Azon töröm a fejem, hogy mi is tetszik nekem, nekünk annyira Iréne Theorin művészetében. Mert hogy tetszik, az nem kérdés, mindenki boldog, amikor kiderül, hogy idén is lesz, jön a Wagner-napokra, Brünnhilde, elfújja, elfúj mindenkit. De közben meg épp nem fúj el senkit, talán ez a legmeglepőbb benne: tud halkan is énekelni Wagnert. Mellette zeng Wotan, nagy, komor lény dárdával a kezében, ő meg nem kiabál, csak úgy ül a térdénél, és mégis őt nézi az ember. Meg őt is hallgatja.

Ez az az időközben kissé lejáratott szó, az x-faktor? Az egyik bejön, majd megszakad, és semmi, a másik csak ott ül csöndesen a sarokban, és mégis mindenki őt nézi. Vagy a külső, ez az ősz haj, erős, sötét szemfesték, fiatal is, idős is, mint egy igazi Brünnhilde, aki gond nélkül hozzámehet majd ahhoz a fazonhoz, akit az anyja még a hasában hordozott, amikor ő már megmentette az életét? Ő, az apja lánya boldog szerelembe esik az apja unokájával, Richard, nem vagy te normális.

Vagy pont ez Wagner nőideálja? A nő voltaképpen férfi, érckebel és vassisak, kezében kard. Bár ez nem Wagnerrel kezdődött még az operában sem, Tankréd is akkor jön rá, hogy Chlorindát győzte le párbajban, amikor már leszúrta.

Harmadik felvonás vége. Leb wohl, du kühnes, herrliches Kind, Wotan búcsúja, ahogy az lenni szokott, a nagy, erős isten elbúcsúzik a gyermekétől, akiről előzőleg lecsókolta az istenséget, halandó lányka, nem lovagol már a viharban. És akkor ez a halandó leányka hirtelen odaszalad, átöleli a nagy, erős istenséget, ne búsulj, papa. Az a furcsa érzésem támad, hogy ez a nagy, erős, dárdarázó énekes, Johan Reuter is mindjárt elsírja magát.

Talán jobb nem is feszegetni, mit szeretünk annyira Iréne Theorinban.

Ismerek egy ember, akinek Donald Sutherland bűvész trükköket mutatott be. Ha jól tudom, valami almát tudott úgy eltüntetni, hogy hopp, most a kezemben van, hopp, most nincs. Itt történt, Budapesten, amikor a Citizen X című filmet forgatták, azon kevés filmek egyikét, amelyért hivatalosan is díjazták a művészetét, Emmy-díjat és Golden Globe-ot is kapott érte. A film az ukrán sorozatgyilkosról, Andrij Csikatilóról szólt. De nem Sutherland volt a gyilkos, ő a szovjet tiszt volt, aki végül elfogta a rosztovi rémet.

Lehetett volna a gyilkos is, tudott úgy nézni a halvány szemeivel, hogy nem nagyon tudta a néző, mire gondolhat közben. Lehetett volna minden, ettől volt olyan jó filmszínész, picit változtatott csak a viselkedésén vagy a nézésén és egyszerre a megnyugtató, jóképű angol úriemberből náci kém és kegyetlen gyilkos lett. Rendezők álma típus. Pontosabban filmrendezők álma, a színházi sikerei és kísérletei elhanyagolhatóak voltak, egyszer megbukott a Lolitában.

Azt persze most nehéz elképzelni, hogyan fordulhatott elő.

Annyira színész volt, hogy azt is tudta, a színész a rendező embere, akaratának végrehajtója. Nyilván nem véletlen, hogy mind a négy fiát rendezőkről nevezte el, bizony, még Kiefert is, Warren Kiefer után. De a legnagyobb, akivel dolgozott, Fellini volt. Ezt ő mondja. Ennek ellenére végül nem lett Fellini keresztnevű gyereke.

