Újra és újra meglepődtem, hogy mennyire jó színésznő. Vagyis inkább mennyire jó a színpadon. Mert ez is egy furcsa pályakezdés volt, filmfőszerep, Vasárnapi szülők, megdöbbentően szép profiljával, dacosan és sorsverten. Aztán az ember elfelejtette. Nyakó Júlia sem szédült meg a filmezéstől, unszolásra elkezdte a főiskolát, aztán unszolás nélkül abbahagyta. Kicsit úgy, mint az Éjszaka földönben a taxisofőr, akiben a filmesek fölfedezik a nagy lehetőséget, de köszi, inkább marad a taxizásnál, az biztosabb kenyér. Játszott, nem játszott, évekig vagy talán évtizedekig nem láttam. Egy filmben, még a nyolcvanas évek végén, aztán egyszerre a Parasztoperában. Aztán újra és újra, meglepődve, hogy mennyire jó. Nem technikával dolgozott, hanem talán aggyal, tapasztalattal, szívvel, lélekkel. Fogyó eszközökkel.

Azt mind tudjuk és tapasztaljuk, mennyire más dolog egy verset elolvasni, és megtanulni. Az utóbbi esetben sokkal bensőségesebb, intimebb a viszonyunk a sorokkal és rímekkel – de hát az ember feje nem káptalan, nem fér bele minden, ahogy maga a költő sem tudja fejből elmondani az összes versét. Van azonban egy köztes állapot, amikor valaki nemcsak elolvassa, de le is írja a verset. Ilyenkor mégis kénytelen sorról-sorra haladni, és észrevenni olyasmit, amin egyébként átfutott volna a szeme.   

Valamiért most épp a János vitézt másolgatom, kacskaringóztatom a g betűket, lendületesen áthúzom a t-ket, szörnyülködök a nagy L betűimen, be rondák. Így jutottam el a 17. fejezetig, a hajótörésig, és olvasva nyilván föl sem tűnt volna, észre sem veszem, de azt írja Petőfi, hogy „Egy villám a hajót ízről porrá törte.”

Most azt hagyjuk, hogy szerencsés-e a por kifejezés a hajón, ha a viharban minden csupa víz, de ízről porrá? Nem ízzé-porrá? És egyáltalán: mi az, hogy ízzé-porrá? Hol van ebben, hogy kerül ide az íz?

Az etimológiai szótár annyit mond, hogy azelőtt úgy mondták, ízre-porra, és az íznek volt egy mára többé-kevésbé elfelejtett jelentése, az, hogy darab. Ízre-porra éppenséggel maradhatott volna, de a nyelv másképp gondolta. Petőfi meg még másképpebben gondolta, és a jelek szerint úgy értelmezte a kifejezést, hogy apróbb darabokról még apróbb darabokra: ízről porrá.

Spoiler: János vitéz megúszta.

Békésen rubinsteinezek, most éppen a Chopin mazurkákat hallgatom, gyönyörű, elegáns, finom, mély, az, aminek lennie kell. Hirtelen mégis az jut eszembe, de jó volna úgy hallgatni, ahogy nem szokta meg az ember, ahogy eszébe sem jut, hogy lehetne.

Kocsissal.

Ez volt valaha az ősbűn, vagy micsoda, Kocsis Chopin-lemeze, a keringők, hogy ez az ember megőrült, végigszáguld a keringőkön, olyan tempóban, amit Chopin biztosan nem akart. Ezt, persze, könnyebb mondani, mint bizonyítani, Kocsis a metronómszámokhoz tartotta magát, és azok ezeket a tempókat jelentették. Tudom, hogy a Perc-keringőnél ez nem számít, ami azt illeti, még az ő előadásában is inkább másfél perc, mint egy, eleve a kiadó adta a nevet, és nem arra gondolt, hogy tényleg egy perc alatt kellene eljátszani, és azt is elfogadom, hogy a Kocsis-tempókra táncolni valóban nehéz volna, inkább olyan, mintha csontvázakat rángatnának vékony huzalokkal. De ez tényleg olyan nagy baj?   

