A márvány sincs vasból, vagy hogy is mondjam, melyik is az erősebb. Mindenesetre a márvány is kopik, törik, romlik, de a homokkő még inkább. Márpedig valamiért Paviában (hátul hangsúlyos a szó, nem PÁvia, hanem paVÍa) a San Michele templomot homokkőből építették. Fontos templom, mert több másiknak vált modelljévé, meg azért is, mert koronázási templom, középen egy nagy fehér pont jelöli, hogy itt tették a koronát olyan közismert és népszerű lombard uralkodók fejére, mint I. Berengár, II. Berengár, a fia, Adalbert, aztán Arduinéra is. Na jó, Barbarossa Frigyesnek is, de azért telik-múlik az idő, elfelejtődnek a nagy emberek a nagy tetteikkel együtt.

Elmúlik a homokkő is, kerekednek az élek, ez valószínűleg már akkor is feltűnt az embereknek, mert a többi paviai templom téglából van, csak ez az ősrégi van puha kőből. Jobban lehet faragni, de jobban faragja a szél meg az eső is. Most is renoválják a homlokzatot (még egy hely, ahová vissza kell menni), csak a bal oldali kapu van nyitva. Nem tudom, hogy ezt a kaput vajon Szent Ennodiusról vagy Szent Eleucadiusról nevezték el, de maradjon is homályban, azelőtt nem is tudtam, hogy ilyen nevek egyáltalán léteznek. A kapu mellett van ez a faragás, milyen kár, hogy ezt is agyonsimogatták a szelek… Vagyis talán nem is kár. Pontosan nem lehet tudni, mi látható, alul egy ember, akit legyűrt valami, de hogy ez a valami oroszlán, farkas, vagy akár ló, azt nem tudom megmondani. Végül is mindegy, a lényeg az, hogy elég szorult a helyzet. Hogy ki ez az ember, és hogy időben érkezik-e a segítség, azt úgyis a néző dönti el.

Azt szokás mostanában mondani, hogy a jó fénykép lényege a sztori, hogy egyetlen képben mond el egy egész történetet, vagy akár több egész történetet, amely változik attól függően, hogy ki nézi a képet. Talán igaz, talán nem, mindenesetre vannak képek, amelyekhez tényleg jár egy történet.

Richard Avedon-kiállítás van Milánóban, és a fotós szép és látványos, nagy fekete-fehér portréi között ott van ez a híres is, a windsori herceg és hercegné, vagy ahogy nálunk a közbeszéd mondta valaha, a walesi herceg és Mrs Simpson. 1957-ben készült a kép, Avedont azért küldte ki a Life magazin, hogy címlapfotót készítsen a párról a Waldorf Astoriában. A hercegéket persze fél életükön át fényképezték, hozzászoktak a modell-élethez, leültek egymás mellé, mosolyogtak, derűs arcot vágtak, mint a szerelem bolondjai, akik odadobtak egy világbirodalmat a boldogságért, és nem bánnak semmit sem. Avedon azonban nem ilyen képet akart, így a kamera mögött állva elmesélte, hogy taxival jött a fényképezésre, és az autó az úton elütött egy kutyát. Aztán exponált.

Ez lett belőle, ráncos nyakú hercegné és kutyaképű herceg.

Egyébként nem ez a kép került a Life címlapjára. És Avedon készített egy olyat is, amin hárman vannak, herceg, hercegné és a kutyuskájuk. De kiállítani mégis ezt szokták.

Certosában a kolostort karthauzi szerzetesek lakják, akik a köztudatban a néma barátok, nem beszélnek éveken, évtizedeken át. Hát, nem tudom, volt egy szerzetes, aki mutatta, hogy merre kell menni a kerengőben, de aztán mégis szólt, hogy adományt lehet adni, lehet, hogy ez nem számít bele az évi engedélyezett szómennyiségbe, lehet, hogy ezzel most kimerítette a keretét. Nem akarok gúnyolódni, még úgy tenni sem, mintha gúnyolódnék, csak mesélem.

Ami a karthauziakat illeti, így élnek, egyszerre közösségben és remeteségben, szép kis kétszobás cellákban. Nem szörnyűek a körülmények, van kis hátsó kert, ahol gyógy- és fűszernövényeket nevelnek, szekrény, az nincs, csak három polc, előtte lehajtható az ajtó, az az íróasztal. Hetekig, hónapokig vannak bezárva, amire szükségük van, azt beadják az ajtó melletti kis ablakon. Társas magány, amiről azt hittük, hogy a modern idők találmánya, elidegenedés és depresszió, ők meg így élnek, ezt keresik, ettől boldogok, ettől teljes az életük, hogy igazán elmélyülten tudnak foglalkozni a számukra fontos dolgokkal. Igaz, kevesen választják ezt az életet.

