, ahogy forgatja a fejét, naivan nézeget, és egyáltalán nem veszi észre, hogy szívatják, hogy a szerzői szándék ellenére mindig átállok az ő oldalára. És végül mégiscsak mond egy halhatatlan mondatot: kafkai élmény volt veled minden perc az ágyban. Aztán úgyis telefonál Annie, hogy egy pók van a fürdőszobájában.

De azt csak most tudtam meg, hogy Shelley Duvall amolyan nagy nőci volt, járt Ringo Starr-ral és Paul Simonnal is, nahát, az utóbbival pont az Annie Hall idején, szóval volt egy kis belső humor, hogy a filmbéli két csábító, Tony Lacey és Pam igazából egymást csábították el. Néha az életnek is vannak ötletei a szerelmi bonyodalmak megoldására.

Hatéves korában beleesett egy tóba, és amíg ki nem húzták a legcsodálatosabb világot látta maga körül. Fények, színek, mozgó növények, mintha az édenkertbe esett volna.

Aztán megmentették.

Nem tudom, igaz-e a történet vagy csak Bill Viola dobott egy csontot a művészeti újságíróknak, ez volna a magyarázat a vízimádatra, a bemerülésekre, fölmerülésekre, sírba tételekre, alternatív világokra. A lényeget persze nem érinti. Tízévesen én is beleestem egy osztrák hegyi folyóba, mégsem lett belőlem Bill Viola. Igaz, nem is láttam mást, csak a barnásszürke vizet.

Meghalt Bill Viola, és nem is kell nagyon messze menni, ha a művei emléke után kutatunk, 2009-ben Debrecenben a MODEM-ben látható volt a Messenger című videója. Számomra a legnagyobb élményt a párizsi Trisztán és Izolda jelentette, az már a felújított, énekesbarát változat volt, ami annyit jelent, hogy egyáltalán voltak énekesek a színpadon. A bemutatón oldalról énekeltek a takarásból, és Bill Viola művei mentek hatalmas monitorokon, lassú, gyönyörűséges vizezések, vetkőzések, öltözések. Ő csak a díszlettervező volt, Peter Sellars rendezte. És még mi is? A Greetings, Pontormo Vizitációja alapján, Mária és Erzsébet találkozása, sietnek egymás felé, sietnek, ezt persze viszonylagosan kell érteni, ha jól emlékszem, tíz perc volt, amíg találkoztak. Az ember először azt hitte, csak egy gyönyörűen világított fényképet lát, aztán vette észre, hogy azért meglebbennek a ruhák, nyugodtan leülhet, ha részese akar lenni az élménynek, ez egy másik világ, másik idő, ha nem is az örökkévalóság, de ahhoz egy kicsit közelebb.

A videókorszak Rembrandtja, írták róla, aminek van is értelme meg nincs is, ha a barnákra-aranyakra gondoltak, én nem látom, ha a fényekre, azt látom, ha meg arra, hogy milyen türelemmel és műgonddal dolgozott, akkor még értem is. De azért Bill Violának több köze volt az olasz reneszánszhoz, évekig élt Firenzében, azt nehéz megúszni szárazon. Talán a reneszánsz kapcsolat az ok, hogy az ember eleinte azt hiszi: érti. Ezt a művészetet érti, neki csinálták, felzaklatja, köze van hozzá. Aztán, persze, arra is rájön, hogy nem Bill Violát is érti, hanem a reneszánsz festészetet sem.

„A születés nem a kezdet, és a halál nem a vég”, mondta, tanult buddhistaként, ami csak megszorításokkal igaz. Az életmű most biztosan lezárult. A többit majd meglátjuk.

Amikor Arnold Schwarzenegger megkezdte máig tartó szárnyalását a hetvenes években, az ember úgy érezte: ez a világ megérett a pusztulásra. Már ezt a komorabb lelkek érezték, a vidámabbak inkább csak úgy, hogy milyen vicces, meg lehet élni, és nagy társadalmi elismeréseket is lehet kasszírozni pusztán azon az alapon, hogy valaki izmos. Egy kicsit fizikálisak lettünk, nem sokat törődünk az agyunkkal, lelkünkkel.

