Szijj Ferenc fordította Werner Herzog regényét (kisregényét) magyarra, ez rögtön látszik a címen, ami versfordítás: Dereng a világ. Szabad, de hasonlít, fontosabb a hangzás, mint az értelem, az eredeti az, hogy Das Dämmerung der Welt. Nem tudom, mennyire volt szükség költőre a magyarításhoz, csak a magyar szöveg ismeretében úgy tűnik, hogy Werner Herzog akkor is rendező, amikor író, mintha csak azért írta volna meg a regényét Onada Hiroóról, a 2. világháború utolsó katonájáról (meg, persze, sokkal többről), mert nem tudta valamilyen okból leforgatni. Mintha ez volna Herzog ereje: képekben gondolkodik, a gondolatmeneteknél erőteljesebbek és emlékezetesebbek a képek, mondjuk a bivalyok, ahogy mozdulatlanul dagonyáznak a vízben, és csak a fülük mozdul időnként. Egy könyvvel több, egy filmmel kevesebb. Ámbár valaki még filmre viheti ezt is.

Mindig is foglalkoztatott, hogy akik azt mondják, K & H Bank, mármint ha úgy mondják, hogy ká end há, azok mit gondolnak, milyen nyelven beszélnek. Mert ha magyarul, akkor miért mondják hogy end (and)? Ha angolul, akkor miért mondják, hogy ká meg há? Gyerekkorom óta hallom azt is, hogy dzsíviszí a JVC-re, pedig, ugye, az is dzséj ví szí volna, ha a betűket eredeti nevükön akarnánk nevezni, más kérdés, hogy egy japán céget angol rövidítéssel kell-e kimondani.

Azóta viszont rájöttem, hogy a legnehezebb betű mégis a w. Legutóbb épp tegnap botlottam a problémába, Stohl András biztatta Kulcsár Edina pasiját, a G.w.M. rövidítésre hallgató férfiút, hogy ugorjék le nyolc méter magasból, valahogy úgy, hogy gyerünk dzsívíem, de az ő neve, ha ragaszkodik, hogy angolosan ejtsük ki, dzsídábljúem volna. Mintha ez visszatérő probléma volna. A BMW esetében még lehet véleményes is a dolog, mégis furcsa volna béemduplavézni, ha egyszer a német autó német neve valóban béemvé. Furcsa módon angolul ez nem probléma, ott bíemdábljú a márka. De a duplavével magyarul sem vagyunk kibékülve, én csak egyetlen embert ismertem, aki az internetes címeket helyesen mondta ki, de ő sem azt mondta a www.-re, hogy duplavé, duplavé, duplavé, hanem hogy vevé, vevé, vevé. Amennyire látom, ez egyébként nemzetközi lustaság, olaszul is vuvuvút mondanak, igaz, nekik ez a betű, mármint a w nincs is benne az ábécéjükben.

Megoldás nincs, ami G.w.M.-et illeti, ugrott és túlélte, és nem gondolkodik azon, hogy őt hogy is hívják.

Nem az, amire gondolhat esetleg bárki, ha a címet olvassa, nem valakik az asztalon, hanem maga a két asztal, a kisebbik égnek fordult lábakkal, fölötte a nagyobbik, és ritmikusan mozognak. Nem csapnak nagy zajt, igazán diszkréten csinálják, de azért örülnek egymásnak. Legalábbis remélem.

Mindjárt bezárnak Szentendrén a múzeumok, november 1-től takarékosság van, addig viszont látható a MűvészetMalomban Pacsika Rudolf kiállítása. Sok rejtélyes tárgy vagy még rejtélyesebb mozdulat, néhány kerekesszék, ha összehajol. Fűvel benőtt emberi agy, öntözhető, nyírható, rendben tartható. Agyam a mű címe, szóval maga Pacsika tartja rendben az agyát, hogy ilyen dolgokat álmodjon. Papírpiszoár, három t betűből összeállított bumeráng, amivel a művész jól tarkón somja magát a videón. Nem mondok el mindent, három szinten Pacsika, aki szerencsés, ott találja a művészt magát, aki szívesen megmagyaráz mindent. De nem is kell szerencse hozzá, csütörtökön tárlatot vezet. És hamarosan a sötétség.

