Kezembe akadt Kentner Lajos egy lemeze… - nem az a bizonyos, ami egy időben szinte minden magyar háztartásban megtalálható volt, a Für Elise, borítóján ábrándos nő zongorára könyökölve rózsát szagolgat. Ez egy kicsit izgalmasabb műsort tartalmazott, Mozart A-dúr zongoraversenyét, a kis A-dúr-t, K. 414, nem kimagasló a felvétel, de legalább eszembe jutott róla Kentner Lajos.

Valaha Gerald Moore könyvében olvastam, hogy mennyi örömmel kísérte Yehudi Menuhint, de aztán reménytelenné vált a helyzet, annyi zongorista lett a Menuhin-családban. Annyi? Én csak Hephzibah-ról hallottam, meg Jeremyről, az egyik, a nővére az ifjú Menuhint kísérte, a másik, a fia az időset. Ja, igen, volt közben Fou Ts’ong is, a veje, és, tényleg, Kentner Lajos is, Louis Kentner, ő már csak a tágabb értelemben vett családba fért be, Kentner második felesége és Menuhin második felesége testvérek voltak. Akkor az mi is? Sógorok. Másodfokú sógorok? Mindenesetre Gerald Moore-nak nem volt esélye.

Kentner a szélesebb érdeklődést 1933-ban vívta ki magának, az első Liszt Ferenc Zongoraverseny alkalmával, nemcsak a játékával, de a lázadásával is: ő tiltakozott leginkább Fischer Annie első díja ellen. A verseny már eleve nem indult zökkenőmentesen, a döntő előtt kilépett a zsűriből Emil von Sauer, aki Liszt tanítvány volt, arra hivatkozva, hogy Liszt szelleme nem érvényesül a versenyen, és mert lepontozták a tanítványát. Aztán kihirdették a győztest, Fischer Annie-t, akiről nehéz volna azt mondani, hogy a későbbiekben ne igazolta volna a zsűri döntését, de hát, érveltek a tiltakozók már akkor is, nem a későbbiekről van szó, hanem a pillanatról. Fischer Annie a középdöntőben nagyszerűen játszotta a h-moll szonátát, de a döntőben nem remekelt az Esz-dúr zongoraversennyel, és, legalábbis elvben, a döntővel újrakezdődött a verseny, annak kellett volna számítania, ami ott elhangzott. Kentner mégis csak harmadik lett, és hogy a második helyezett Tarasz Mikisával mi lett, azt egyáltalán nem tudom.

Nyilván nem függetlenül a verseny eredményétől, és még kevésbé függetlenül a világ állásától 1935-ben Kentner Londonba költözött, ahol szép karriert futott zongoristaként és utóbb tanárként. Hogy miért pont őt kérték föl a Für Elise lemezre itthon, azt elképzelni sem tudom, érdekelnének a számok, hogy vajon hány példányt adtak el akkoriban egy ilyen lemezből, de hogy rengeteget, az biztos.

Évekkel ezelőtt kérdezte valaki, hogy ismerek-e egy híres szerb operaénekest. Valami Milka. Vagy Milka Valami. Hehe, mondtam egy kissé lekezelően, agyadra ment a sok csoki. Az nem Milka, hanem Zinka, Zinka Milanov. És nem szerb, hanem horvát.

El is felejtettem az egészet, amíg a napokban be nem futott Milka Stojanović halálhíre. Hogy tényleg volt, és nagy, nemzetközi sztár volt, leginkább a Metropolitan-beli fellépéseit szokták emlegetni, Gioconda, Boccanegra, Aida. Erős, teherbíró, meleg hang, nem mondom, hogy frissen hangzott volna már akkor is, vagy hogy ne lettek volna időnként intonációs problémák, de ott volt, sztár volt. Annyiban volt csak igazam a Milanov-emlegetéssel, hogy Amerikában ők összebarátkoztak, és énekeltek együtt, mármint egymásnak.

Nem magamat mentegetem, csak volt ez a régi világ, nemcsak klasszikusoknál, de a popzenében is, hogy akinek nincs lemeze, az nincsen. Ez sokat változott, amióta közvetítik az előadásokat, most akit nem közvetítenek, az nincsen, de szerencsére sokat közvetítenek.  