Pedig hát Schwarzenegger sem előzmények nélkül érkezett, és, ha jól látom, a világ vezetői továbbra sem az izompacsirták közül kerülnek ki. Az előzmények közül talán a legjelentősebb volt Eugen Sandow, aki voltaképpen sem Eugen nem volt, sem Sandow, Friedrich Müllerként született Königsbergben, és lehet, hogy teljesen hétköznapi életet él, ha az apja nem viszi el tízéves korában Olaszországba. Ott látta a sok szobrot, és azt gondolta, hogy ha nem is kőből, de húsból-vérből ezt ő is meg tudja teremteni.

Megteremtette. A mai óriásokhoz képest viszonylag normális méretekben, de így is elég feltűnő jelenség volt ahhoz, hogy különféle attrakciókban feszegesse magát, hogy eljusson Amerikába, ahol állítólag 300 dollár ellenében a közönség tagjai fölmehettek a színpadra, és meg is tapogathatták a bicepszét.

A befolyt pénzzel aztán Angliába ment (meg még a világ számos helyére) edzőtermeket nyitott, hiszen létrejött egy szabadidővel rendelkező, a testkultúrára szívesen áldozó társadalmi réteg, könyveket írt, hirdette az izmosak evangéllumát. Még a ki nem mondott kamaszkori vágya is teljesült, mert szobrokhoz állt modellt, hátha valaki az ő szobra alapján kap kedvet a testépítéshez.

Sajnos nem élt sokáig, 58 évesen meghalt, mert a jelek szerint a nagy súly akkor sem tesz jót a szervezetnek, ha izomból, és nem zsírból áll. Schwarzenegger idén már 77 éves lesz – még mondja valaki, hogy nem fejlődik az orvostudomány.

Az emberiség történelmét meghatározó nagy találmányok közül voltaképpen a könyvnyomtatást értem a legkevésbé. Nem azt, hogy miért, hanem hogy miért olyan soká? Mi volt benne olyan nehéz? Mert ránézésre az egész olyannak látszik, mint a kerék (bár tudom, hogy a kerék sem volt meg mindenhol és mindenkinek) évezredek óta tudták, hogy ha valamit belenyomnak a homokba vagy enyhén ellenálló földbe, az nyomot hagy, ha színes gyümölcs nedvébe lépnek, akkor lenyomatot hagy a talp. Amikor már ismert volt a réz- és fametszés technikája, éppenséggel leeshetett volna, hogy képek helyett szöveget is lehet réz- és fametszeni.

Az utóbbi le is esett, ha jól tudom, Gutenberg előtt ezerháromszáz évvel már nyomtattak Kínában fába metszett szövegeket, persze, az bonyolultabb ábécé soktízezer jel kell egy hosszabb (vagy talán rövidebb) értekezéshez. Meg, persze, papír is kellett hozzá, ami keleten volt, nálunk a pergamennel vacakoltak. És akkor Gutenberg ötlete csak a mozgatható betűk volt, meg a festék, meg a sajtó, ami egyenletesen osztja el a betűkön és a papíron a festéket. De mégis furcsa, hogy az ókori Rómában, ahol éppenséggel lehetett igény plakátokra, mikor lesz a következő gladiátorviadal, ki játszik kivel, ilyesmivel nem kísérleteztek.

Ami meglepő számomra, az az, hogy ez keleten sem tört be. Vagyis, ha jól tudom, csak nem sokkal Gutenberg előtt. Igaz, voltak mozgatható betűs nyomtatások Koreában, de csak pár évtizedet vertek Európára, a 14. század második felében kezdtek el a szó mai értelmében nyomtatni.

Biztosan megvan ennek is mindenféle technikai oka, a fémművesség fejlődése, vagy hogy egyáltalán mekkora igény volt a könyvekre, hányan tudtak olvasni, hasonlók, de az ember mégsem tud jobbat mondani, mint hogy ekkor (akkor) jött el az ideje.

