Nem hagy nyugodni a koncert, a London Symphony fellépése, nem is az egész koncert, csak a Sosztakovics 9. szimfónia. Nem is a 9. szimfónia, csak az a gyönyörű, és gyönyörűen játszott fagott szóló a negyedik tételben, ami titokban összekötötte a hangverseny két felét, Sosztakovicsot Beethovennel, a gyönyörű és gyönyörűen játszott oboaszólóval az Ötödik szimfónia első tételében.

Tényleg különös darab a Sosztakovics-szimfónia, mert úgy kezdődik, mintha Prokofjev-szimfónia volna, a Klasszikus szimfónia folytatása. Úgy is végződik, ettől aztán azt a benyomást kelti, mintha vidám, szellemes, haydneszk valami volna, mintha nem volna közben egy nagy vonszolódás, a lassú tétel, mintha a negyedik tételben a fagott szólót nem előzné meg valami szörnyű harsonális recsegés, amiben ott áll (ül) ez a magányos fagott-játékos. Bdapuset. Van egy ilyen kísérlet, hogy ha a szöveg eleje és vége a megfelelő betű, akkor a közepében bármi lehet az egyébként odavaló betűk sorrendje, a szem vagy az agy fölismeri a szót. Jelen esetben azt, hogy Budapest. Lehet, hogy a zenét hallgatva is így működik az agyunk? Ha az eleje meg a vége vidám, akkor nyilván vidám az egész darab is?

Félreértett szimfónia. Az első félreértésről maga Sosztakovics tehet, bejelentette, hogy új szimfóniát ír, és nagyzenekari trilógiává bővíti a háborús szimfóniák sorát. A 7. a Leningrádi, a 8. a Sztálingrádi, és ez lesz a Szovjetunió győzelme a németek fölött. El is kezdte, abba is hagyta, de a jelek szerint nem szólt senkinek, hogy ez egy másik mű. Kivonult a bemutatóra a rádió (vezényelt Jevgenyij Mravinszkij), és akkor ezt hallgatják, ezt a piaci csődületet, mindenki mondja a magáét. Hüledezés, botrány. A szimfóniát szinte rögtön leveszik a játszható darabok listájáról.

Most már játszható és félreérthető.

Aki megeszi a spenótot, az kap utána fagyit. Aki meghallgatja Sosztakovicsot és Prokofjevet, az kap utána Beethovent, ráadásul az Ötödik szimfóniát. Régebben talán lehetett így szimfonikus programot szerkeszteni, mára bonyolultabb lett a helyzet, valahogy igazolnia kell magát annak, aki Beethovenhez nyúl: miért is?  

Miért is? Csak azért, mert jó? Vagy mihez kezdjünk most, elbágyadt európaiak ezzel a magatartással, hősi hozzáállással, torkon ragadott sorssal, mi-mi-mi-dóval? Mi mihez kezdünk, az még hagyján, de mihez kezd vele a karmester, amikor fölemeli a pálcát, és azt mondja, kopog a sors, dörög az ég, kezdődik a zene nagy utazása. Pappano például nem akart nagy ügyet csinálni belőle, ezekre a hangokra van fölépítve az egész szimfónia, gyorsan mutassuk is meg, bejött, meghajolt, sarkon fordult, és már meg is szólalt a London Symphony. Vonóskar plusz egy klarinét. Ezt alapjában véve soha nem értettem (most sem), mire kell az az egy klarinét.

Sokat persze nem lehet gondolkodni rajta, már benne vagyunk a műben, ami szól, szépen szól, megy szépen elejétől a vége felé, és mintha ez volna az érv az előadása mellett: zenemű. Nem kell feltétlenül ököllel verni a végzet fejét közben, nem kell még újat sem mondani vele, azért lehet, van is néha egy–egy kósza szólam, ami máskor elbújik, most meg előkerül. Meg vagyok győzve, de miről is? Nem Pappano nagyságáról, hanem Pappano zenész voltáról.

Eddig is meg voltam győződve, Sir Antonio eleve úgy mozog a világban, mint a megtestesült muzikalitás, de ha egyszer tényleg az, akkor mi a baj ezzel?