Ismerjük őt. Nemcsak úgy, ahogy azelőtt a nemzetközi hírű tenorokat ismertük, hanem járt nálunk többször is, a Wagner-napokon. Stephen Gould. Éneklő emberhegy, Tannhäusert énekelt, és Siegfriedet. Majdnem nem ismertük, mert majdnem nem énekelt, kereste a hangját, baritonból ment föl tenornak, aztán el is ment az egész, vagyis csak annyi maradt belőle, hogy Az operaház fantomjában énekelt éveken át. Aztán kezdte elölről, új tanárral, és Bayreuth-ig vitte. Meg Budapestig. Idén is Bayreuthban lett volna dolga, de egészségügyi okokból lemondta.

Most, hogy vége a nyárnak és a fesztiválnak, elmondta, mik az egészségügyi okok. Daganat az epehólyag vezetékben. A hátralévő idő jó esetben tíz hónap. Gyógymód nincs. Köszön mindent.

Vannak ilyen emberek, akik addig éneklik a hősöket, amíg maguk is hősökké nem válnak. Nincs egy Wagner, aki operává írná a történetét, pedig énekelhetne benne Wagnert (meg Andrew Lloyd Webbert is), ez csak az élet, nem opera. Nem tudom, melyik a fontosabb.

Egy időben reménykedtem, hogy valaki a homlokára csap a kulturális vezetők között: biztosan nagyon jó országreklám és városreklám az atlétikai világbajnokság vagy az autóverseny, de talán másik közönséget és tartósabban lehetne megcélozni azzal, ha idecsábítanák Woody Allent egy Budapest-film erejéig. Nem Budapestről szólna, csak itt játszódna, és szerepelne benne valahogy Kern András is. Hiszen már volt itt, többször, de valamikor, a pályája korai szakaszában forgatott is. Legalábbis erre utal, hogy azt nyilatkozta, a filmforgatás gyötrelem, korán kell kelni, egész nap ordibálni, és még olyan Isten háta mögötti helyre is el kell utazni, mint Magyarország.

Azt hiszem, erről lemaradtunk. Allen 87, tüntetnek ellene a Velencei Fesztiválon, az életmű is valahogy gyanúsan kerek, ötven film, és az első, ami nem angol nyelvű. Ha el is készülne az a film, lehet, hogy nem volna nemzetközi forgalmazója, vagy nem nézné meg senki. Minket leszámítva, de mi meg pontosan tudjuk, mi újság az Isten háta mögött.

A katonaságnál politikai foglalkozáson egy törzsőrmester adott felvilágosítást az imperialista hírszerzésről, ő mondta, hogy jön a fibi meg a cia. Már hogy az FBI meg a CIA. Röhögtük, hogy micsoda bunkó. Most meg a Védelmező 3 című filmben azt mondják a Camorra tagjai, hogy vigyázni kell, mert itt a febíi meg a csia. Visszamenőleg is elnézést kérek az altiszttől, ez tényleg csak szokás kérdése. Amúgy nem vagyok megbántódva a Védelmező 3 után, anélkül, hogy láttam volna a Védelmező1-et és 2-t, körülbelül tudtam, mire lehet számítani, de hát Dél-Olaszországot ígérik benne, mármint hogy Denzel Washington ott tesz majd igazságot. Legyen hát ez városnézés, amely során megölnek néhány embert, különös kegyetlenséggel.

Ez is lett, és az ember fölismerheti Rómát, Nápolyt és Positanót, tenger és lépcsők, ez az utóbbira vonatkozik elsősorban. Valamiért az egész Amalfi-partot komorra (Camorra) és sötétre fényképezték, ahová a szervezett bűnözés beteszi a lábát, ott már a nap sem süt, de jön egy kalapos hős… - még mondja valaki, hogy a western halott. Ilyenkor sajnálja az ember, hogy Magyarország nem filmes nagyhatalom, ha annyi mozit készítenénk, mint az amerikaiak, lehetnének ilyen alkotások is, ott élnek ezek a nyomorú olaszok a bűn árnyékában, míg el nem jön egy kósza magyar titkos ügynök, és elmondja, mi a teendő. Ellent kell állni, pupákok. Ehelyett a magyarok a külföldiekkel szemben többnyire a rövidet húzzák. Vagy Bujtor István, bár mai szemmel az sem megnyugtató, hogy Ötvös Csöpi titokban más emberek kocsijában házkutat. De hagyományosan mégis úgy állunk, és már a kezdetek óta, hogy nekünk mutatják meg, mit kellene csinálni. Már az 1935-ös A címzett ismeretlen című filmben is jön egy undok, német kölyök, mindenkiről feljegyzéseket készít, aztán mindenkin bosszút áll. És ez még vidám filmnek volt szánva.