Fogok mesélni a belbecsről is, a lemezen lévő zenéről, de egyelőre elakadtam a borítónál. Mert olyan jópofa dolog, a zongorista Bertrand Chamayou cigarettázik a képen. Illetve, azt az ember tudja, hogy biztosan nem cigarettázik, de akkor mit is csinál? Egy csavar van a kezében, a két ujja között, és a csavar arra való, hogy preparálják vele a zongorát, ne legyen olyan szép csengő-bongó hangja. John Cage a szerző. A régi zene és régi hangszerek ellenségei persze azt mondanák, ezen igazán fölösleges annyit fáradozni, elegendő volna visszaállni a fortepianóra vagy a csembalóra, azok se csengenek, nem is bonganak.

Nem ez a lényeg, hanem a lemezborítón a cigaretta, ami eltűnt az idők során. Régebben még lehetett dohányozni a muzsikusoknak, Casals pipázott, Rubinstein szivarozott, de a maiak lemezen ilyesmit nem tehetnek. És volt egy érdekes pillanat, amikor tették is, meg nem is.

Maurizio Pollini Debussy lemezén látszólag semmi kifogásolnivaló nincsen, legfeljebb azon csodálkozik az ember, hogy a fotós levágta a zongorista kezét a képről, ha már zongorista, a képek általában a kezet szokták hangsúlyozni, de nála nem. Illetve, aki látta valaha a kép eredetijét, annak talán feltűnt, hogy bizony, nem véletlenül amputálták szegén Pollini kezét, eredetileg cigarettát tartott benne, de nem lehetett az ifjúságot ilyen rejtett propagandával mérgezni.

Már csak a fiatalokat kellene rávenni valahogy, hogy Debussyt hallgassanak. Vagy Cage-et.

Nem képzelem magam különösebb nyelvőrnek, nem mondok oltást az injekció helyett, nem földalattizok kényszeresen, csak ha az egyes metróra szállok, nem temetem a kezembe az arcom, ha valakinek meetingje van, és talán csak egy fokkal tetszik jobban, ha valaki számítógépet mond a computer, hajléktalant a homeless helyett. Persze imponál, ha sikerül egy nyelvnek ellenállnia a nagy angol nyomásnak, mint a franciának, ahol az AIDS-et is SIDA-nak mondják, és walkman helyett baladeurt hallgatnak az ifjak… Hol vannak már azok az ifjak? Hol vannak a walkmanek és baladeurök?

Nem is erről van szó, hanem hogy van egy szó, amikor azért örülök, hogy nem magyarították. Nem tudom, egyáltalán akarták-e magyarítani a gólt, de nem sikerült, maradtunk nemzetköziek. Nem azt kiabáljuk, hogy kapu, vagy cél, az egyik két szótagú, talán azért, a másik magas hangrendű, talán azért nem lehet úgy zúgni a lelátón. A németeknek és a franciáknak van saját szavuk a hálóban kikötő labdára, természetesen, a franciák azt mondják but (az is magas hangrendű) a németek meg azt, hogy Tor, ami kaput jelent, és ami hangzásra majdnem gól. Amiből látszik, hogy mi általában a németektől vettük át a labdarúgó szókincset, így kerülhetett ebbe a vadászati-harcászati kifejezésekkel teli sportba ilyen furcsa, civil szó, hogy „kapus”. Az „őr” valószínűleg logikusabb lett volna, de most már elkéstem a nyelvújítási ötletekkel.

Ahogy a nőkre szokták mondani, hogy nem értik a les szabályt, én nem értem a les szót. Az vajon hogy került ide? Értem, hogy vadászati-harcászati kifejezés, de az ember először azt sem tudja, hogy ige vagy főnév. Kicsit olyan, mint a Les Humphries Singers. Évekbe vagy évtizedekbe telt, amíg rájöttem, hogy a Les itt nem többes számú névelő, hanem Humphries keresztneve.