Előtte Soszta és Proko, 9. szimfónia és 2. zongoraverseny, az utóbbiban Seong-Jin Cho, elég megdöbbentően játszik, a klasszikus, még a légypiszkot is a kottából, csak hát nincs légypiszok a kottában, mert már nem fér oda. Amúgy is kotta nélkül játszik. Rettenetesen sok hang egy rettenetesen rokonszenves, szerény és könnyű kezű zongoristától, ha nagyon kellene valami rosszat mondani, talán az volna, hogy túl könnyű is a keze, szaladgálnak az ujjak a klaviatúrán, és nincs utazás a zongora mélyére.    

De nem kell rosszat mondani, ha nincs.

Fotóspróbán voltam tegnap Kecskeméten, Lili bárónő, nem kész előadás, de ha még jó irányba igazgatnak rajta kicsit, feszesebb kicsit, tömörebb, akkor szeretni fogják a nézők. Látszólag nem nagy dolog, az operettet szeretik a megfelelő nézők, de a Lili bárónő alapjában véve nem jó operett, nincs benne emlékezetes szólószám. A duettek operettje Egy kis cigaretta, Szellők szárnyán, Gyere, csókolj meg, szaporán, tubicám, és Tündérkirálynő, légy a párom. Az utóbbi egy különösen fájdalmas pillanatában azt kell énekelni, hogy pling-pling-pling, de ezt igazán ügyesen kiváltották, balkezes bonviván gitárt ragad, és azon hangzik föl a melódia. És micsoda történet!  Az a fő konfliktus hogy a gróf kornornyiknak adja ki magát, hogy a szerelme közelében lehessen. Ezen a szerelme megsértődik.  

Van vele munka, de benne is van a munka. Nyilván nem Ilosfalvy Róbert énekli a tenor szólamot, de elfogadható, amit hallani, a két hervadó virágszálat, Agathát és Krisztinát (mérsékelten jó humor) megmenti Magyar Éva és Csapó Virág, és hát Járai Máté. Adta kis szörnyetegje. Tudom, hogy sok embert elriaszt a nyilvános szerepléseivel, amelyeket alighanem azért (is) vállal, hogy felhívja a figyelmet a színházi fellépéseire, de ha ott van a színpadon, akkor tényleg nem lehet másra figyelni, tényleg röhögni kell, tényleg pontos, tényleg biztos, közönség nélkül is úgy lövi el a poénokat, hogy találnak. A nagy magyar táncoskomikusok egyenesági leszármazottja, vagy mit óvatoskodik az ember, nagy magyar táncoskomikus.  

Persze az is tetszik, hogy maga az előadás közben folyton észnél van, reagál önmagára. Egész végig azon gondolkodtam, hogy de furcsa szereposztás, a dekoratív, magas nő a szubrett, az alacsony barna a primadonna.. Hát nem bemondták ők is? De.

Lehet, hogy abszolút közismert dologra csodálkoztam rá, amikor tegnap a Flórián téren jártam. Flórián tér, lakótelep, park, és benne egy szobor, a közlekedés áldozatainak emlékére. A szobor talapzatán számok és évszámok, minden évhez a hozzá tartozó áldozatok. Egy kicsit persze pontatlan a felirat, szerintem egy névelővel is rövidebb, és nem egyértelmű, de feltehetően a halálos áldozatokról van szó és nem tudom, hogy a közúti közlekedést számolják vagy az egyéb közlekedési baleseteket is. Továbbá csak a magyar állampolgárságú áldozatokról van szó vagy mindenkiről, akit Magyarországon közlekedési baleset ért. De ha a számolás következetes, akkor 1972 óta az áldozatok száma körülbelül harmadára csökkent. Az ember az íróasztal mellett pont a fordítottjára gondolna 1972 óta egyre több és egyre jobb, úgy értem egyre gyorsabb autó van forgalomban, egyre többen gyorsulnak versenyszerűen és fékeznek büntetésből, mégis az 1972-es 1507-ről 2024-re valamivel ötszáz alá jutottunk. Mi lehet az oka? Nemcsak gyorsabbak az autók, de jobban is védenek? Jobbak az utak? Jobban szeretünk élni?

