Azért nem láttam az Irma, te édes moziváltozatát, mert amikor a tévében adták, szépen leültem a családdal együtt, elkezdődött a film, párizsi hangulatok, lenge ruhás Shirley MacLaine áll az utcán, és akkor valaki azt mondta, menj be a szobádba, ez nem gyereknek való.

Utólag belátom, hogy igazuk volt. Azzal a kiegészítéssel, hogy felnőttnek sem való. Vagy csak ennyire félrement a színrevitel a Belvárosi Színházban?

Félrement, az biztos, mert a kiindulást nem találták el. Végy egy Irmát, és építsd köré az előadást. Hát ez nem sikerült. Egy Irma az édes, szexi, tud játszani, énekelni, táncolni. A miénk meg nem tud, csak táncolni. Ezért aztán a tolóerő feladatköre átkerül Hernádi Juditra. Mint a régi kabarékban: itt akkor bejön Kabos, és vicceseket mond. Itt akkor bejön Hernádi, és majd csak lesz valami. Hol lesz, hol nem.   

A második felvonásra aztán elszabadul az ötletbörze, egy másik előadás második felvonása lesz belőle, de ennek sem lehet örülni, mintha a tehetséges gyerekek a Diákszínpadok Országos Találkozójának döntőjében, a hetedik kerületi önkormányzat különdíjáért folyó küzdelemben most akarnák megmutatni.  Mit is? Miért is? 

Azért szeretjük az autókat, mert saját teremtményeink. Mert önmagunk képmására hoztuk őket létre. Nekik is két lábuk, két kezük… Ja, nem. De az arcuk, a szorosabb értelemben vett képmásuk mégis a miénk, ugye? Emlékszem, régebben volt a Tatra, elöl három lámpával. Azt gyerekként soha nem tudtam megszokni. Az autónak legyen emberarca, két szeme, egy szája, esetleg orra. két füle, a külső visszapillantók.

Ebből az elméletből kiindulva próbáltam elmagyarázni egy rokonomnak, hogy a világgazdasági folyamatok mennyire nyomon követhetők a használati tárgyainkon. Az autón. Hogy nézze meg, azelőtt az autónak kerek szeme volt, mert a fő piacokon kerek szemű emberek vásároltak, de mostanra a kocsiknak vágott szeme lett, ami elég egyértelműen mutatja, hogy kiket is kell megnyerni a piaci sikerhez.

Mondom, kicsit büszkén, hogy mennyire jó elméleteim vannak, mire a rokon vállat von, és arról kezd el beszélni, hogy a ledes világítás mennyivel érdekesebb világítási megoldásokat tesz lehetővé.

Hát érdemes ezeknek?  

A nyolcvanas évek közepén, midőn semmi elképzelésem nem volt, hogy mégis mivel keressem meg a napi betevőt, az egyik ötletem az volt, hogy népszerű bűnügyi regényeket fordítsak. Így jutottam el Jeffrey Archerhez, a Becsületbeli ügy című regényhez. Talán ezzel meg lehetne próbálkozni. Igaz, van benne egy orosz bérgyilkos (Romanov), de már van glasznoszty és peresztrojka, talán belefér. Különben is a történet szerint egy ikont kell megtalálni, de nem az ikon miatt, hanem mert van benne egy szerződés, hogy Alaszka adásvételi szerződése valamikor lejár (vagyis nem adásvétel), és a szovjet hadsereg bevonulhat.

Nem lett belőle semmi. Sem a fordításból, sem az alaszkai bevonulásból.

De nagyon megtetszett az író. Pedig akkor még előtte voltak élete nagy fordulatai, de már így is első osztályú atléta volt, gátfutó, majd az angol parlament alsóházának legfiatalabb képviselője, író és műgyűjtő. Lady Diana egyik legjobb barátja. Később felsőházi tag, lord Archer, a legnagyobb magánkézen lévő Andy Warhol-gyűjtemény tulajdonosa, és indult a londoni polgármesterségért.

Majdnem. Mert előtte megvádolta valamilyen lap, hogy nős ember létére igénybe vette egy prostituált szolgáltatásait. Archer felháborodott, perelt, meg is ítéltek neki félmillió fontot. De a polgármesterségért való küzdelemben kiderült, hogy perelt, de közben megvesztegette a prostituáltat, hogy tagadjon mindent. Négy évre ítélték, kettőt le is ült belőle.