Volt nekem egy nagybátyám, aki egy időben nemcsak gazdag volt, de a pénze egy hányadát drága autókba fektette. Elég régi történet, a legdrágább autóit én már nem is láttam, csak fényképen, hogy egy olyan Mercedes előtt áll szélesen mosolyogva, amelyiknek fölfelé nyílnak az ajtajai. Ő mesélte, hogy egyszer elment egy régi autós kállításra, és viszontlátta az egyik kocsiját, nem azt a példányt, ami az övé volt, de egy menő sportautót, amiből kiállítási darab lett. Valahogy meggyőzte a teremőröket, ha ugyan így hívják a járművekre vigyázó személyzetet egy ilyen kiállításon, hogy hadd üljön bele az autóba, de óriási volt a csalódás, húsz-harminc évvel később a luxus egyáltalán nem volt luxus, ez a Merci például attól is menő volt, hogy az ablaktörlő kétfokozatú volt, gyorsan és még gyorsabban lehetett törölni vele az esővizet. Hát ebben nyilván nincs már semmi extra, talán még a Trabant is tudta, a Kispolski biztosan.

Valami hasonló élményt kínál Fontanellatóban Franco Maria Ricci háza. A falon nemcsak a kiváló arisztokrata és kiadó műtárgyai nézhetőek, de egy fénykép is, épp vígan integet az 1961-es Jaguar E-ből. Az autó a pármai dóm előtt áll, mögötte a keresztelőkápolna. De nemcsak a fénykép látható, maga az autó is, hatalmas motorház, elképesztő elegancia a vonalakban és a színekben, nem is tudom eldönteni, hogy fekete-e a kocsi, vagy mélységes mély sötétkék. Ilyennel próbálták meg elgázolni John Wayne-t A Scotland Yard vendége (eredetileg Brannigan) című filmben, reméltük gyerekként a moziban, hogy nem sikerül, bár az autó így sem úszta meg. Beülni, persze, nem lehetett, de benézni szabad, látni, hogy a kormány olyan vékony, mintha egy drótot kellene tekergetni, elegáns, de hogy nem kényelmes, az biztos. Elöl három ablaktörlő van a viszonylag kis szélvédőn, de az első, a vezető előtti ma már szárnyaszegetten lóg rá a króm szélvédő-keretre. Műtárgy lett az autó, mégha van is rajta rendszám, mégsem ezt választanám Ricci gyűjteményéből.

Szívesen eljátszanám, hogy milyen régi, nagy rajongója vagyok Benedetto Antelaminak, mennyi éve vártam már a vele való nagy találkozást, de sajnos alapvetően úgy vagyok a szobrászat történetével, mint a legtöbben. Úgy képzelem, hogy a Római Birodalom bukásával az emberek leszoktak a szoborfaragásról, és Donatello érkeztéig nem is foglalkoztatta őket a kő. Aki nagyon akart faragni, az kiélhette magát a templomok kapujánál, díszíthette az ajtófélfát (-követ) és esetleg néhány szentet kivéshetett, de lényegében ezer éven át szünetelt a műfaj. Azóta, persze, láttam én is a Vatikáni Múzeumban a keresztény szarkofágokat, amik elég meggyőzően bizonyították legalábbis azt, hogy volt parázs a hamu alatt, de Benedetto Antelami nevét soha nem hallottam.

Ehhez kell Párma. A dóm, mellette a keresztelőkápolna, amit valószínűleg Antelami tervezett, furcsa, meglepően magas, nyolcszögű hasáb, és benne Antelami szobrai, az évszakok és a hónapok. A dóm azért fontos, mert van benne egy Levétel a keresztről, és oda van írva nemcsak Antelami neve, de az évszám is: 1173. A keresztelőkápolnában meg csak bámul az ember, az évszak-szobrokat, és az örök optimizmust, hogy a Tél mellett is egyik oldalt lombtalan, a másikon lombos fa áll. És a hónapok, hol fiatal, hol idősebb emberek végzik a jellemző munkákat, aratnak, hordót készítenek, valami retekszerű gumót húznak ki a földből. És ott van Január, szakállas férfiú, és két arca van, mint Janusnak, de nem egymás mellett, hanem az egyiket hátul viseli. Nem is lehetne látni, ha nem tennének tükröt mögéje, ami a régi szobornézőknek aligha adatott meg, de hát ők keresztelni jártak a kápolnába, nem bámészkodni.