Még mondja valaki, hogy régebben minden jobb volt.   

Augusztus közepén meghalt Hamburger Klára zenetörténész, akartam is beszélni róla, csak a személyes történet, amit föl tudtam volna idézni róla (illetve a férjéről, Kertész Ivánról) nem volt nagyon derűs. Vagy talán túlságosan is derűs volt. Egymás mellé szólt egyszer a jegyünk az Operába, ők voltak ott előbb, amikor megérkeztem Hamburger Klára valamit suttogni kezdett Kertész Ivánnak, aki fennhangon, ami azt illeti a kelleténél fentebbi hangon, hogy én is halljam, azt mondta: de legalább nem büdös.

Hát jó. Egy kicsit gondolkodtam, hogy ezen most meg kell-e sértődni, kritikusok lökdösődtek az Operaházban, de végül is azon nem lehet megbántódni, hogy az ember nem büdös, különben is függöny, előadás.

Az utálkozás nem volt kölcsönös, olvastam Hamburger Klára könyvét Lisztről, nem könnyű olvasmány, de láthatóan azért nem, mert óriási az anyag, és óriási a tudás, ami Hamburger Klára fejében volt a tárgyról, nehéz volt benne rendet tartani Azóta pedig megjelent Allan Walker háromkötetes Liszt-monográfiája, az mindent visz.

Az egész azért vetődött újra föl, mert megjött a Parlando zenei folyóirat új száma benne egy szép összeállítás Hamburger Kláráról, szubjektív önéletrajz és László Ferenc interjúja, és talán most jobban értem, ki ült kettővel mellettem az Operában. Az interjú végén azt mondja Hamburger Klára (2014-ben), hogy a darab véget ért, már csak a szóló-codetta van hátra, azt igyekszik elegánsan eljátszani.      

   https://www.parlando.hu/2025/2025-4/Elhunyt-Hamburger_Klara.pdf

Megint Stendhalt olvasok, elbeszéléseket, most épp itáliai történeteket, tegnap végeztem a Cencivel. A történet többé-kevésbé ismerős, útikönyvekben is elmesélik, a Cenci-palota, ha jól emlékszem, ott van valahol az Il Gesú közelében, Rómában. Francesco Cenci igazi házizsarnok, még több is annál, kínozza a családot, megerőszakolja legszebbik leányát, Beatricét. A család végül föllázad ellene, bérgyilkosokat fogadnak, megöletik Francescót, de kiderülnek tetteik, tárgyalás után kivégzik a bűnösöket, nem kímélve a tizenhat éves Beatricét sem. A kivégzésen egyébként ott van Caravaggio is, és állítólag abból merít ihletet a Judit levágja Holofernész fejét című festményéhez.

Caravaggio a nagy olasz festőkhöz tartozik, akit mégsem keresztnevén hívunk (hanem születési helyének nevén), de csak azért, mert őt is Michelangelónak hívták.

Stendhal azonban egy igazi Beatrice Cenci-portrét emleget, amit Guido festett. Ezt.

Csak ma már szerintem nem mindenki tudja, ki az a Guido. Ugyanis Guido Reniről van szó, aki nem is az évszázadok során, csak az utóbbi kétszáz évben elveszítette festőfejedelem voltát, megtalálta a köz számára a vezetéknevét. Nem mintha most nagyon sok Guido jutna az eszembe, akitől meg kellene őt különböztetni. Egyszerűen csak nem vagyunk olyan jóban ma már, bocsánat.

Pedig festeni tudott.