Más dolgunk sincs, mint vigyázni, hogy az az idő itt is maradjon.

A Virág Judit Galériában nemrég látható volt ez a Molnár C. Pál festmény. Sőt, valahogy két változatban is látható volt, furcsa módon ez volt a szemérmesebb változat, talán fotón meg lehetett nézni a borotválatlan aktot is. Milyen kár, hogy Molnár C. nem volt nagyobb festő, akkor lehetne ez is valami múzeumi sztárpár a Ruhás és Ruhátlan Maya mintájára, Borotvált és Borotválatlan Akt. (Azt akartam írni: Manci, de elvetettem.)

Nem is ez a lényeg, hanem a minta, a festészetben olasz-rajongó Molnár C. Pál nyilvánvalóan Mantegnától szedte az ötletet, a Krisztus siratása című képről, amit az ember művészettörténet órán megismer, aha, tényleg, nagyon merész, meglepő nézőpont és virtuóz technika, és meglepő módon több is ennél, mert a néző belekeveredik a történetbe, ott térdepel Jézus lábánál.  

Azt akartam csak mondani, mennyire hálás lehet az ember Molnár C. Pálnak, mert az ő, némileg blaszfém változata mégis felnyitja a szemét nemcsak arra, hogy milyen nagy festő Mantegna, hanem hogy mi a lényeg, mi a fontos pont a képen. Nem ugyanaz a kettőn, mert Molnár C. valahogy a csípőt hangsúlyozza, Mantegnát azonban leginkább nem a „nemző közép” foglalkoztatja, hanem a seb a talpon. A kimeneti nyílás. Nem a legszörnyűbb seb Jézuson, de az esik hozzánk legközelebb, és az ábrázolásban is van valami hűvös és tárgyszerű, ezt akartátok, ezt műveltétek.

Én nem, én nem.

Még mindig Evita, ezt éppenséggel tegnap is elmondhattam volna, ha eszembe jut, hogy van egy részlet a musicalben, amit úgy igazán soha nem értettem. Még az elején, amikor bejelentik Evita halálát, a kórus a Salve Reginát kezdi el énekelni, de pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán Andrew Lloyd Webber tudja.

A Salve Regina középkori Mária-himnusz, éppenséggel temetésen is el lehet énekelni, de, amennyire tudom, nem szokás. Igaz, megemlítik benne Évát, ad te clamamus exules filii Hevae, a h betűs szó Éva, hozzád könyörgünk Éva száműzött fiai, de hát ez így nagyon laza összefüggés.

Hacsak nem az történt, hogy volt egy kész Salve Regina megzenésítése Webbernek (végül is nem ez az egyetlen példa, hogy latin szöveget zenésített meg, írt egy egész Requiemet), amit nem akart veszendőbe hagyni, és beépítette a musicalbe. Eredeti formájában is, meg ebből lett a Don’t Cry for me Argentina, meg, persze, Che belépője, az Ó, milyen cirkusz, ó milyen show. Takarékos ember, megbecsüli a dallamait.

Meg is nyugodtam volna ebben a megoldásban, amikor megnéztem Evita eredeti nevét: Eva Maria Duarte. Szóval lehet, hogy mégis bonyolultabb az eset.

Az Evitán agyalok, most ment a Margitszigeten, nem mondhatnám, hogy nagyon fölemelő előadásban, persze, előjött az emberből a „régen minden jobb volt” érzés. 1980-ban, amikor még Kováts Kriszta meg Szakácsi...

Hát, nem tudom. Ha nem is a 80-as, de egy 85-ös parkszínpadi előadás fent van a neten, láthatólag szorongatták az anyagi lehetőségek az alkotókat, fóliákat lebegtettek, meg hasonló megoldásokkal voltak kénytelen beérni.

