Tudom, hülye dolog, de már régóta szerettem volna egy élfestett könyvet. Nem is tudom, mikor jött divatba, illetve divatban volt, de régebben csak aranyat használtak a lapok oldalára, nyilván ezzel jelezték, hogy értékes a beltartalom, aranyba lehet foglalni. Most meg mintha épp fordítva volna, minden élfestett egy kicsit gyanús, nem garantálunk semmit, de legalább érdekesen néz ki.

Addig vágytam, amíg megtaláltam, róka is van az élen, Robin Hood történet, A sherwoodi erdő árulója… De miért is van róka? Ja, persze, mert a rajzfilm-változatban róka játssza Robin Hoodot. Ilyen az egész könyv, egyfelől hangsúlyozza a történelmi hitelességet, hogy ez nem is akkor játszódik, amikor szokott, nem Oroszlánszívű Richardot várják haza, ugyanakkor meg korszerű, van benne szerecsen, és női szempontból mesélik, milyen ember is volt ez a Robin Hood. A szerző, Amy S. Kaufman láthatóan a modern kor gyermeke, akit folyton az foglalkoztat, hogy akkoriban mennyire büdösek lehettek az emberek, mindenki lótrágya- és verejtékszagú, feltehetően igaza is van. Mindenesetre nem olyanoknak való a könyv, akik fél nyarat eltöprengtek azon, hogy egy Robin Hood – Winnetou íjászversenyen kinek drukkoljanak.

Mi lesz a vendégekkel? Mert hogy itt elképesztő minőségben zenélnek, az világos. De már másfél órája teszik, és nem lankadnak, Dianne Reeves , Branford Marsalis, és még sokan mások. Van minden, Reeves elkezd énekelve mesélni, hogy 1963-ban a nagy John Coltrane elment a stúdióba, ahol találkozott Johnny Hartmannal, és így tovább. Mi lesz a vendégekkel? Kijönnek, és elkezdenek hangicsálni ezek után? Énekelni Reeves után? Borbély Mihály tárogatózásba kezd Marsalis után? Nem lesz abból fejre állás? Közben meg mégis mintha vége volna a koncertnek, Reeves elénekli a stáblistát is, dalban mondja el, kik voltak a közreműködők, talán tévedés volt, mégsem lesznek vendégek. Jó, ha sikerül egy ráadást kitapsolni.

Sikerül. És jönnek a vendégek is, vidám magyar csapat, hegedű, kontra, gitár, furulya, tárogató, ének. És elkezdenek közösen döngölni. A fantasztikus dobos, Justin Faulkner a kétsoros mellényében leteszi a verőket, és csak egy filcfejűvel veri a ritmust. Csujogatás, furulyaszóló, tárogatószóló, aztán Marsalis átveszi a szólamot. Ilyet én még életemben nem pipáltam. Persze azért nem, mert kihagytam Branford Marsalis legutóbbi koncertjét. Többet nem fordul elő.

Tudom, hogy furcsát mondok, de engem érdekel Dickens. Vagy csak az, hogy mit lehet ma kihozni a Karácsonyi énekből. Musicalek kiindulópontjává vált? Mesévé? Családi mozivá, ahová együtt elmehet papa, mama, nagylány és pici Tim? Kínál valami kellemes megoldást a rendszerszintű problémákra, semmi sem kell, csak szeretet, együttérzés, karácsony? (Képzelem, Marx mennyire utálta Dickenst.) Semmi nem kell, csak fogni a zsebóránkat, és beletenni a koldus bádogbögréjébe? Jaj, de jó, nekem nincs is zsebórám. Ami azt illeti, semmilyen órám sincsen. Akkor ez rám nem is vonatkozik.

Akárhogy is, engem érdekel Dickens, és ezért egy kissé elszomorít, hogy akiket nálam sokkal jobban kellene érdekelnie, azok nem foglalkoznak vele. Itt az új film, Ebenezer (aki nem tudná, ez Scrooge keresztneve), de olyan családi film, ami tele van horrorral, élőhalottakkal, egymás tyúkszemére taposnak, Johnny Deppnek egy varjú jön ki a szájából. Olyan családi film, ami tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott.