Elég gyorsan elment a Wynton Marsalis Trombitaversenyét jelentő talán harmincöt perc a MÁV Szimfonikusok koncertjén, de elég gyorsan eltelt a LOCO is, Bánkövi Gyula körülbelül negyedórás darabja. Ez utóbbi ünnepi zenemű, kétszáz éve 1825 szeptember 27-én indult az első személyszállító vonat Stockton és Darlington között. És nyolcvanéves a MÁV zenekara. A darab ennek megfelelően nagy sihuzás, még nagyobb, mint az önkéntelenül fölvetődő előkép, Honegger Pacific 231-je, bár az is fontos, hogy Honegger alapvetően tagadta a gőzvonat-ihletést, ő csak azt akarta megmutatni, hogyan tud gyorsulni a zene, miközben valójában lassul. Hogy akkor miért egy vonattípus a címe? Haha.  

Bánkövi Gyula nem tagad semmit, tényleg felkérésre készült, tényleg erre a napra. Tényleg több, mint sihu-sihu, néha sci-fi hangokat is hallani. Igazából az egész művön érezni valami filmszerűséget, de ha nem is készült és lehet, hogy nem is készül hozzá mozgókép, akkor is jobb látni, mint csak hallani, annyiféle ütőhangszert szólaltatnak meg, porszívóhoz való gégecső-szerűségeket suhogtatnak az ütősök - ez a leglátványosabb.

Úgy érzem magam, mint az elkényeztetett gyerek. Elkényeztetett közönség vagyunk, az lettünk a 21. századra, amelynek nem az a feladata, hogy próbálja meg utolérni a zeneileg mérhetetlen távolságra járó komponistát, feszítsen erőt, essen kétségbe. Elég, ha élvezzük a zenét, örülünk neki, hozzánk szólnak, nekünk akarnak tetszeni.

Közben azért érzem, hogy olyan vagyok, mint a Dalolva szép az élet című filmben a párttitkár, aki megveti a nyugati, dekadens zenélést, inkább meneteljünk munkásindulókra. Kit szeressünk? Magunkat, vagy akik lenni szeretnénk? 

Tényleg mellékes kérdés, de valamit jelez a két zenekar ötletességéből és vállalkozó szelleméből. Egy héten belül két Kékszakállút játszottak a Müpában, előbb a Fesztiválzenekar, utóbb a Nemzeti Filharmonikusok, ráadásul Judit ugyanaz volt, Láng Dorottya. A Kékszakállúra sokszor mondják, hogy háromszereplős opera, Judit, Kékszakállú és a zenekar, így teljes. De van egy negyedik szereplő is, kétszer-háromszor megszólal a kórus, megszólal a címszereplő, sóhajt egyet a vár, amikor érzi, hogy valami történni fog. Vagy valami történt. Semmiség, azt mondja: Hah. A Fesztiválzenekarnál a kórust a zenekar játssza, sóhajtani szuperül tudnak, megoldottak már sokkal bonyolultabb énekkari feladatokat is. A Nemzeti Filharmonikusoknál az énekkart vonják be, de hát az mégis túlzás volna, hogy két hah!-ért mindenki jöjjön be, öltözzön föl, várja végig az egész koncertet, ezért a sóhajtásokat hangszóróból hallani.

Annyira kár érte. Annyira technikai a megoldás, hogy bármennyire is emberbarát, benne vagyunk egy nagy kalandban, amiből hirtelen kikerülünk, pont azért, mert ezt végig kell gondolni, hogy kórus, meg hangszóró, meg egyebek. Látatlanban is lefogadom, hogy sóhajtásban a Filharmonikusok is első osztályúak lehetnének.  Ahogy ők sóhajtanak, nem sóhajt úgy senki. Maximum a Fesztiválzenekar.

A lényeg azonban ott van, hogy annyira kár. Annyira jó volt az előadás, annyira jól énekeltek a szólisták, annyival jobb választás volt Bretz Gábor, mint Cser Krisztián. Próbálom abbahagyni a két előadás összehasonlítgatását, de annyit még muszáj elmondani, hogy hiába készült úgy az ember, hogy most megnézi még egyszer ugyanazt a Juditot, mert egyáltalán nem ugyanazt látta. Máshogy volt intenzív, szélsőségesebb, az elején mintha szexibbre vette volna a figurát, vagy hogy mondjam, nőiesebbre, érzékibbre, a végén meg hisztérikusabbra, élesebbre. Hú, Kékszakállú, ezt benézted. Nem erre vágytál. Örülj, hogy szabadulsz.