Ezzel a rímmel ébredtem:

Amíg nálam a Rab Ráby,

nem tudsz velem kibabrálni.

Ami körülbelül igaz is, csak már Rab Ráby nincs sokáig nálam, úgy értem a Történelmi befejezést olvasom, öt oldal talán, és kész. Mindenféle tanulságokat próbál az ember levonni, ha már ennyire későn olvassa Jókait, és ennyi öröme van benne. Legelőször persze azt, hogy nem véletlenül nem lett ebből is népszerű ifjúsági irodalom, mert mindenféle kalandosságok ellenére sem annyira könnyű olvasni a nyelvi lelemény miatt. Már hogy a különböző emberek különböző nyelven beszélnek, és eleinte tényleg nagyon sok a latin a szövegben, amit gyerekként nem könnyű követni. Felnőttek meg ritkán olvasnak Jókait, így aztán Rab Ráby valószínűleg elveszítette az olvasóit az évek során, és nem vagyok benne biztos, hogy visszaszerzi majd, hiszen mindig ott van a regénnyel szemben a felnőtt-okoskodás, hogy de hiszen Ráby Mátyás nem a népért küzdött, hogy ne legyen oly erő, mely legyőzné, hanem inkább besúgó volt, aki a maga hasznáért jelentette föl II. Józsefnél a szentendrei korrupt közhivatalnokokat.

Persze leginkább azzal volna jó szembetalálkozni egy sötét utcán, aki elterjesztette, hogy Jókait azért nem szabad olvasni, mert az alakjai vagy feketék vagy fehérek, de átmenet és árnyalat nem fér hozzájuk. Tényleg? És akkor ebben a könyvben az országbíró, aki ugyan üldözi Rábyt, de az utolsó erejével úgy végrendelkezik, hogy az őt ügyetlenségből megölő orvosnak adja a házát, hiszen szegény úgysem tud majd orvosként megélni ezek után – az fekete vagy fehér? És, ha már itt tartunk Baradlay Jenő az fekete vagy fehér? És miért volna baj a feketeség és fehérség, nagyon nagy írókkal is megesik, én legalábbis Konsztantyin Levinben sem találok sok jellemhibát. Olyan könnyű valakit lebeszélni a Jókai-olvasásról, amivel persze ő is elveszít egy csomó kalandot, furcsa szót, szépen kanyargó mondatot. Vagy olyan érdekes, másfél évszázados megfigyelést, mint hogy a magyar jobban örül, ha vereséget szenved a töröktől, mintha győz az orosz oldalán. Ha ezt a megfelelő emberek a megfelelő időben olvasták volna…

Az talán köztudomású operai vagy opera körüli történet, hogy Monique Montagne, (itt mindig hozzá kell tenni, hogy Karajan nevelt lánya) megnézte a Bal lábam című filmet, és az a típusú mozizó volt, aki ott marad a stáblistára is. Most meg pláne ott maradt, mert egy tenor az Un’aura amorosát énekelte, a Cosí fan tuttéből Ferrando áriáját. És a hang gyönyörű, az előadás ihletett, csak a hangot nem ismeri, ki lehet? Kiderítette, és azt is kiderítette, hogy mindezt későn derítette ki, Réti József már 1973-ban meghalt. A bal lábamat meg 1989-ben mutatták be.

Egy kicsit hasonló dolog történt velem tegnap, amikor a Netflixen a Ripley hetedik részét néztem. A sunyi és tehetséges főhős palermói lépcsőházakban kóvályog, és közben megszólal a Dalla sua pace a Don Giovanniból. Réti hangja. Nem tudom, ki választotta és miért éppen ezt a felvételt, de megmelegszik tőle az ember szíve. Ha eddig nem tetszett volna a sorozat, akkor mostantól igen. De ha eddig nem tetszett volna, hogyan jutottam volna el a hetedik részig?