Johnny Depp meg lejátssza a csillagokat is az égről, tényleg nagyon jó, pedig nagyon erős maszkban van, akármennyit ártanak is a különböző ajzószerek, annyit azért nem, ahogy a filmen kinéz. A szeme eleven, minden ránca mesél, és azzal a ragasztott orral egészen úgy néz ki, mint Marlon Brando. Az ember rájön, hogy kérem, itt egészen másról van szó, nem Dickensről, és végképp nem a munkásosztály helyzetéről Angliában. Johnny Deppről, aki nyolc éve nem játszott főszerepet, egy kicsit más irányt vett az élete, de tessék, itt van, és ha szükség van rá, lehet belőle nagy filmgyári bálvány. Dickens? Nevetséges. Az egész film mintha csak egy próbafúrás lenne, hogy érdemes-e befektetni A Karib-tenger kalózai következő részébe. Ha engem kérdeznek, nem, de én csak egy részt láttam, azt is utáltam.

Szerencse, hogy nem engem kérdeznek.

Lehúztam néhány évtizedet zeneközelben, de Lovász Irén művészetébe eddig nem futottam bele. Persze, tudtam ki ő, és mivel foglalkozik, de valahogy kimaradt a hangja, a lemezei, a fellépései.

Eddig. Mert mostanában egyre több ismerősöm és rokonom számolja föl a lemezgyűjteményét. Nemcsak a bakelitot, de a CD-ket és kazettákat is, köszönik, ők már nem ülnek le a hangfalak elé, háttérnek meg elég, amit a stream tud. Én meg készséggel elfogadom az ajándékokat, és nem tehetek mást viszonzásul, mint meghallgatom a hanghordozókat.

Nem rossz viszonzás. Így csusszant be Lovász Irén is a CD-játszóba, a Szerelmes virág című lemeze. Alapvetően nagyon tetszik. A válogatás is, a feldolgozások is, leszámítva azokat a pillanatokat, amikor Ágoston Bélát elkapja a furulyaláz, és dünnyögteti, sziszegteti a népi hangszert – többnyire nem tart sokáig.

Na de Lovász Irén… Se a hangja nem tetszik, se a hangképzése, mintha a lágy szájpadlásából énekelne, az egésznek van valami orvosi jellege. Se ahogy énekel, finomkodva, édelegve, csak épp a szavakat nem lehet mindig érteni. Nyünyürü-münyürü.

Most ilyenkor mit csinál az ember? Mert ezeket a dalokat összeválogatni még egyszer nagyon nehéz volna. Persze, az Arany ideim folyását énekli Sólyom-Nagy Sándor is, de szerintem csak valami rádiófelvételen, és csak három versszakot, mire megtalálom a kazettát… Vagy a Minden állat örül a tavasznak Zádori Máriával, szerintem a magyar hangrögzítés kivételes pillanata, kár hogy kevesen ismerik. De az egész gyűjtemény így elérhetetlen, az ütőhangszerben gazdag feldolgozások nyilván nem korhűek, de nagyon szórakoztatóak. Szóval: mi legyen? Fürdővízzel a gyereket? Irénnel a virágénekeket?

Mallarmé most épp hazánkban tartózkodik, legalábbis a róla készült Manet-kép itt lóg, a Szépművészetiben, de nem róla jutott eszembe, ami eszembe jutott.

Azt szokták mondani a történészek, hogy a 19. század hosszú volt, a megfelelő folyamatok előbb kezdődtek és később fejeződtek be, magyarul: a francia forradalom kitörésétől az 1. világháború kezdetéig tartott. Amiből, persze, logikus a következtetés, hogy a 20. század meg rövid. Rövid, de szörnyű, úgyhogy épp elég is volt belőle, mondjuk a világháborútól a rendszerváltásig. Belátom, hogy ez így meglehetősen Európa-központú világszemlélet, de mit csináljak. Viszont arra gondoltam, hogy ha a történelem hosszú (vagy rövid), annak látszódnia kell a művészetben is. Mondjuk a 20. század magyar költészete is rövid, mert az Új versekkel kezdődött, 1906-ban, és meddig tartott? Nagy László vagy Illyés haláláig? És a zene?