Persze, azért nem örül neki. Én örülök, mert Bretz Gábor most az az énekes, akiről eddig inkább olvastam, de akit ritkán hallottam. Monolit. Közben változik is, végigmegy az úton, tele gyanakvással, aztán lassan megtelik reménnyel, kinyílik, tündököl, bezárul. Volt egy pillanat az előadásban, egy megvilágosító pillanat, Judit azt énekli, add a kulcsot, mert szeretlek, és akkor a Kékszakállú arcán megjelent egy mosoly. Kimondta. Nahát, kimondta. Tessék, itt a kulcs. Amikor rájön az ember, hogy ez nem négy nem három, nem kétszereplős opera. Juditot is Kékszakállú teremti meg. Ezért veszti el.

Ezt a történetet Tarkövi Gábortól hallottam, interjút követő csevegés során. Gondoltam, megtartom magamnak a nehéz időkre, vagy legalábbis addig, amíg valami saját tapasztalatot hozzá tudok adni, de nem annyira egyszerű. Mahlerről van szó, meg a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról. Akkoriban még mindig csapatostul jártak a nagy karmesterek az őserdőben, de a szupersztárok közül is kiemelkedett két extrasztár, Herbert von Karajan és Leonard Bernstein. Egyszerre voltak hasonlóak és végletesen különbözőek, két őszülő, alacsony maestro. Bernstein az érzelmi viharok mestere, az egész testből zenélő, pódiumon ugráló, izzadó, lelkesedő csodalény, Karajan a mindig fegyelmezett, kevés mozdulattal irányító, lehunyt szemű, koncentrált és fegyelmezett. Az egyik zsidó, a másik a nemzetiszocialista párt tagja. Bernstein ekkor már szabadúszó karmester, Karajan a Berlin Filharmonikusok fejedelme.

Épp erről van szó, a Berlini Filharmonikusokról. Bernstein egyetlenegyszer vezényelte a zenekart, Mahler 9. szimfóniája volt a műsor. Ez már a hetvenes évek legvége, Mahler föl van fedezve, leginkább Bernsteinnek köszönhetően, a jelentősebb karmesterek mind elkezdik készíteni a maguk Mahler-ciklusait. Kivétel Karajan. Láthatóan nem áll hozzá közel ez a zene, de persze ő sem vonhatja ki magát a piaci vagy közönségi igények alól. Mintha tett is volna ilyen Mahler-ciklusra irányuló kísérletet, a 4., 5., 6. szimfónia hasonló borítóval jelent meg, de elakadt a folyamat. Mahler nem volt Karajan szívügye, szívesen adta át Bernsteinnek.

Legalábbis ennyit lehet hivatalosan tudni-látni, mert itt jön a fordulat. Hiszen van Mahler 9. szimfónia Karajannal, sőt, kettő is van, egy stúdió és egy élő felvétel. És persze van Bernsteinnel két teljes ciklus plusz ez a magányos felvétel a berlini koncertről, 1979 októberében. A történet pedig úgy szól, hogy ez volt Karajan mesterterve, meghívta (meghívatta) Bernsteint, aki szépen bepróbálta a zenekarral a darabot, lementek a koncertek, aztán a társaság, immár Karajan vezérletével stúdióba vonult, és elkészítették a lemezt. Amikor is Karajan mást sem csinált, mint pálcával a kezében hallgatta a Bernstein-interpretációt.

Sajnos nincs meg a lemez, nem tudom a történetet a hangzó anyag alapján igazolni vagy cáfolni. De a számok stimmelnek, a Bernstein-koncertek 1979 őszén voltak, a Karajan-lemez 1980-ban jelent meg. Lehet, hogy furfang volt Karajan részéről, de ennél nagyobb elismerés aligha érhette Bernsteint.

Magyarországi bemutatóra készül a MÁV Szimfonikus Zenekar, Wynton Marsalis Trombitaversenye hangzik el pénteken a Zeneakadémián. A szólista Tarkövi Gábor.