1992-ben én már nemigen néztem az olimpiai közvetítéseket, de Derek Redmondról azért hallottam. Négyszázas futóként az esélyesek között emlegették, de a középdöntőben elszakadt a comb hajlító izma, egy lábon ugrándozva, szörnyű fájdalmak között szökdécselt a cél felé. A biztonságiak sorfalát ekkor áttörte egy idősebb, testesebb férfi, és odaszaladt a futó mellé, átkarolta, együtt mentek tovább a hátralévő bő száz méteren. Derek Redmond apja, Jim volt az. A többiek már rég átfutottak a célvonalon, de a fényképészeket természetesen nem érdekelte, ki nyert, ki jutott tovább, végre történik valami. Végre fölébredt az olimpiai szellem, nem a győzelem, hanem a részvétel, és valaki, aki soha nem adja föl. Az olimpia nagy pillanata lett.

Tudom én is, nem biztos, hogy akkora pillanat lett volna, ha Redmond papa nem talpig Nike-ban segíti a fiát, néha kell szerencse is ahhoz, hogy nagy legyen a pillanat. Nem is ez a lényeg most, hanem, ha valaki megnézi a filmet, egyre jönnek az olimpiai segítők és biztonsági emberek, hogy tessék lemenni a pályáról, a verseny véget ért, szeretnénk folytatni a selejtezőket. Redmond papa egyre dühösebben zavarja el a biztonságiakat, kopjanak le, átmegyünk a célvonalon. Át is mennek. Ha nem ennyire határozott, nincs ikonikus pillanat.

Ezzel vigasztalódjék minden népboldogító és egyéb hős: amíg menetel a jó cél felé, biztosan jön néhány biztonsági ember, hogy lezavarja őt a pályáról.  

Nem mondhatnám, hogy különösképpen Hedda Gabler-őrült volnék, ha jól számolom, az utóbbi időben kétszer láttam a darabot, egyszer a kecskeméti Zsótér-rendezést, most meg a Katonában (nahát, a kecskeméti is Katona). De mintha mindkét előadás ugyanattól szenvedne: nincs főszereplőjük. Úgy értem, van, és megteszik, amit megkövetel a haza és Ibsen, mondják, játsszák, mégsem érthető az egész probléma. Van egy nő, aki nem bírja azt a pitiáner életet, amit kínál neki a világ, és hiszi, amit szinte mindannyian hiszünk, hogy van valami jobb, mélyebb, igazibb élet, nemcsak ez a felszínes, érzelemnélküli leélése az éveknek. De ez a hit annyira erős és annyira terméketlen, hogy rombol, gyilkolja a környezetet és végül gyilkolja a hívőt magát is, mintha (spoiler!) nem a reménytelenségbe pusztulna bele, hanem ez az egyetlen igazi tett, amit meg tud tenni. El tud követni.

Valamiért ezt nem látom a mostani színházi előadásokban. Kecskeméten Trokán Nóra szép volt és unatkozott, de nem volt meg benne a pusztító. Pesten Jordán Adél unatkozik és pusztít, de nincs meg benne az a vonzerő, a démon, aki magával rántja a gyengéket. Teljes reménytelenséggel néztem meg az 1976-os Madách Kamara-előadást, leginkább csak azért, hogy megnézzem, kik voltak Almási Éva partnerei. Lengyel György a rendező, meglehetősen fantáziátlan, de alapos munka, látszik, hogy végigelemezték a szerepeket, mikor kinek milyen arcot kell vágnia, milyen hangsúllyal kell megszólalnia. Régi idők színháza, Bálint András szinte dalra fakad, úgy beszél, Haumann eltakarja a szemét, úgy kacag, színházmúzeum. De Almási Éva mégis érthetővé teszi az egész jelenséget, valóságos a szerepben, pedig hát horgolt terítő van a derekára kötve. Akkor is.