Más kérdés, hogy a kis náci-fiókát Ernst Haeussermann játszotta, akinek az Anschluss után menekülnie kellett Ausztriából. A filmélet nem mindig igazságos.  

Valami okosat szerettem volna mondani Keith Jarrettről és Glenn Gouldról, mert párhuzamosan hallgattam őket, és mindig meglep, hogy ezek az éneklő zongoristák milyen különösek. Nem azért, mert énekelnek, hanem mert soha nem tudom pontosan, miért énekelnek. Nem tudnak bizonyos dolgokat eljátszani? Vagy csak jelzés a hallgatónak arról, amit egyébként is sejtünk: valahogy itt többről van szó, sokkal mélyebbről jön az igazi zenélés, esélyünk sincs, hogy egy szép napon majd beleláthassunk a lelkükbe. Vagy legalább a saját lelkünkbe. Vagy legalábbis nem a zene útján. Zenét azért hallgatunk, hogy viszonylag nyugodt körülmények között ébredjünk rá csekély voltunkra.

Hiába vág Jarrett elkínzott arcot, nekünk kellene elkínzódnunk.

Valami ilyesmin törtem a fejem, de aztán rájöttem, hogy ezt egyszer már meg is írtam, meg ki tudja, mennyire igaz, viszont maradt a párhuzamos hallgatás, és aztán eljött a Wohltemperiertes Klavier, furcsa módon azt Gould is, Jarrett is játszotta. (Gould nem furcsa módon.) Jarrett nekem sokszor alig elviselhető a tempóingadozásai miatt, nekilódul, elakad, megteheti, de nekem olyan, mintha egy kezdő sofőr mellett ülnék az autópályán, beletapos, lefékez, nekem meg háborognak a belső szerveim. És akkor eljutunk az első kötet utolsó prelúdiumához. Nem tudom, hogy ez mennyire köztudomású, az én figyelmemet Balassa Péter hívta föl rá, nem személyesen, nekem címezve, hanem egy nagyobb társaságban, hogy ez a prelúdium olyan, mint A varázsfuvolában a két őr jelenete. Amúgy is furcsa a szerep, nem nélkülözhetetlen a pillanat, de ott állnak, ők vezetik be az opera végkifejletét, a próbákat, és közben (szinte) Bachot játszanak. Vagy inkább hallgatnak. Érdekes módon sem Gould, sem Jarrett nem énekli rá a maga játszotta prelúdiumra, ámbár az is igaz, hogy Jarrett nem énekel Bach közben, néha talán sóhajt, de ez minden. Mindenesetre körülbelül föl lehet énekelni az őrök dallamát a Bach-prelúdiumra, amit Mozart egyébként ismert, addigra már megmutatta neki van Swieten báró a Wohltemperiertes Klaviert, és ez talán a legközvetlenebb felhasználás nála, a beavatás vagy a beavatottság zenéje.

Amikor Balassa Péter ezt mondta, akkor azt képzeltem, félig már beavatott vagyok, mert a sok irodalmi ember között én legalább értem, hogy egyáltalán miről beszél. Még egy kis idő, aztán szólok, hogy megnyithatják nekem a Schreckenspforten, a rémségek kapuit, úgy sétálok át tűzön-vizen, ahogy csak kell.

Ne feszegessük.

Annyira könnyen, gyorsan olvasható, hogy az ember gyanút fog: jó ez? Rövid, számozott bekezdések, bármikor abbahagyható és folytatható oldalak, szép helyszínek, Barcelona és Mallorca, pedig nem az a lengyel. Úgy értem, nem Chopin, aki majdnem otthagyta a fogát Mallorcán, azt hitték, hogy az enyhe tél jót tesz majd neki, de a csapadékos idő csak rontott a tüdeje állapotán. Mi hálásak lehetünk, mert az ott lévő kis, vacak zongorán komponálta az Esőcsepp-prelűdöt, de neki majdnem az életébe került.