• Te hoztad a művet?
• Igen.
• És nem bántad meg?
• Egyáltalán nem. Egy jó barátom írta...
• Ja, hogy te ismered Wynton Marsalist.
• Még a Berlini Filharmonikusoknál dolgoztam, amikor együtt léptünk föl. A koncert első fele Stravinsky Petruska volt, a második félidőben ment az ő Swing Symphonyja, ahol együtt csücsültunk a pódiumon. Nagyon jóban lettünk, utána is tartottuk a kapcsolatot. Aztán kiderült, hogy írt egy Trombitaversenyt. Ezt már többen játszották, én nem voltam benne az első szólistacsoportban.
• De ő maga nem játszotta, ugye.
• Nem is fogja. Ahhoz ő túl perfekcionista. De játszotta egy clevelandi trombitás, Michael Sachs, aztán Hakan Hardenberger, és Alison Balsom is, nagyon jól...
• Nagyon jól? Balsom játszott Pesten is, a Vigadóban, hát nem az volt életem trombitás élménye.
• A BBC zenekarral játszotta tavaly az Edinburgh-i Fesztiválon, elküldte a felvételt Wynton, és az szép. Nagyon szép. Nagyon muzikálisan állt a darabhoz, és nem technikailag, ami nagyon jót tett a műnek. Bécsben is előadták, ott találkoztam is Wyntonnal, szóval a mű eljátszása nekem nagy vágyam volt.
• És ilyenkor mi a teendő? Végigjárod a magyar zenekarokat: nem érdekel valakit a Marsalis Trombitaverseny?
• Csak egy valakit kérdeztem meg, Farkas Robit. Voltunk egy buliban három éve, rengeteget beszélgettünk. Ő ott tanult, azon az egyetemen, ahol én most tanítok, de nem ismertük egymást a buli előtt. Azt mondta, nagyon szívesen csinálna velem valamit itt, a MÁV zenekarnál. Aztán jött ez a darab, kérdeztem, nincs-e kedve hozzá. Óriási a zenekar, biztosan a kotta is sokba kerül...
• A Haydn Trombitaverseny egyszerűbb lett volna.
• Egyszerűbb, de azt már sokan játszották. Viszont várni kellett, amíg a megrendelői kör mind lejátssza a darabot. Csak tavaly lehetett egyáltalán megtudni, hogy mennyibe kerül a kotta.
• Nagyon nehéz a játszanivaló?
• Zeneileg nagyon sok szín van benne, és ha ezt a sok színt meg tudjuk mutatni, akkor a nehézsége talán nem tűnik föl. Mindenkinek nehéz, végül is trombitás írta, és iszonyatos technikája van Wyntonnak, de őt inkább a zene izgatta, a stílusok, a színek. Nagyon jó a darab, friss, és el lett már többször játszva, de nem mindig nagyon jól. Ami aztán nem tett jót neki, mert a szólisták azt hitték, nem éri meg nekik ezzel foglalkozni.
• Miért nincs a műből lemezfelvétel?
• Még nagyon új.
• Ennél jobban már nem lehet szárnyra bocsátani egy darabot. Wynton Marsalis írta és még trombita is – de akkor lehet, hogy ez sem elég.
• A lemezcégnek is kell akarni, ki kell fizetni a jogdíjakat, ami nem lehet kevés. És eladni a lemezt, az se könnyű.
• Miért nincs a világban több trombitaverseny? A 20. század első felében két hangszer jött divatba, a trombita és a szaxofon. Azt hinné az ember, hogy a zeneszerzők nekiálltak új műveket írni a két divatos instrumentumnak. Ehhez képest... Pont Alison Balsom mondta, hogy kétszáz éve nem írtak ilyen jelentős trombitaversenyt. Hummel után jött egy nagy lyuk, és most Marsalis.
• Voltak azért trombitaversenyek, de nem annyira jelentős zeneszerzők írták, így a nagyközönség nem ismeri őket. A franciák azért kaptak néhány versenyművet, Desenclos, Tomasi, és vannak kamaraművek. Ilyen nagy művet senki nem írt. Mi játsszuk a Ligeti Grand macabre-t, azt az őrült szopránáriát, amit átírt Elgar Howarth Bécsben, mert megbetegedett az énekes. Aztán Kurtág kapott egy felkérést a berliniektől – csak nem írta meg. Akkor lenne egy trombitaversenyünk egy nagyon jó zeneszerzőtől.