A nagyobb baj, hogy a mazurkákat végül nem is vették föl. Nem tudom, hogy a népharag sodorta-e el a terveket, vagy volt egyéb ok is, fontosabb volt a Bartók-összes, mint még egy mazurka-album, de tessék, ülök, békésen rubinsteinezek, és jobb szeretnék békétlenül kocsisozni.

Mesterséges olvasáslassítót használok, nem tudom, hogy irodalmilag hasznos-e, de zeneileg biztosan. Amikor Michael Chabon Telegraph Avenue című könyvében valami zenét vagy zenészt emlegetnek, akkor igyekszem legalább egy kicsit megismerni azt, amiről szó van. Tényleg csak kicsit, meghallgattam Miles Davis In A Silent Way című albumát, sőt, belehallgattam a Joe Zawinul-változatba is, de itt megálltam. Összesen körülbelül egy óra, szóval lassít, de nem akaszt meg. Amikor a szereplők fölszállnak a Minnie Riperton nevet viselő léghajóba, jön az új kérdés. 

Ki az a Minnie Riperton? Lehet, hogy csak nálunk nem ismerik, vagy talán csak én nem hallottam róla. A történet elég borzasztó, mert szegény Minnie Riperton fiatalon meghalt, de valamit tudott, mint operai koloratúrszopránból átképzett popsztár: iszonyat magasan énekelni. Az operai magasságok fölött, mintha üveget karcolnának. Ezt vitte tovább Mariah Carey, nálunk meg valami hasonlót próbált Király Linda. Az egésszel az a baj, hogy ha kicsodálkozza magát az ember, hogy így is lehet hangot kiadni, akkor már készen is van, az élvezet elég csekély. Minnie Ripertonnak egy nagy slágere volt, a Lovin’ You, abban sem nagyon erőltette meg magát a szövegíró, talán nem is volt rá szükség. És most egy kitalált történetben egy kitalált léghajó neve.  

Milyen szépek ezek a szilfák – sóhajtott mellettem valaki a Városmajorban, és nekem szívem fáj, és minden ízem zsibbatag. Miért nem tanultam meg soha ezeket a növényeket. Miért nem tanulom meg most. A tölgyfát felismerem a leveléről, a pineát mindenről, száráról, tűleveléről, formájáról, illatáról, de a többiek… Nem is tanították, rendben van, természetrajz helyett biológia volt a tantárgy neve, le tudok rajzolni egy papucsállatkát, de nem ismerem föl a galagonyát… Mindegy, nem lehet mindent a tanárainkra fogni.

Azért régebben az általános műveltséghez hozzátartoztak a növények. Legalábbis így gondolom. Amikor egy költő beindult, és különleges (vagy épp nem is különleges) növényeket kezdett el sorolni, arra számított, hogy az olvasója tudja, miről beszél.

The grass, the thicket, and the fruit-tree wild;

         White hawthorn, and the pastoral eglantine;

                Fast fading violets cover'd up in leaves;

                        And mid-May's eldest child,

         The coming musk-rose…

Tóth Árpád ezt így fordította:

Füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
Tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
Bús violát, mely rejtezőn konyul,
S az ért május csudás
Sarját, a pézsmarózsát…

Jó, a nyájtépő saját találmánya, de pompás szó, a hóbóbitás tövis a fehér virágú galagonyára alighanem félreértés, végül is május van, de Keats is, Tóth Árpád is úgy sétálgatnak az erdőben… hogy is? Hogy ha néha lábukhoz térdepelt egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudják.

Hej, amikor még fa alatt írták a verseket, nem íróasztalnál.