Itt kezdődött, mármint ez ütötte a szöget a homlokomba, amikor Rajna Martin a luxemburgiak élén elkezdte az Egy faun délutánját. Ez a kezdet végeredményben mégis ugyanaz, mint Stravinsky, a Le sacre du printemps kezdete, fuvola helyett fagott szól, kanyarog és jajong, de a két kezdet között egyértelmű az összefüggés. Amennyire tudom, Debussy mégsem zavart senkit, furcsa, furcsa, akinek nem tetszik, ne hallgassa, Stravinsky miatt viszont összepofozkodott a közönség, nyávogtak és tiltakoztak, köszönjük, ezt nem kérjük. 1913 volt, megkezdődött végre a 20. század. Elkezdődött a feszült viszony a komponisták és a közönség között.

Lehet, hogy ez a lényeg? Nem is a komponisták írják a zene történetét, hanem a hallgatók?

Ha az ember jegye a páholyok fölé szól a bécsi operában, akkor a szünetben kisétálhat egy három oldalról márványkorláttal körbevett részre, és lenézegethet a lépcsőházra. Jönnek-mennek turisták és csinosan öltözött helyiek, de ha megunná valaki a látványt, akkor éppenséggel meg is döbbenhet. Iszonyatos kosz van a negyedik oldalon, a képekkel díszített fal párkányain. A kosz fölött tiroli bőrnadrágba öltözött múzsafik táncikálnak, de ami alattuk van… Hát itt évek óta nem törölte le a port senki.

Nem is csoda, nem tudom, hogyan lehetne itt a port letörölni, még a gépet sem látom magam előtt, ami ilyen magasra tudna emelkedni, és az alsó része a színházon belül volna, a lépcsőkön. Ez vajon építészeti, tervezési hibának számít? Újkorában nyilván nem volt baj vele, de most legfeljebb másfél méterre lehetne benyúlni oldalról valami nedves partvissal és attól sem volna sokkal jobb a helyzet, csak feltűnőbb lenne a különbség a megtisztított és a koszos részek között.

Gondolom, ez így marad a következő állványozásig, de legalább az ember érti, miért van olyan sötét az operaházakban. Van, amit jobb nem látni.

Az ezred lánya második felvonása úgy kezdődik Laurent Pelly rendezésében, hogy egy komikus és fülbemászó dallamra négy női ruhás takarítónő látványosan, lábat rázva port töröl, tüsszög, töröl. Legalábbis a Metropolitanben, mert Bécsben, ugyanebben a rendezésben mintha nem is férfiak volnának takarítónőnek öltözve.

Pontosabban: csak messze ültem, de tegnap a bécsi opera honlapján közvetítették az előadást, és látszott, hogy ezek is fiúk, csak nem annyira ügyesek.

Vicces, vicces, mindenki nevet is, a fiúkon is, a szálló poron és a prüszkölésen is, de voltaképpen mi ennek az értelme? Van egyáltalán értelme, vagy csak vicces?

Az derült ki, hogy valaha egy Yvette Guilbert nevű énekes- és színésznő (két rajz is van róla és jellegzetes orráról a Szépművészetiben) egy Paul de Kock szöveget énekelt, méghozzá Az ezred lányának erre a felvonáskezdő dallamára. Ebből lehet sejteni, hogy valaha mennyire népszerű volt ez a Donizetti-opera Franciaországban. Hogy a Madame Arthur című dal mennyire népszerű volt, azt meg abból lehet sejteni, hogy amikor 1946-ben megnyílt Párizsban egy transzvesztita bár, ezt a nevet vette föl. És akkor már érti is az ember, mire utalnak a nőnek öltözött takarítóférfiak.

Szerintem ezt a poént Párizsban mindenki érti. Másutt meg valószínűleg elég kevesen.

Nekem a H betű az, ami másoknak a B. A legnagyobb zeneszerzők nevének kezdőbetűje. Ami másnak Bach, Bartók, Brahms, Berlioz, Beethoven, az nekem Haydn és Händel. És nem szűnő bizalom Hindemith művészete iránt, akit egyáltalán nem ismerek jól, de mindig nyílt szívvel várom a vele való találkozást. Itt van például ez a vinyl, nemrégen vettem, ha jól emlékszem, kétszáz forintért, pedig alig használt, na jó, ki használja agyon a Hindemith-lemezeit?

De valami nem stimmel vele. Ez nem Hindemith.