Régen vártam már annyira filmet, mint a 27-i bemutatót: Horizont. Kevin Costner új filmje. Vagyis az új film negyede, négy rész lesz belőle, és mindegyik hosszú, amit mindig csodálok. Majdnem mindig. De az biztos, hogy kell hozzá magabiztosság, elszántság, hit, hogy azt mondja magának az alkotó: érdekelni fogja az embereket. Filmes wagnerizmus.

Meg western is, a műfaj, amit újra és újra eltemetnek, de mindig kiderül, hogy túl korán, mindig jön egy utolsó utáni western, kalapos pasik, az oldalukon revolver. Egyszer már volt Kevin Costner a megmentő, a Farkasokkal táncoló idején, első filmrendezése volt, ahhoz képest igazán szépen teljesített.

Csak hát nem láttam. Mert nem bíztam Costnerben, és tudod, ki ül be három órát indiánozni. Mire módosíthattam volna az állásponton, már nem játszották a mozik, és tudod, ki néz meg egy mozifilmet, egy ennyire moziba való filmet a tévében.

Most meg itt a lehetőség, az Art+Cinemában mintegy a Horizont felvezetéseként 20-tól minden este western klasszikusok mennek, Volt egyszer egy vadnyugat, meg A Jó, a Rossz és a Csúf. És lesz a Farkasokkal táncoló is, 22-én. Csak nem nekem, mert akkor van a Siegfried a Müpában. A párbajban a pisztoly helyett megint a kard jut.

Az élet csupa lemondás.

Mint egy Zorán-dalban: Mario Lanza régi lemezeit hallgatom. Pontosabban csak egy lemezét, az is filmzene, For The First Time a film címe, és ez az utolsó Lanza-mozi, hat héttel a halála előtt mutatták be. A történetben egy nemzetközi tenorsztár hiába énekli bele magát a lányok szívébe a Come prima kezdetű dallal, mert aki őt izgatja, az a füle botját sem mozdítja. Nem csoda, mert szegény kislány süket, de annyit elárulhatok, hogy a dolgok a végén jóra fordulnak, és addig sokat énekelnek.

Lanza egyébként elénekli a Kacagj, bajazzót is, meg az Otello utolsó jelenetét, nem is rosszul. Ma és itt azonban érdekesebb, hogy a film mintha magyarokkal volna tele. Az egyik szereplőt, a tenor menedzserét Taborynak hívják, emellett azonban a stáblista jobb oldala az érdekesebb. A női sztár Zsa Zsa Gabor, vagyis Gábor Zsazsa, a süket lány Johanna von Koczian, akit a lemezborítón következetesen Kosziannak írnak, nyilván ez csak egy kísérlet volt, hogy körülbelül úgy ejtsék ki a nevét, ahogy ő szokta. Bizonyos szempontból fölösleges fáradozás volt, Johanna von Koczian nem futott be nagy karriert Amerikában, hiába volt ő „a német Audrey Hepburn”, otthon meg cz-vel is sikeres tudott lenni, és elég szép, hosszú életet is élt, idén februárban halt meg, 90 évesen. A teljes neve még ennél is magyarosabb, Kóczián-Miskolczy, de ő már Berlinben született, és fogalmam sincs, tudott-e valamicskét magyarul, legalább annyit, mint Jamie Lee Curtis.

Még mindig maradtak magyar nevűek. A magyarnak látszó menedzsert a magyarnak látszó Kurt Kasznar játssza, de ő tényleg csak tiszteletbeli magyar, az anyja második férje adoptálta, így az ő nevét vette föl. A film rendezője pedig Rudolph Maté, olyan, mintha csak elfújta volna az ékezetet a szél, talán így is van. Rudolh Maté viszont Krakkóban született, Rudolf Mayerként, de nyilván nem véletlenül jött Pestre tanulni. Aztán világhíres operatőr lett, vele készült el a híres Szent Johanna némafilm, meg a francia Liliom, amelyben Muskátnét Madame Muscat-nak hívják. Amerikában aztán Maté lassan rendezővé vált, de igazi műremeket, azt hiszem, nem készített.