Írt a börtönben, nemcsak regényeket, de naplót is, azt is kiadták, ez a munka maradt hozzá a leghűségesebb. Mert a Warholokat valamikor eladta egy tételben. Talán kiábrándult belőlük. A héten meghalt, nyolcvanhat éves korában. Másnap jelent meg az utolsó regénye.

Látom, vagy úgy látom, hogy két szimfóniaszerző egyelőre újra és újra lepattan a magyar közönség szívburkáról, Bruckner és Sibelius. Na jó, Nielsen is, szóval van még dolgunk épp elég, ha meg akarjuk szeretni őket. De attól, hogy ők nem Beethoven vagy Mahler, jár nekik az egyenlő elbánás. És néha meg is kapják. Legutóbb Sibelius a Müpában, a Fesztiválzenekartól. Eljutni odáig, hogy tetszik vagy nem tetszik, teljesen mindegy, mert nekik tetszik. Meg hát van a szimfonizmusnak valami önmagából fakadó gyönyörűsége, egyszerre játszanak, ezek húzzák, azok fújják, amazok hallgatják. Szép szélesre tárt ajtó, aki akar, beléphet a Sibelius-értők mennyországába. Belül tágasabb.

Előtte pedig elhangzott Haydntól az Üstdobpergés szimfónia, pont üstdobpergés nélkül, mert a kezdet itt az átállást jelentette, az addig éneklő zenekar fölvette a hangszereket, amíg durrogott a dob. Aztán, amikor az első tétel végén visszatért az üstdobpergés, azt a karmester, John Eliot Gardiner annyira halkan játszatta, hogy megmaradt így talánynak: miért hívják így ezt a száma szerint utolsó előtti Haydn-szimfóniát?  

Nem panasz, dehogyis az, ha visszafelé játszották volna a darabot, vagy tetszés szerinti tételsorrenddel, csinálják csak, ahogy tetszik. Úgyis tetszik.

Nem akartam semmit ettől a könyvtől. Még megismerni se nagyon. Kemény Lili írta, Nem a címe. Nem nekem írta, hosszú, tagolatlan szöveg, egy másik korosztály beszél magáról, magának. Ráadásul belterjes is, Kemény Lili, apja neve Kemény István, ismerősei neve Bartis, Peer, Térey. Oldják meg egymás közt.

Aztán szembejött, hangoskönyv formájában. Hangos eposz formájában, kétszer tíz óra a Spotifyon. Legalább hallgassunk bele.

Megtörtént. Még csak egy huszadnyit hallgattam belőle, de nem rossz. Tagolatlan, hosszú, ellenőrizetlen, legalábbis látszólag, mintha csak az emlékezet jelölne ki utakat a múltban, és  ezeken az utakon lehet nézni, mi is történt, hogy jutottunk ide, mi kellett ahhoz, hogy ez legyen: ő megírta, én meg hallgatom. Homérosz, aki a trójai háború helyett arról mesél, hogy miket festett gyerekkorában, és az mennyire tetszett az óvó néninek.

Mázlid van, gyermek, hogy tényleg érdekes voltál. Talán vagy is. Hogy ennyi mindenre emlékezel. Hogy ennyire szereted magad, és hogy igaz, amit idézel magadról: hű, de okos ez a kislány.

Ilyenkor mondja a gonosz olvasó és hallgató, hogy jó, jó, de még egy könyvet nem tud majd írni. Mint amikor egy szép hangú, de vitatható technikájú énekesnőt hallgat: jó, jó, de öt év múlva visszaköszönni sem tud majd. Na és?

Azt írja a könyvem, a Vadgesztenye című, hogy az egyik főhős az egyik főhősnővel úgy talált egymásra, hogy közben a rádióban a Where or Whent énekelte Peggy Lee. És az a csodálatos klarinétszóló, amit a dalt kísérő Glenn Miller játszott…

Kicsoda? Glenn Miller? Klarinéton?? De hát ő harsonázott. Meghallgattam a dalt, és harsonaszólóval kezdődik, amit azonban hamar átvesz a klarinét. Az a klarinét, Benny Goodman hangszere, mert hát ő szerződtette Peggy Lee-t a negyvenes évek elején, nekik voltak közös lemezeik. Lehet tudni a felvétel helyét és idejét, New York, 1941 december 24. Valamiért azt találták ki, hogy egyetlen mikrofont használnak, ami a szextett fölött volt, és aki szólózott, annak föl kellett másznia valami ládák tetejére, hogy közelebb legyen hozzá. Aztán ott finoman, csöndesen, lazán és emlékezőn borongani, hogy mintha már láttuk volna egymást, de nem tudom, hol és mikor.