Kis, béna kazetta került a kezembe, mint kiderült, annyira béna, hogy hiába hivatalos, nyomtatott betétlappal, a készítőknek nem szóltak, hogy ez a formátum egy kis befutó szalagrésszel kezdődik, így aztán hiányzik róla a Brahms B-dúr zongoraverseny eleje, a kürtök már fújják, amikor megkezdődik a rögzítés. Ha valami ennyire kevéssé professzionális, akkor az emberben fölébred a gyanú, hogy talán csak hülyéskednek vele, egy tetszőleges felvételre írják rá a tetszőleges előadó nevét, jelen esetben azt, hogy Arthur Rubinstein, Warsaw Philharmonic, Witold Rowicki.

Aztán minden igaznak látszik, elképesztően pompás és határozott zongorázás, és nagy igyekezet a zenekar és a karmester részéről, hogy utolérjék a szólistát.

Meg vagyok könnyebbülve. Nem a kazetta, hanem Rubinstein miatt. Az önéletrajzi könyv (Ifjúi éveim) után az emberbe befészkeli magát a gyanú, hogy ha Rubinstein tényleg ennyi, amennyit leír magáról, szivarok, jól szabott ruhák, gyöngyös nyakkendőtű, akkor nincs ez az egész jelenség túldimenzionálva? Lehet valaki nagy muzsikus ennyire hétköznapi és sznobisztikus gondolatokkal a fejében?

Lehet, hogyne lehetne. Mert Rubinsteinnek nemcsak az ujjai mozognak, az is szép volna, hiszen már hetvenhárom éves a koncert idején, de az egész interpretációban van valami elszántság, mondani akarás, izgatottság, semmi klasszikus és semmi sznobisztikus nincs benne, nem celebrál, hanem… majdnem azt mondtam, játszik, de nem is játszik, győzköd. Ha ezerszer hallottad is a darabot, így még soha. Ha most hallod először, még ezerszer akarod hallani.

Mintha az egész világ kezdene egy Eurovíziós Dalfesztivállá változni. Jönnek a művészek, és van körülbelül két percük, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ha sikerül, akkor megvan a lehetőség, kiderül, hogy tudnak-e többet is, vagy ennyi volt, két perc vagy két másodperc hírnév. Ha nincs meg ez a beröffentés, akkor lejátszhatják a csillagokat is az égről, senkit nem fognak meghatni vele.

Most szállt föl egy kétperces csillag, Dionysios Tabakis, aki tényleg elég megdöbbentő jelenség. Ötvenhárom éves, bár többnek látszik, nagyszakállú, szemüveges görögkeleti pap, aki három évtizede él a hivatásának, de közben gitározik is. Annyira gitározik, hogy lemeze is megjelent, ortodox énekek és (ahogy a régi ifjúsági magazinokban mondták) fajsúlyos gitárszólók. Nagy és egyre nagyobb siker, előbb csak otthon, most már világszerte. Ha tippelni kell, azt mondanám, két perces jelenség, de ki tudja, jövőre talán jön a Szigetre.

Azon gondolkodom, hogy Bernsteint vajon valaki kitalálta, vagy magától mentek így a dolgok. Mert marketing szempontból volt vele feladat, ha megfontoljuk, hogy fiatalon befutott karmesterként az ötvenes-hatvanas években lényegében lemezre vett mindent, amit akart. És akkor átszerződött egy másik lemezcéghez, a CBS-től a Deutsche Grammophonhoz, és megint fölvett mindent, amit csak akart. Képekben ez úgy jelent meg, hogy ha az ember Bécsbe ment lemezeket nézegetni (megvenni… arra esély sem volt), akkor látta, hogy Bernstein már nem az a jóképű, hollywoodi színésznek látszó, fiatal manus, hanem ősz hajú, frakkos, nagy öreg, aki kézbesíti a mennyországi kollégák üzenetét. Az mégis más, mint ez a dobogás a karmesteri emelvényen, ami újra és újra hallatszik a felvételeken.