Nem ő Coetzee: A lengyel című könyvének főhőse, hanem egy lengyel zongorista, aki Chopint (is) játszik, és szerelmes is lesz, és mégsem egy elcsépelt szerelmes történet, de többet nem mondok. Csak hogy ez is igaz, a zenészeknek ez a szóbeli kifejezésbeli korlátoltsága (itt a lengyel nem is beszél nagyon jól angolul), meg az, hogy azt hiszik, mindenki érti, amit játszanak. Emlékszem, Kocsissal hallgattam a Szerelmi álmokat, és mondta, hogy ezen a koncerten Erika (a későbbi felesége) ott ült az első sorban, és ugye, hogy hallatszik.

Azóta persze, hogy hallatszik, de előtte?  

Tony Palmer Richard Burtonről szóló filmjét ajánlotta a Netflix, és nem is álltam ellen. Amúgy is rajongója, vagy valami hasonlója vagyok Tony Palmernek, nem láttam tőle túl sok dolgot, de a Callas-, a Britten- és a Menuhin-filmet igen, mind a három szép is, érdekes is, és sokkal többet mond el, mint amennyit az átlagos művészportrék el szoktak mondani. Egyébként ő rendezte a Wagner-sorozatot is, arról csak halovány elképzeléseim vannak, de úgy emlékszem vissza rá, mint valami nyomasztó idétlenségre, Richard Burtonnel. Magyar gregorianum szólt a stáblista alatt. 

Ennek fényében egy Palmer rendezte Burton-film persze, hogy érdekes, és hiába próbálom levonni a tanulságokat, nem megy. Úgy értem, van egy józan tanulság, hogy a két piás, mármint Burton és Elizabeth Taylor egy mérgező kapcsolatban gyilkolja egymást, és a világ szájtátva nézi őket, mi sem vagyunk normálisak. És van egy másik tanulság, hogy ennek valamiért ez az ára, ebből a gyilkolódásból lesz a Cleopatra és a Nem félünk a farkastól (ha elfogadjuk ezt a címet), meg A makrancos hölgy, valahogy össze kellett keverednie művészetnek és valóságnak, hogy ezek az életek jöjjenek ki belőle.

Nem tudom, igazából nem művészetről és valóságról akarok beszélni, hanem a gyémántokról. Köztudomású, hogy Elizabeth Taylor a gyémántok nagy barátja volt, talán az is, hogy két hatalmas példányt kapott Richard Burtontől. Mindkettő látható egyébként a filmben is. Az egyik (a második) volt a hatalmasabb, nem meglepő módon Taylor-Burton gyémántnak hívják, körte vagy csepp alakú, 69 karátos kő, de nem sokáig volt náluk, második válásuk után Taylor eladta. A másik kő azonban haláláig vele volt, ez a Taylor-Krupp vagy csak Krupp gyémánt. Amikor bemutatják a sajtó képviselőinek, Burton mondja is, hogy voltaképp nem jó előjel, mert Vera Krupp, miután megkapta a gyémántot, nemsokára elhagyta a férjét. Volt vele egyéb baja is, egyszer betörtek hozzá, mármint Krupphoz, és az ujjáról letépték a gyűrűt, ami csak néhány hónap múlva került elő  – nagy gyémántot már akkor sem volt könnyű eladni.

Szóval ott állnak a sajtó képviselői előtt, a fotósok kérik Elizabeth Taylort, hogy mutassa a gyűrűt, ő meg emeli az arca elé a kezét, és közben lenyűgöző közönségességgel azt mondja: remélem, nem piszkos a körmöm.  

Találós kérdéssel kezdve: mi a közös Zámbó Jimmyben és Szittya Emilben?