Szóval az Benny Goodman, nem Glenn Miller. Vagy ha ragaszkodunk a harsonaszólóhoz, akkor a Goodman-együttes harsonása, Lou McGarity, de hát ő nem olyan ismert név, és nem viselt szemüveget, ellentétben Glenn Millerrel és Benny Goodmannel.

Nem nagy ügy, persze, hogy nem az, de azért kíváncsi vagyok, hogy a Vadgesztenye (Buckeye) azóta is így jelenik meg a világban, így maradt a fordításokban, és, ha lesznek, vajon majd az új kiadásokban is?

Évek óta foglalkoztat, hogy vajon ez mi a bánat lehet. Olyan, mint egy nagy kukac, de nem mozdul, olyan, mint egy kis adag kaka, de homokból van. A tengerparton látható, leginkább akkor, ha visszahúzódik a víz, de nem látom, hogy miből jön ki. Vagy mi az egyáltalán.

Olyan probléma, amit az ember mindig elfelejt megoldani, hiszen eljön a víz mellől, és többet nem gondol rá. Meg egyébként is, ha nincs tengerünk, nincsenek szavaink, vagy legalábbis nincsenek jó szavaink a tengeri jelenségekre, én mindig visszautasítom magamban, hogy az oratát aranydurbincsnak hívjam, mert oratát enni olyan nagyvilági, vagy világpolgár dolog, de durbincsot…

A partra visszatérve: most kivártam, amíg egy ilyen, jóindulattal spagettiszerű dolog elkezd előjönni a föld alól. Na, mindjárt jön a gazdája is, maga előtt küldi a kivájt homokot, aztán kijön a homokból. De nem jött. És végre nem felejtettem el otthon utánakérdezni, miről van szó.

Arenicola. Ez a latin neve, a magyar valószínűleg homokféreg. De az nem az, ami látszik belőle. Ami látszik, az mégis a kaki, csak ez egy szerencsés állat, gusztusosat kakil. Úgy értem: ez tiszta homok. Még annál is tisztább, mint a környezete, mert a homokféreg így él. A föld alatt megeszi a homokot, kinyeri belőle a felhasználható mikroorganizmusokat, és kinyomja a tiszta végterméket. Bele lehet lépni, meg lehet fogni, el lehet dobálni. Az egészben az az érdekes, hogy ez a kukacvégtermék maga is olyan, mint a kukac. Kicsit nagyobb, kicsit rendezettebb, de az a forma. Mintha a homokféreg ugyanazzal foglalkozna, mint egy portrészobrász, maradandóbb anyagból elkészíti önmaga égi mását. 

A szépmesterségek kezdete. 

Rejtély, miért gyilkolják a Diggert, és gyilkolták már a megjelenés előtt, hogy mekkora bukás lesz. Tényleg. Bemutató hétvégéjén lézengünk az Uránia kisebbik termében, mindegy, azért nézzük meg. Nem a Hetedik pecsét, de teljesen normális film, van mondanivalója, látványvilága, sztár főhőse, bár éppen antisztárrá van átdolgozva a feje meg a teste, pici és poci, de még ez is üdítőbb, mint amikor fordított a helyzet, és csupa törpét tesznek mellé, hogy óriásnak látszódjék. És film, nem is lehet elmesélni róla semmit, mert elront az ember fontos meglepetéseket.  És olyan a vége, hogy utána az ember idegesen megy ki az utcára, vajon ott mit talál.

Ennek ellenére csak rossz kritikát olvastam róla, vagy a filmről, vagy csak mint üzleti vállalkozásról, ennyit kellene behoznia, de áh, sose fogja. És biztosan így is lesz. Talán tesztel minket a mozis sajtó, hiszünk-e még neki.

Én már régen nem.