Tegnap a játék kedvéért meghallgattam a két Újvilág-szimfóniát, az 1963-ból való régit, és az 1989-ben megjelent újat. Előzetesen az ember körülbelül azt várja, hogy az újabb lesz a lassabb, csöndesebb. Vagy fordítva, az újabb lesz a dévajabb, mert Bernstein nem szeretett öregedni, jelezni akarta, hogy nem vénül, csak őszül.

Kicsit bonyolultabb. A két harmadik tétel körülbelül egyformán gyors, és egy kicsit értelmetlenül az, nem jutnak el a játszhatóság határaihoz, de olyan lendülettel esnek neki, hogy igazából kifejezésre már nem jut lehetőség, egy kicsit minden el van hadarva, mintha fontosabb volna a tételnek a szimfóniában elfoglalt helye, mint a saját erényei. De az első tétel tényleg meglepően lassú, a második meg még meglepőbben még lassabb. Persze, az ember ilyenkor nem tudja, hogy miről is van szó. Bernstein nem akart két, körülbelül egyforma interpretációt maga után hagyni, ki akarta próbálni (végül is ez koncertfelvétel), hogy így is megszólal-e a mű, vagy tényleg azt érezte, hogy ennek a tételnek ez a valóságos tempója, az egész világ tévedésben él Dvořákkal kapcsolatban? Vagy ez csak valami szabadság deklaráció, függetlenségi nyilatkozat? Azt csinálok, amit akarok. Ha nem tetszik, hallgasd a régi lemezeimet.

Vonnegut szerint a tralfamadoriak, akik az időt teljes egészében érzékelik, és tetszőleges irányban tudnak benne mozogni, úgy tekintenek a földlakói időérzékelésünkre, mintha a Sziklás hegységet egy távcsőn keresztül néznénk, amelyet szigorúan egy pontra szegezünk, és ez a távcső egyenletesen menne előre.

Tudom, miért jutott ez most az eszembe. David Hockney miatt, aki fényképezett is meg festett is, illetve fényképeket használt a festményei elkészítéséhez is, és ő mondta, hogy nincs semmi baj a fotózással, ha elfogadjuk, hogy a világot úgy nézzük, ahogy egy megbénult küklopsz látja a másodperc tört része alatt.

Nem mondom, hogy igaza van, de aki festeni tud, az tényleg felsőbbrendű ember.

Egy ideig azt hittem, hogy az egész világ Tourette-szindrómában szenved, hogy ez egy titkos járvány, amit nem ismernek föl, nem is védekeznek ellene, talán nem is lehet. De a beszéd, és a nyilvános beszéd is egyre rondul, akár kicsillagoznak benne betűket, akár nem, már föl sem tűnnek a csúnya szavak, ami persze azzal jár, hogy a csúnya szavak nem is lesznek csúnyák. Nem is volna ezzel különösebb baj, hacsak az nem, hogy egyszerűsödik tőle a nyelv, öt-hat szóval és jelzővel minden elmondható, aztán hogy pontosan fejeztük-e ki magunkat, vagy csak hozzávetőlegesen, az már más kérdés.

Tegnap megnéztem a Tourette-filmet, Mit nem beszélek a címe, és abból kiderült, hogy nem ennyire egyértelmű a helyzet. A Tourette elsősorban a tikkelésre vonatkozik, motorikus tikkekre, amikor az ember akaratlanul rángatja a kezét, megüt másokat, vagy csak eldobja a kanalat, meg a vokális tikkekre, amikor váratlanul nagyot kiált, felnyög, huhog, meg ilyenek. A csúnya beszéddel járó Tourette viszonylag ritka, a betegek körülbelül 10 százaléka kénytelen így élni az életét, hogy nem tudja, váratlanul mi fog kicsúszni a száján, de hogy nem jó dolog, az biztos. Ennek alapján persze teljes képtelenség, hogy Mozart Tourette-szindrómától szenvedett volna, mert írásban nem lehet tikkelni, ha a szarról írt a leveleiben, akkor azért volt, mert a szarról akart írni.

Végül is tényleg furcsa, hogy ez jön ki belőlünk, nemcsak szimfónia.