Nem jó, valószínűleg meg kell magyarázni, hogy ki az a Szittya Emil, bár ezt pontosan mintha senki sem tudná, még Szittya Emil sem. Született Schenk Adolf, az életútját látva kissé érthetetlen, hogy miért Szittyára magyarosított, vagyis hogy miért magyarosított egyáltalán, mert igazi csavargó volt, mászkált a világban, de legalábbis Európában, időnként könyveket és cikkeket írt különféle nyelveken, előadásokat tartott, nézte a világot, nézte a művészetet, maga is festett. Egy időben Kassákkal csavargott, aki köztudomásúan gyalog ment el Pestről Párizsba. Ezen az úton találkoztak Stuttgartban, 1909-ben, és aztán együtt tényleg el is jutottak Párizsba. Kassák viszonylag hamar föladta a kinti nyomorgást, Szittya tovább maradt, végül sokkal tovább, mert ott is halt meg, 1964-ben.

Most csak ez a lényeg, a Kassákkal közös idő, erről forgattak a Buharov-testvérek, ez látható Óbudán a Zichy-kastélyban, ahol röpke 34 évvel ezelőtt Szittya-kiállítás volt. És hogy végre a nyitó kérdésre is meglegyen a válasz: ebben a filmben alakítja Kassákot Olasz Renátó, aki a nem tudom, mennyire nagy sikerű sorozatban az ifjú Zámbó Jimmyt is játszotta.  

Valamit végre kellene kezdenünk Illyés Gyulával, mert ez így nem állapot. Ezt már átéltem, ezt az időt, hogy Illyés volt az ország koszorús költője, ennek megfelelő ellenszólamokkal, hogy talán mégsem, aztán a probléma mintha a halálával megoldódott volna: egyik napról a másikra senki sem beszélt többé róla. Vagy legalábbis nagyon kevesen. Mintha nem lett volna többé szükségünk koszorús költőkre, nem is lett többé ilyen, talán tényleg nem baj, ámbár a koszorút azért szerettük, így aztán koszorús íróink lettek.  

Lehet, hogy így helyes, ami Kazinczyval kezdődött, Petőfivel és Adyval csúcsra ért, hogy a világhoz való hozzáállásunkat vagy a dolgokról való véleményünket a költők befolyásolják, nem volt egészen normális dolog. Az irodalom legyen irodalom, a politika legyen politika, az élet meg legyen élet, mindent jobb a profikra bízni. Ámbár, ha jobban belegondolok, ez se biztos.

Mindegy, a koszorús költőknek vége lett. Azon lehet vitatkozni, hogy Illyés volt-e az utolsó koszorús, vagy már ő sem volt az. De hogy költő volt, azon nehéz. Már a neve is költői találmány, hiszen Illésnek született, és bár mondanak családi okot is, amiért megváltoztatta, szerintem azt akarta elkerülni, hogy az emberek így mondják: Illés Gyulla. El is kerülte.

Költő volt, és hogy milyen költő, azt nyilván nem én fogom megmondani, de idén épp kerek évfordulója volt, negyven éve halt meg, mégsem indult meg semmiféle pezsgés, hogy ezt akkor rakjuk rendbe, foglalkozzunk vele, hiszen magunkkal is foglalkozunk általa. Jaj, akkor ez azt jelenti, hogy mégis koszorús volt?

Nem tudok rá így gondolni, mert mintha mindent túlokoskodott volna, mintha kényszeresen törekedett volna a nagy igazság kimondására, amiből aztán olyan gondolatok származtak, mint hogy nem lenne villany a szobámban, ha Giordano Brunót nem égetik meg. Na, ne már. Vagy a Doleo, ergo sum mennyire szép kis vers, hogy „Nevetem, hogy mint házgazda, a testi kín/ mutatja be vendégeimként a szerveim.” (Talán az az –eim/-eim egy kicsit sok.) De egyébként is elrontja (szerintem), mert itt is valami bölcset mondana, és rossz poén, hogy „népek vezetői, legyetek izzó idegducok!”, de hát 1954 volt, önmagában egész jó gondolat, hogy Rákosi legyen izzó idegduc. Sztálin már nem élt.

Tudom, ha arra vágyom, hogy Illyés Gyulát helyezzük a helyére, vagy legalább legyen téma, az ő kottájából játszom, épp ez volna az új világ, hogy nem kell senkit sem elhelyezni, döntsük el magunk magunknak, hogy mit gondolunk róla. Igyekszem is.