Tényleg nem az, nem néztem meg rendesen a borítót, a darab címe Mysterious Mountain, a szerző Hovhaness. Alan Hovhaness. Amerikai örmény komponista, az eredeti neve Chakmakjian volt, de megunta, hogy mindenki rosszul mondja ki, és Hovhaness lett. Megszállott és rendíthetetlen komponista volt. időnként megsemmisítette a korábbi műveit, de így is maradt utána hetven szimfónia. A Mysterious Mountain a második, és messze a legsikeresebb, Leopold Stokowski is játszotta, a lemezen pedig Reiner Frigyes vezényli a Chicago Symphonyt, szóval sokkal több aligha lehet benne.

Mai füllel hallgatva mintha Hovhaness megelőzte volna korát, amolyan meditatív muzsika, vagy filmzene, nem csúnya, de alig veszi az ember észre, hogy szól valami. 1955-ben volt a darab bemutatója, és ha jól is indult, mára már kevesen emlegetik – van ilyen. Azt sem érzem, hogy méltatlanul elfeledett darab volna, 1955-ben még friss volt, az ember nem tudta, merre megy tovább a szimfonikus zene, de mintha Hovhaness nem tévedett volna olyan rettentő nagyot. Hogy mekkorát, az számomra csak akkor derült ki, mikor megfordítottam a lemezt, a másik oldalon Stravinsky van, A tündér csókja. Mintha hirtelen kisütött volna a nap, mintha sűrű, nedves, miazmás levegő után megérkeztünk volna a felhők és ködök fölé.

Ami másnak a B betű, az nekem az S, Stravinsky, Schönberg, Sweelink.

Rajna Martin a minapi koncertjét Herbert Blomstedt emlékének ajánlotta, és mikor ezt bejelentette, úgy mondta ki az elhunyt karmester nevét, ahogy mindannyian mondani szoktuk, körülbelül a leírt betűknek megfelelően. De erről eszembe jutott, hogy a svéd ismerősök ezt a nevet máshogy mondják, körülbelül úgy, hogy herbert blumsztet. Ha még hozzávesszük, hogy Blomstedt Amerikában született, akkor úgy is helyesen mondhatnánk, hogy hörbört blamszted, szóval megint van egy Leonard Bernstein jelenségünk: mindenféleképpen mondhatjuk, lényeg, hogy rá gondoljunk.

Rá gondolok. Talán mert sokáig gondoltam tévesen rá, mint rendes, becsületes és érdektelen kapellmeisterre, pedig legkésőbb a Bartók-lemezénél rá kellett volna jönni, hogy a visszafogottság és az alázat nem jelent feltétlenül unalmat. Mondjuk úgy: az a világ, amelyben felnőtt, amelyben felnőtt volt, nem kedvezett neki, de eljöttek a kilencvenes évei, és a világ rájött, hogy mekkora kincs a művészete. Talán ez a tény megvilágítja, ki is volt Herbert Blomstedt: ádventistaként nem vállalt péntek este és szombaton próbát, mert ilyenkor nem volt szabad dolgoznia. De koncertet szombatonként vállalt. Mert az nem munka.  

Nagyon szép koncertet adott Rajna Martin a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar élén, szépet és változatosat, a koncert egészét Herbert Blomstedt, a ráadás Egmont-nyitányt 1956 áldozati emlékének ajánlva. Debussy, mint a finom tollpihe, Prokofjev határozottan, lendületesen, ritmikusan, hogy azt érezte az ember, ehhez tényleg nem kellenek táncosok, minden benne van a zenében. Közte meg…

Közte meg Bartók, 3. zongoraverseny, Kirill Gerstein szólójával. Se lelke nincs, se nem zongorázik jól. Tulajdonképpen bátor dolog így eljátszani a művet, nem érint meg, nem tudok mit kezdeni vele, de mire jó ez a bátorság? Főleg itt. Főleg most. Holnap lesz tíz éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán, szerencsések vagyunk, hogy hallhattuk a 3. zongoraversenyt vele, tudjuk, hogy mennyire nem helytálló, amit mondani szokás róla, hogy ez afféle hölgykoncert, Bartók halál előtti ajándéka Pásztory Dittának, ezt szeretni fogják az emberek, ha ezt játszod, lesz miből megélned. Tényszerűen ez igaz, műszerűen nem, mert szépség és tragédia, borzongás, félelem, csontzene és feloldás.

Sajnos Kirill Gersteint elfelejtették erről értesíteni. Maradt a könnyített változatnál, ebbe nem kell belehalni.

Tényleg nem kell. De akkor nem is kell játszani.