Halványan, vagy nem is annyira halványan az az érzésem, hogy azért játsszák a Centrál Színházban a Furcsa párt, hogy eljátszhassák Az ötödik lépést. Azért megy a nagyszínpadon egy sikerdarab, sikerszínészekkel, hogy mehessen a kisszínpadon egy nem annyira sikerdarab, bár szintén sikerszínészekkel. Ez egy magánszínház, meg kell szenvednie, ha önmaga akar lenni. Ideális esetben a néző nem érzi a szenvedést, félholtra neveti magát a Furcsa páron, aztán félholt testét átvonszolja Az ötödik lépésre, és egészen holtan távozik.

Ha így van, kicsit könnyebb szívvel teszem túl magam a Furcsa pár nem egészen indokolt kalandján, hogy átélhessem az Anonim Alkoholisták lépcsőfokait. Igaz, ami igaz, nem akkora bukta az egyik, amekkora siker várható a másikon, de ez nyilván még a jövő gondja. Két hete volt az egyik bemutató, ma este van a másik.

De ez olyan jószándékú darab, ez is két emberről szól, ebben is csúnyán beszélnek, de ez csak egy felvonás. Vérre menő dolog, az egyik alkoholbetegségből gyógyulni vágyó fiatal és Vecsei, a másik középkorú és Marton Róbert. A szerző David Ireland, feltételezem, hogy ez művésznév, nálunk sem hívnak senkit Magyarország Tibornak, ámbár ki tudja. Ireland nem kezdő, de kényszerből színdarabíró, nem volt elég munkája színészként, valamit kezdeni kellett a szabadidejével. És bejött. Az ötödik lépésre rápihent, évekig nem írt darabot, hogy aztán jöjjön ezzel. Ügyes, jó, néha vicces, néha komoly. Fölállít csapdákat, amelyekbe aztán nem lép bele, amikor a néző sejteni véli, hogy mi fog történni, mi tartja össze a színpadon ezt a két embert, mindig kiderül, hogy szó sincs róla. Mintha még az is az előadás erénye lenne, ami máskor a hibája lenne. Kétféleképpen játszanak, Vecsei H. Miklós a motyogós színészetet képviseli, Marton Róbert az emelt szintű színpadi beszédet.

Egyáltalán: ez két ember? Veszekednek, verekednek, vitatkoznak, de az életük voltaképpen egy testbe is beleférne. Tényleg furcsábbak a furcsa párnál is.

Pont így történt, ahogy mesélem. És ezt nem azért mondom, mert annyira különleges dolog történt velem, hanem mert az egész annyira hétköznapi, rutinszerű, nincs benne semmi különös. Pakolok a bevásárlókocsiból az autóba Itália kék ege alatt, amikor valaki elhajt előttem, és boldogan integet. Mit akarhat?

Nem ismerem meg?

Nem.

Nem emlékszem rá? Igazán furcsa.

Odamegyek hozzá. Középkorú férfi, szürke nadrág, hosszú ujjú, fehér ing, szemüveg. Életemben nem láttam.

Kizárt dolog, hogy ismernénk egymást. Én magyar vagyok, nem itt élek.

Csóválja a fejét, de közben a kocsi mellől előjön az egyik kiskutyám, kisétál az autók közé. Bocsánat, signore, helyzet van, viszlát, minden jót. Gyere Nusikám, azonnal szállj vissza.

Én is visszaszállok. Nahát, mik vannak. De persze egy idő után rájövök, hogy valami nem stimmel. Miért volt nyitva a kocsi ajtaja? Jaaa. Ez egy trükk, odébb hívni a pakolókat, és amíg az tisztázza a félreértést, elvinni az anyósülésre tett táskát, pénztárcát, akármit. Csak hát pechük volt, mert nem volt táska az ülésen, viszont volt két kutya a kocsiban, akik nem jeleztek, de börtönéből szabadult sas lelkük mégis akadálynak bizonyult.

Az ember persze nem örül, hogy nemcsak balfácán, de ez annyira látszik is rajta, hogy rögtön meglátják benne a lehetséges áldozatot. Ezt „a kutya az ember legjobb barátja” dolgot is azok találták ki, akiket néhányszor már átvertek a történelem során. Teszek ezentúl egy husángot a kocsiba, és csak szólítson meg valaki, már verem is be a szélvédőjét. De mi lesz így a rengeteg régi olasz barátommal, akik meglátnak egy parkolóban, és boldogan integetnek?