Lodovico il Moro és a felesége, Beatrice d’Este fekszik a Pavia melletti kolostorban a sírban, az ember megbámulja őket, ahogy illik, látja, hogy Lodovico tényleg csak a bőr-, haj-, szemszíne miatt lehetett “moro”, mert a vonásaiban semmi afrikai jelleg nincsen. Valamiért nagyon megindító a két halott, bár a házasságuk nem nevezhető ideálisnak, például Lodovico szeretője volt a szép Cecilia Gallerani is, akit Leonardo festett le hermelines hölgyként.

Lodovico (ha megengedi, hogy csak így szóljak róla) éppen benyúl a szütyőjébe, nyilván pénzt adna valakinek, jelezvén önnön bőkezűségét. Talán ez a furcsa, hogy szütyő van rajta, ruha, cipő, harisnya, mindketten fel vannak öltözve, pedig ágyban fekszenek, vagy legalábbis ágyon, párnán. Mintha élnének? Pont mintha nem élnének, mert minek feküdne valaki cipőben az ágyon?

Ami a cipőt illeti, Lodovico finom bőrlábbelit hord, Beatrice viszont… Amindenit, amolyan holdjárót, vastag talpú surranót. Amíg élt, amíg állt, biztosan leplezte a cipő talpát a hosszú ruha, de most fekszik, a ruha felcsúszik, kilátszik a magassági segédeszköz. Végül is ki elől kellene már titkolni?

Aki szeret olasz templomokban lófrálni, az ismeri ezt a játékot: egymásra várunk. A templomok nagy részében sötét van, igaziból nem is mindig értem, hogy a régi közönség mit szólt ehhez, nem láthatták a drága pénzen felkért festők művét, mert az ablakok soha nem elég nagyok, és valószínűleg nem is elég tiszták. De amióta az elektromosság föl van találva, lehet reflektorokat elhelyezni a kupolákban. A nagy fény azonban nyilván árt a képeknek, továbbá itt a lehetőség egy kis extra bevételhez, az emberek bedobnak egy eurót, és aztán egy percig nézhetik a műveket.

Egy perc persze semmire sem elég, így aztán egymásra várunk, ki a következő. Ki dob, ki teszi boldoggá a bámészokat? Nemcsak a szegénység a probléma, de az új világ is, az embernek általában nincs pénz a zsebében, vagy ha van, nem a megfelelő érme. Nézzük egymást, nézzük Pármában a kupola alatt, végül egy nemes szabású orrot viselő francia odalép hozzám, és ajánlatot tesz. Két eurót kérnek, de neki csak egy van. Ha megosztanánk a költségeket…

Öt darab húszcentesem (centime-osom) van, de csodák csodájára az automata elfogadja. Az más kérdés, hogy körülbelül tizenöt másodpercig bírok fölfelé nézni, nem találom meg a képen a híres szenteket, épp csak ki tudom venni, hogy Szűz Mária úgy zuhan a mennybe, mintha valami örvénybe esne. Egyszerűen elszédülök, ha sokáig nézek mereven fölfelé. De legalább tényleg jót tehettem embertársaimmal.

Parma közelében, Fontanellatóban, ha nem is úttalan, de elég szűköcske utakon jut el az ember egy érdekes épülethez. Franco Maria Ricci volt a tulajdonosa, ott is halt meg 2020-ban, szépséges képek, szobrok, ruhák, rajzok, minden között, amiért élni érdemes. Vagy legalábbis amiért ő az életet élni érdemesnek tartotta.

Franco Maria Ricciről azt írja a wikipédia, hogy szerkesztő volt, de feltehetően ennél azért több, alighanem ő maga finanszírozta a szerkesztését, az FMR címet viselő folyóiratot, meg a kiadóját, amelyben leginkább (de nem kizárólag) képzőművészeti tárgyú könyvek jelentek meg. Tulajdonképpen emiatt is érdemes volna őt, vagyis a hagyatékát látogatni, de van az épület környékén egy még nagyobb szenzáció, a labirintus.

Ahogy illik, egy lyukon lehet bebújni és egy lyukon kibújni, azt hinné az ember, hogy ő itt el nem tévedhet, nem azért, mert annyira ügyes, hanem mert épp csak bemegy, benéz, és már fordul is vissza, de az utak annyira hívogatóak, a labirintus rendszere annyira átláthatónak látszik, hogy na, még ezen az úton gyorsan végigmegyek, ott befordulok, és már jövök is vissza…

Aha.