Egyáltalán nem hiszem, hogy Almási Éva valaha is jobb színész lett volna, mint a mai Heddák, voltaképpen ezért is vagyok zavarban. Lehet, hogy lejárt Hedda Gabler ideje? A tegnapi színház egy tegnapelőtti darabot játszott, de a mai ezzel már tehetetlen? Vagy mindenről a skandináv krimik tehetnek? Hogy egy norvég nő megöli magát, abban nincs semmi különös, majd akkor szóljanak, ha egy norvég nő nem öli meg magát?  

Tudom, hogy figyelembe kellene venni az alkotók érzékenységét, szegények dolgoztak, és biztos a jó szándék vezette őket, de az új Koncz Zsuzsa-lemez egyszerűen borzalmas. Értem, vagy érteni vélem a célt, ezek a dalok jók, és rájuk fér egy ráncfelvarrás – de nem fér rájuk. Vagy nem ilyen plasztika, buta effektek, harsány és közhelyes hangszerelési megoldások, állandó ismételgetések, ötlettelenség. Végül is egy sikertelen plasztikai műtétbe bele is lehet halni, úgyhogy maradjunk ennyiben: a beteg él. És nem beteg. Vagy ha beteg, hát máshogy, így nem lehet segíteni rajta. Hogy megmaradnak-e ezek a dalok, csak akkor derül ki, ha elhagyja az árnyékvilágot az a generáció, amelyik ezt hallgatta gyerekkorában, de amelyik ezt hallgatta, annak ezek a fajsúlyos gitárszólók nem kellenek. Ez a „modern, mai hangszerelés” pont olyan, mint amikor a reklámban Niro jön trendi, mai külsővel, szűk nadrágban, szemüveggel. De az viccnek van szánva, ez meg komoly.

Hogy jót is mondjak: én nem tudtam, hogy Koncz Zsuzsa is lemezre énekelte a Te szeress legalábbot, és amiből a klip lett (ha klipnek lehet mondani azt, hogy gyere le a parkba, és illegessed magad), a Valaki kell, hogy szeressen még mindig a legjobban sikerült feldolgozás, de az mintha épp Koncz Zsuzsa ellenére lett volna jó, Jordán Adél énekel meglepően életteli módon. Ez viszont a klipre nem vonatkozik, mondok egy jó trükköt, hogy a filmen is úgy nézzen ki, mintha igazán énekelne: igazán énekeljen.

Békésen nyammogok a tea mellé adott baiocchi nevű süteményen, nem is süti ez igaziból, hanem az olasz pilótakeksz, két korong között egy kis mogyorókrém, amikor eszembe jut, hogy tényleg vannak ezek a süteménynevű emberek. Nem Dobos Józsefre gondolok, a dobostorta névadójára, hanem mintha volnának olyanok is, akiknek Dobostorta József a nevük. Például Katia Ricciarelli, akinek a neve egy sienai süteményt is jelent, mandulás keksz, mellé édes vin santót szokás inni. A süteményt állítólag a keresztes háborúból vitte haza egy Ricciardello della Gherardesca nevű páncélos vitéz, szerintem ez körülbelül olyan etimológia, mint Gávavencsellő nevében a folyóparti párbajozók, előbb Gáva lőtt, aztán Vencsel lőtt, gondolom, az utóbbi talált. Aztán ott van Settembrini úr A varázshegyből, akinek a neve szintén sütemény, fügelekvárral töltött tészta, aligha függetlenül attól, hogy a füge szeptemberben érik. Bár, ki tudja. Vezetéknévként mindenesetre gyanúsak, de amint találkozom egy Gesztenyepüré úrral, megnyugszom.