De nem is ezen agyalok, hanem Miklós Tibor szövegein, ha jól tudom, ez volt neki a második musical-fordítása, a Jézus Krisztus Szupersztárral kezdett, és az ember, ha ismeri az eredeti sorokat, egy kicsit berzenkedik, hogy de hát ez nem is azt jelenti, túl szabad a fordítás.

Lehet. De hogy csak egy alapvető sort nézzünk: Don’t cry for me Argentina. Ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy Mért kell, hogy sírj, Argentina. De amíg az ember próbál alternatívákat keresni, rájön, hogy minden más rosszabb, rosszabbul énekelhető. És ha még tovább gondolkodik, arra is rájön, hogy voltaképpen az eredeti sem különösebben értelmes, nem is oda való, ahol elhangzik, Evita beszéde Perón elnökké választása után, ez egy külön szám, aminek megtalálták aztán a helyét, illetve a pontos helyét nem találták meg, de a színház szabályai végül is felülírják a józan ész szabályait.

Minden úgy jó, ahogy van.

1478-ban volt a Pazzi-összeesküvés, amikor a két Medici-fivért, Lorenzót és Giulianót megtámadták a Dómban. Giulianót megölték, Lorenzót azonban csak megsebesíteni tudták, ő meg bemenekült a sekrestyébe. Mint kiderült, a Pazzi család alaposan elszámította magát, nem állt melléjük Firenze, a gyilkosokat, már akit értek, rögtön felakasztották, aki elmenekült, azt keresték. Az egyik összeesküvő, Bernardo Bandini Baroncelli egészen Konstantinápolyig menekült, azt hinné az ember, hogy ott azért már biztonságban van, Konstantinápoly jó messze van, és különben is: hogy derülne ki, hogy az ott elegáns idegenként élő olasz férfit égre-földre keresik a Medicik.

Kiderült. A szultán kiadta Baroncellit, Firenzébe vitték, és ha már kialakult ez a szép hagyomány, hűek maradtak hozzá: őt is felakasztották a Palazzo Vecchio ablakában. Ez már másfél évvel később volt, 1479 decemberében.

Egy ifjú művész is pont arra sétált, ahol az ítéletet végrehajtották, meg is örökítette az ablakból lógó holttestet. Annyi látszik, hogy Baroncelli is elég sovány, elég elgyötört az arca, de legalább nem vetkőztették meztelenre, sapka van a fején, harisnya a lábán. Leonardo tükörírással gondosan följegyezte a rajz mellé a színeket is, a kabát kék, harisnya fekete, a sapka barnásvörös. Talán azt remélte, hogy jó pénzért freskót készíthet belőle, így jár minden összeesküvő címmel.

Hát, ennyit a művészek rettentő nagy érzékenységéről.

André Kertész-kiállítás van a Capa Központban, egy jó hűvös szobában lehet megnézni a polaroidokat, gondolom, a hűvösség a képek konzerválását célozza. Ezek a késői alkotásai, amikor már a felesége meghalt, Kertész alig hagyta el a lakását, de a szeme, agya, keze működött fáradhatatlanul. Kinézett az ablakon, fényképezett. Polaroiddal. Az ablakpárkányra elhelyezett különböző tárgyakat, üvegszobrokat, vázákat, miegymást, és bár az egész teljesen reménytelennek látszott, mégis szép dolgok születtek belőle. Van egy BBC film is, amin erről beszél, de magyar forgatócsoport is járt akkoriban nála, ha jól emlékszem, Kepes Andrásék forgattak, és nekik mutatta, hogyan készül egy ilyen kép. Volt egy törött üvegvázája, azt tette ki az ablakba, állítgatta, nézegette, aztán megnyomta a gombot. Látta az ember a szépség születését, mert tényleg lassan előjött a kép, és tényleg. Nem is ez volt az érdekes, hanem hogy előjött a kép, Kertész meg azt mondta, á, nem olyan lett, amilyet akartam, majd megcsinálom még egyszer.

Az ember nem csak azt nem értette, hogy miért igen, hanem azt se, hogy miért nem.

Azért kíváncsi volnék, mire jutna Kertész egy mobiltelefonnal.