• Anyazenekarod, a Berlini Filharmonikusok nem tervezi ezt?
• Onnét én eljöttem, és rögtön elég messze kerül az ember – ez így is van rendjén.
• Miért jöttél el?
• Kaptam egy nagyon jó ajánlatot az egyetemtől, a berlini UdK-tól, de ötvenéves korom előtt alá kellett írnom a szerződést. Pont akkor volt egy nagy változás a zenekarban. Tizenöt évet játszottam Simon Rattle-lel, és akkor jött az új zeneigazgató, Kirill Petrenko. Gondoltam, hogy jó, akkor most én is váltok. Másfél évig dolgoztam mind a két helyen, de az nagyon sok volt. Így aztán fölmondtam a zenekarnál, és most már nagyon örülök neki. Imádok tanítani, van szabadidőm – jobb így.
• Van, hogy az ember már nem akarja elölről kezdeni egy új karmesterrel. Tényleg, te mindenkivel játszottál, aki ma nagynak számít, volt közülük kedvenced? Akire úgy gondolsz most, hogy hú, azért az nagy zenész?
• Többen is. Bernard Haitink...
• Akire kevesen gondolnak nagy tisztelettel.
• A zenészek imádták. Én is. Ő is minket. Elegánsan dirigált. Aztán Mariss Jansons, aki a Berliniek előtt a Bajor Rádió Zenekaránál volt a főnököm. Vele volt egy ilyen kelet-európai kapcsolatom. Amikor Berlinbe jött, mindig mondta, hogy jöjjön, beszélgessünk kicsit. Berlinben az a szokás, hogy a fellépő művészekkel időnként interjút készítenek a zenekari művészek. Mikor Jansonst kérdezték, hogy kivel beszélgetne, akkor mondta, hogy a Gáborral. De miről beszélgessünk? A darabokról? Sosztakovics és Bartók volt műsoron. Nem, nem, azt majd elolvassák a Wikipedián. A végén tényleg jót beszélgettünk a honvágyról. Mert mondtam neki, hogy ha Bartókot játszunk, akkor annyira elfog engem a honvágy, annyira a magaménak érzem a zenét, és hogy ő is ezt érzi-e valakivel kapcsolatban. Érdekeseket mondott a gyerekkoráról is, mert ő a rigai gettóban volt másfél évig. A beszélgetés végén Jansons azt mondta, hogy ha majd nem tudok trombitálni, elmehetek riporternek.
• Mondtad, hogy Rattle-lel is jóban voltál.
• Jókat tudtam vele játszani. A trombita az mégis olyan hangos hangszer, hogy ha az ember rosszul érzi magát egy karmesterrel, sok mindent tönkre tehet. Nagy szerencsém volt Simonnal, mert hagyott minket zenélni, ha nagyon kilógtunk a sorból, akkor szólt, hogy ezt mégse. De jó főnököm volt Lorin Maazel is, akit úgy csodáltam, hogy az első próbán alig tudtam belefújni a hangszerbe, mert remegtem az izgalomtól.
• Téged voltaképpen mi taszajtott a trombitához?
• A család. Egy sváb faluból származom, Csolnokról, a nagypapám zenetanár volt, aki mindent tanított. Összegyűjtötte a falu gyerekeit, megénekeltette őket, aztán kiválasztotta, hogy ki lesz dobos, ki felső szárnykürtös – ez volt a két véglet. Édesapám is trombitált, a bátyám is, volt egy családi lagzizenekarunk. Tizenkét éves voltam, amikor először játszottam a tsz-bálban Máriahalmon. Aztán nem vettek föl a konziba, Győrbe jártam, és onnét sem a Zeneakadémián folytattam, hanem a Tanárképzőben. Ami végül nagyon jó hely volt, mert Geiger György volt a tanárom. Vele nagyon jól jártam. Hatalmas példakép a mai napig.