Azon gondolkodom Angela Lansbury kapcsán, hogy vajon létezik-e olyan, hogy ideális kor. Régebben ezen nem gondolkodott senki, létezik, ezért is egyidősek, mondjuk, Luca Signorelli feltámadásos freskóján, Orvietóban az életre kelők. Jézus 33 évig élt, legyen hát 33 az emberi csúcs. Aki nem éri meg azt a kort, sajnáljuk, nem való freskókra.

De itt van Angela Lansbury, mindenkinek ismerős, ha máshonnét nem, a Gyilkos sorokból. Közben meg olyan klasszikusokban is szerepelt, mint a Gázláng, nemcsak szerepelt, de Oscar-díjra is jelölték. 1952-ben aztán mégis otthagyta Hollywoodot, mintha feladta volna a reményt, hogy ott babér terem neki, nem kapott igazi főszerepeket igazi, nagy filmekben, mindig idősebb nőket kellett játszani, például ő volt Elvis mamája a Blue Hawaiiban, pedig ha valóban ő szülte volna Elvist, akkor már tízévesen anyává vált volna. Akkor hát színház, hol West End, hol Broadway, a legnagyobb szerepek, egy halom Sondheim-musical, ő volt Mrs Lovett a Sweeney Toddban, ő énekelte az A Little Night Musicban a legismertebb Sondheim-dalt, a Send In The Clowns-t, nem szívesen írom ide a magyar címét, mert az, hogy Bohócok, hé.  Tényleg.

A végén meg utolérte nem is a világhír, nem is a siker, hanem valami nagymamának járó közszeretet. Ő játszotta Mrs Potts-ot, a teáskannát A szépség és a szörnyetegben. Nem is az volt a lényeg, ahogy játszott, hiszen animációs film, csak hang, hanem ahogy énekelte, mert azért leesett egy Oscar. Mindent tudott, amit nem, azt megtanulta, lírai szoprán hangja volt, de azt mondták, a musicalhez dögös hang kell. Hát megtanult dögösnek lenni, rekeszteni. Ahogy A király beszédében mondja a király (nem az a király, hanem az apakirály): easy, when you know how.  

Hogy a nő nem százas, azt már a filmjéből is sejtettem, mert a zene benne dal, Schubert, a Téli utazás, de még abból sem valamelyik közkedvelt, a Hársfa vagy A kintornás, hanem rögtön az első, a Gute Nacht. Hogy a pasi nem százas, azt is sejtettem, mert ő meg rendes énekes-színész volta ellenére énekelte a Téli utazást. Csak egymásra kellett találniuk, és egymásra is talált Horváth Lili és Szemenyei János.

Ami a találkozásból lett, az A tizenkét óriás című film-színház-muzsika. Filmnek indul, szerelmes történetnek, a fiú és a lány találkozik, kölcsönös szimpátia esetén fölmennek a lányhoz, ahol megkezdődik a mese. A lány A tizenkét óriás című mesét olvassa, nem jöttem akkor még rá, de ez is a Dichterliebe, A költő szerelme című dalciklusból van. Ez a darab címe is, voltaképpen éppúgy elmondja a poént, ahogy a film címe: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre. A tizenkét óriás azért kell a költőnek, hogy ők vigyék a koporsót, és ők süllyesszék a Rajnába, mert nagy koporsónak nagy sír kell. De mi van a koporsóban? A költő szerelme és a fájdalma. Ugyanaz a két történet, de most nincs derűs végkicsengés.