Aki végképp eltéved, és rájön a klausztrofóbia, vagy egyszerűen csak haza akar menni, annak föl kell hívni a jegyen (karszalagon) található számot, megmondani, hogy melyik a legközelebbi piros betű, amit lát, és akkor kinavigálják a munkatársak .

A labirintus egyébként nem kőfalakból áll, hanem különböző bambuszfajtákból, zöld szárú, fekete szárú, sárgás szárú. Most ősszel már peregnek a bambuszlevelek lefelé, talán nem is érdemes megtalálni a kijáratot, el lehet itt lenni, amíg ki nem tavaszodik.

Lehet, hogy ha az a könyv címe, hogy Író és próféta, akkor le sem veszem a polcról, de hirtelen szöget ütött a fejembe, hogy vajon miért mondják azt Tolsztojról, hogy költő. A könyv maga 1978-ban jelent meg, és a hazai sajtó Tolsztojról szóló cikkei vannak benne, szép, hosszabb-rövidebb írások erkölcsről és irodalomról, többnyire nem nagyon érdekesek, vagy nem úgy érdekesek, hogy Tolsztojról tud meg valamit az ember, inkább a szerzőkről, menő fejek, szavak mesterei. Azért van egy kivétel, Pásztor Árpád találkozott is Tolsztojjal, legalábbis ezt írja. Odautazott Jasznaja Poljanába, és bár nem volt előre egyeztetett időpontja, szerencséje volt. A Tolsztoj mellett szolgáló titkár-orvos felvidéki lévén beszélt magyarul, és segített rajta, láthatta a nagy embert, beszélt vele, szemébe nézhetett, megírhatta róla az emlékeit. Azon, persze, Pásztor Árpád is meglepődött, hogy Tolsztoj nagyszakállú muzsikként ül rubáskában az asztalfőn, a fia is foszlott ujjú ingben jár, de azért libériás inasok hozzák az ebédlőbe a fogásokat.

Ez már maga a Tolsztoj-rejtély vagy Tolsztoj-kérdés, hogy mennyire volt valóságos az ő tolsztojánizmusa, igaz-e, amit az ellenségei vagy ellenzői mondanak, hogy mindez csak reklám, érdekeskedés (nyilván nem igaz), de mégis van valami hasadás élet és irodalom között.

Egyelőre megakadtam ott, hogy ki ez a Pásztor Árpád? Soha nem hallottam róla, bár, meglepő módon olvastam róla, mert gyerekként szerepel A Pál utcai fiúkban, nem a filmben, hanem a könyvben, ráadásul saját néven, ő a nagy Pásztor a két Pásztor-testvér közül. 1877-ben született Ungváron (Molnár 1878-ban, szóval neki tényleg nagy Pásztor volt, egy évvel idősebb), Pesten a Szentkirályi utcában lakott. Író, költő, újságíró, Walt Whitman fordítója. Járta a világot, írta a cikkeit és a beszámolóit, a jelek szerint Tolsztojt is látta, és nem kamuzott. Aztán feltehetően megirigyelte Molnár sikerét az ifjúsági irodalomban, mert ő is megírta a maga Pál utcaiját, A Muzi címmel (ma nyilván meg kellene ezt változtatni), a Múzeum kerti fiúkról.  

Fent van az interneten, valamikor megpróbálkozok vele.

Szijj Ferenc fordította Werner Herzog regényét (kisregényét) magyarra, ez rögtön látszik a címen, ami versfordítás: Dereng a világ. Szabad, de hasonlít, fontosabb a hangzás, mint az értelem, az eredeti az, hogy Das Dämmerung der Welt. Nem tudom, mennyire volt szükség költőre a magyarításhoz, csak a magyar szöveg ismeretében úgy tűnik, hogy Werner Herzog akkor is rendező, amikor író, mintha csak azért írta volna meg a regényét Onada Hiroóról, a 2. világháború utolsó katonájáról (meg, persze, sokkal többről), mert nem tudta valamilyen okból leforgatni. Mintha ez volna Herzog ereje: képekben gondolkodik, a gondolatmeneteknél erőteljesebbek és emlékezetesebbek a képek, mondjuk a bivalyok, ahogy mozdulatlanul dagonyáznak a vízben, és csak a fülük mozdul időnként. Egy könyvvel több, egy filmmel kevesebb. Ámbár valaki még filmre viheti ezt is.