Más érdekes név nincs. Hacsak Mario Lanzáé nem az, mert őt meg eredetileg Alfredo Cocozzának hívták, de ezzel nem lehetett sokkolni az amerikai nézőket és hallgatókat, úgyhogy inkább az anyja nevét használta.

Egy idő után már nem is az az érdekes, hogy mitől ilyen rossz, hanem az, hogy mitől ennyire idegesítő. Az egész ember számomra nagyon kevéssé rokonszenves, remélem, mindig ezt is mondtam, de hát volt itt, és a Müpában sem játszott jól. És ott is úgy adta el magát, mint valami Apollóval társalkodó zongorahős, akinek a világ nem méltó a cipőfűzője megoldására. Hát aztán? Valamiből neki is élnie kell, él is, néha elcsodálkozik az ember a magabiztosságán, mikor arról beszél hogy a komponisták igazán hálásak lehetnek neki, amiért eljátssza a műveiket, mert nélküle az csak halott valami. Nem valami ismeretlen szerzőre gondol, hanem Beethovenre és Bachra. De ha ennyire ügyesen pozicionálja magát, ám tegye.

Mégse tegye. Ez annyira szörnyű, ahogy Bartók 3. zongoraversenyét játssza, ahogy előadja magát, és közben minden tempó biceg, minden hangsúly rossz helyen, zajos, de erőtlen, és látszik, hogy a hülyeségeivel félreviszi a karmestert, a máskor csak jelentéktelen, de jóravaló Alan Gilbertet is. Szóval kártékony ez a művészet, de hát nem nekem kártékony, én nem veszek jegyet rá, nem vásárolom a lemezeit. És hát Bartók Harmadikból el vagyunk látva, Ránki, Kocsis, Anda, Schiff, ne csak együk, igyunk iff. De itt semmi nincs arányban, a fogadtatás lelkes, és ráadást is kérnek, pedig mennyire jó volna, ha a megfelelő pillanatban valaki egy festékkel teli lufit Igor Levit fejéhez vágna. Az is klassz volt, amit te csináltál, de ez még annál is klasszabb.

Tényleg nem veszek jegyet rá, nehogy én legyek a lufis ember.

Kőbányai Centrum hétfő

minden héten mást ígérő,

húsz százalék kedvezmény –

olyan, mint egy nyeremény.

Nem mondhatnám, hogy a magyar irodalom gyöngyszemei közé tartozik a vers, mégis elég mélyre vésődött bennem, nyilván nem függetlenül attól, hogy Rák Kati mondta el annak idején… Mikor is lehetett? Talán 1980? Nem ma, és nem tegnap. Szóval Rák Kati mondta el, és egyszerre volt annyira béna, amilyen csak lehet az ember egy reklámversike szavalása közben, és annyira szép, amilyen csak egy szép színésznő lehet, és nem tudta az ember, hogy a szépség és a színésznőség közötti szakadék áthidalható lesz-e az idők során.

Igazából nem is tudom, hogy áthidalódott-e, Rák Kati nem lett óriási sztár se Magyarországon, se egyebütt, de most például megint szerepel egy reklámfilmben, ő alakítja a nagymamát, aki Szoboszlai Dominik passzából gólt szerez a futballpályán.

Akárhogyan is van, ez gyönyörű pályaív. Valaki végigkísérte az életünket (már ha jó évjáratban születtünk), és ma is velünk van, harminc másodperces filmekben jut neki öt másodperc, de akkor is ott van. Ahogy azt az Idő van című filmben énekelték: együtt öregszem apámmal, s Cserháti Zsuzsával. És ha velük nem lehet, akkor Rák Katival.