Az a boldogító igazság, hogy attól még nagyon élvezetes az egész, lenyűgöz a kilencven perc összeszedettsége. Formailag elindul a film, és aztán vált, a vászon mögött Danubia Szimfonikus és Szemenyei, mert nem az eredeti Dichterliebe megy, hanem zenekari változat. Ha kell valami vitán felüli érdemet mondani, akkor ez az: végig azt hallja, látja az ember, hogy a 19. századi dalciklus nem valami távoli múlt távoli hangicsálása, hanem mai probléma, mai fazonokkal, mai nem klasszikus képzettségű énekhanggal. Amit veszítünk az énekszólam kidolgozatlanságával, azt megnyerjük a történettel, rólunk szól. Na jó, nem rólunk, de nem is nagy oldalszakállú, frakkos németekről, hanem olyanokról, akiket látunk az utcán. Keresik egymást, megtalálják, és ha elveszítik, az az ő bajuk. Amit énekelnek, az a mi örömünk.  

MÁV Szimfonikusok, Zeneakadémia, nagyon trükkös műsor, Mozart mellett Eötvös Péter és Dubrovay László. Azt gondolná az ember, hogy megfojtják a két kortársat, akik annyira kortársak, hogy ott is ülnek a nézőtéren, és meg is hajolnak a műveik után, hogy Mozart nemcsak Salierit vagy Beethovent nyomasztotta, de kétszázötven év elteltével is csak remeghet a komponisták térde a megtiszteléstől.

Lehet, hogy az ő térdük tényleg remegett, bár nem úgy néztek ki, de az alapélmény nem az, hogy Mozart mekkora zseni, hanem hogy a kortársak mekkora nagy kortársak. Ha volt ebben valami szándékosság, akkor gratulálok, de inkább azt hiszem, hogy Mozartot nem tudnak játszani. Zenekari szinten sem, karmesteri szinten sem.

Eleve nem értem, mi értelme a Varázsfuvola nyitánnyal kezdeni a műsort. Normális esetben érteném, legyen ez egy ilyen évad, varázsos és fuvolás, de mi értelme van rosszul eljátszani a nyitányt, és utána öt percen át rendezgetni a székeket, mert egészen máshogy kell ülni Eötvös Cello concerto grossójára.

Az, persze, már Eötvös művének lényege, elvben túl sok a műfaj a címben, tessék eldönteni, hogy cello concerto, vagy concerto grosso, hogy egy cselló áll szemben a zenekarral, vagy concerto grosso, hangszercsoportok különülnek el a mű során. Vagy ez, amit kapunk, van szólista is, Várdai István, és van hangszercsoport, mögötte ül a csellószólam, nyolc csellista, ha jól számoltam.

A mű meredek, de szépséges, úgy értem, nem feltétlenül közönségbarát, de tartja ezt a formát. Az előadás egy kicsit lágyabb, mint a szerző vezényelte változat, nem úgy pengetnek, mint a lemezen, nem gyilkolják a hangszereket, nem csattog a húr a csellók testén – akinek ez hiányzik, várjon decemberig, Pécsett is Pesten is lesz előadás, Eötvös Péter vezényli majd a Pannon Filharmonikusokat.

Szünet után borzalom, Mozart nagy g-moll szimfóniája, ezzel a hegedűhangzással akkor is fájna, ha valami szédületes karmesteri koncepciót lehetne megtapasztalni, de Farkas Róbert eszmeiségéből csak annyit sikerült megértenem, hogy nem akarja túlérzelegni a két első tételt, ami érthető és valószínűleg helyes is. De amit kapunk, az szívelégtelen, kemény és sietős, azt érzem, amit ők: legyünk túl rajta.

Már csak azért is, mert Dubrovay 1. Faust szvitjét lehet élvezni. Zajos, ritmusos, sok benne a zenekari gesztus, az embernek az a csalóka érzete támad, hogy érti ezt a zenét, ami nyilván nem pont így van. De ha nem is érti (én például az alapul szolgáló Faust-balettot sem láttam), attól még szeretheti, így aztán Mozart tehet mindenről, írt volna rosszabb zenét, és mi boldogabban mentünk volna haza.