• Akkor nem is kérdezem, mi taszajtott Németország felé, biztos az is a család, a sváb hagyományok.
• Annak idején, amikor végeztem, nem volt állás Magyarországon. Elmentem a Deák térnél a Zenei Könyvtárba, ott volt egy olyan újság, hogy Das Orchester, és abban benne voltak az álláshirdetések. Kiírtam az összes címet, ahol trombitást kerestek. Akkor is jelentkeztem már a Bajor Rádióba, nem mintha tudtam volna teljesíteni az ottani követelményeket, viszont jött egy meghívás Reutlingenből. Azt az állást elnyertem. Akkorra már fölvettek a Zeneakadémiára, negyedikbe. Ötödikben már kint dolgoztam, bár nagy honvágyam volt. Reutlingennel együtt négy német zenekarnál dolgoztam. A Berlini Szimfonikusoknál, a Bajor Rádióban, és aztán Berlini Filharmonikusoknál.
• Mentél szépen fölfelé.
• Gyakoroltam, és szerencsém is volt. Nagyon jó kollégákkal dolgoztam az összes zenekarban.
• Akkor hát minden megvan? Amikor elindultál a pályán, azt mondtad, ide szeretnék eljutni, meg oda, és aztán mind valóra vált?
• Nem voltak nagy igényeim. A feleségemmel együtt vagyunk 19 éves korunk óta, és mi mindig valami kedélyes, jó életet akartunk élni. De ahhoz, hogy kedélyes, jó élete legyen egy trombitásnak, rengeteget kell gyakorolni. A trombita nagyon hangos, aki rosszul kezd el trombitálni egy zenekarban, annak nincs jó élete.
• Hálátlan hangszer, mindenki észreveszi a gikszert.
• Gyakorolni kell. És ez a szorgalom kinyitott olyan kapukat, amilyenekről huszonegy évesen nem is álmodtam. Így kerültem Berlinbe is. Egyébként van ott egy másik, nagyon jó magyar trombitás, Velenczei Tamás. Ő még nem is volt ott, amikor hívtak kisegíteni, összebarátkoztam a többiekkel, amikor próbajátékot hirdettek. De én pont akkor kaptam meg a müncheni állást, el sem mentem a próbajátékra, amit akkor Velenczei Tamás nyert meg. Amikor a következő üresedés volt, mondták, hogy most már gyere, próbáld meg. Huszonöt jelentkező volt, szóval azért kellett teljesíteni. Eleinte nem is voltam annyira boldog, mikor elnyertem az állást, micsoda stressz lesz ez, de már többeket ismertem, és azok mondták, hogy nyugi. A kotta ugyanaz. Majd meglátod.
• És tényleg.
• Néha, amikor kimentünk, mondjuk a Waldbühnére, akkor azért éreztem, hogy szívesebben lennék máshol, de hát most itt a helyem, itt kell teljesíteni.
• Még egy kérdés a Marsalis-darabról: hogyan látod a jövőjét? Játszani fogják ötven év múlva, amikor a nagy és köztiszteletben álló Wynton Marsalis már nem lesz mögötte?
• Akkor fogják játszani, ha a fiatalok fölkarolják. Mi nagyon ritkán vagyunk abban a helyzetben, hogy megmondjuk, mit akarunk előadni. Ha a világ efelé tendál, akkor nem lesz sokat játszott darab, de nem lehet tudni. Ez nem olyan, mint a Wolfgang Rihm vagy Harrison Birtwistle-darabok, amelyeket nagyon nehéz eljátszani, és aztán csak ámul a közönség, hogy ezt most hogy rakja össze.
• Ismerem az érzést.
• Ehhez képest a Wynton darabja, mondjuk az a gyönyörű második tétel – meg lehet hallgatni. Persze, olyan kritikát is hallottam, hogy na, azért ez túl egyszerű. Szerintem, ha jól játsszuk, akkor könnyen befogadható, nagyszerű darab, ami mindenkihez szól. Ha jönnek a falumbeliek Csolnokról, nekik is tetszik majd.