Leletté válni

Leletté válni

koponya.jpg

Újabb tömegsírt találtak Mexikóban, az ember elkeseredik, hogy is van ez, csak úgy ölik az embereket mindenféle kartellek, miért nem nézi meg valaki ott is a Fargo című filmet, hogy a pénz soha nem ér annyit, mint egy ember. Aztán, ahogy tovább vizsgálták a csontokat, kiderült, hogy most egészen másról van szó, a csontok ezer évvel ezelőttről valóak, egy emberáldozat utáni közös sírról van szó. Nem bűnjel, hanem régészeti lelet.  

Azon gondolkodom, hogy ez vajon miért elfogadhatóbb. Mert a bűnösöket úgysem lehet megtalálni? Mert az áldozatok ma már úgysem élnének? Engem valaha nagyon megrázott a gimnáziumi csontváz, állítólag egy régi pedellus hagyta maradványait a biológiai szertárra, de a többieket nem nagyon dúlta föl a dolog, rendszeresen kezet fogtak a csontemberrel, szervusz, öregem, voltál, mint mi, leszünk, mint te. Tényleg nincs ebben semmi szörnyű, ahogy múlik az idő?

Vissza kellene menni egykori iskolámba, kezet rázni a pedellussal.

Visszaesni Puskinba

Visszaesni Puskinba

kiprensky_pushkin.jpg

Bele vagyok esve Puskinba, pont úgy, mint kamasz koromban, ami, ennek megfelelően, nem jelenti az életmű mély és alapos ismeretét, csak valami rendetlen lelkendezést, hogy hogyan is lehet valaki ennyire tehetséges és sokoldalú, és bármi, amihez nyúl, az rögtön a legmagasabb szintre kerül, és mindennek mennyire messzire nyúló a hatása. Hogy mást ne mondjak, orosz opera sem volna Puskin nélkül, hiszen az ő történetei alapján írták az Anyegint, a Pikk dámát, a Borisz Godunovot, Az aranykakast, a Ruszlán és Ludmillát, a Mese Szaltán cárrólt és a Mozart és Salierit. Mit nem? A Hovanscsinát.

Annak a régi kamasz rajongásnak köszönhetem a mostani olvasmányt. Amikor a könyvet megvettem, körülbelül biztos voltam benne, hogy soha nem fogom elolvasni, Cikkek, tanulmányok, napló a címe, és csak Puskin miatt mentem vele a pénztárhoz, legyen meg. Meg nagy lehetőség is volt, épp fél áron árulták a régen boltban lévő könyveket, és ezt a vászonkötés fél árán számolták, pedig bőrkötésű. Aztán eljön az idő, újraolvastam a Kapitány lányát, és annak jegyzeteiben sokszor hivatkoznak arra, hogy Puskin írt egy tanulmányt is a Pugacsov-felkelésről. És az ember nyakig merül még csak nem is a történelembe, de a mostani mindennapokba, hogyan lehet országrészeket ajándékozni, mi is a gyakorlatban a damnatio memoriae, amikor Pugacsov emlékét úgy akarták eltörölni, hogy folyóknak változtatták meg a nevét, a Jaikból így lett Ural. És találtam egy ilyet is. Télen háborúztak Pugacsovék, aztán jött az olvadás, előkerültek a holttestek a jég alól. Egy öreg kozák asszony mindennap a Jaik partján bolyongott, kampós botjával a parthoz húzta a tetemeket, és közben így szólott hozzájuk: „Nem te vagy az, gyermekem? Nem te vagy az, Sztyopuskám? Nem a te fekete fürtjeidet mossa a hideg víz?”, és amikor meglátta az ismeretlen arcot, szelíden eltaszította a testet.

Még fél éve is azt hitte az ember, hogy ez csak literatúra.  

Polgár a szívünkben

Polgár a szívünkben

polgla.jpg

Napok óta nem hagy nyugodni egy műsor, éjszaka adták a tévében, a Hogy volt?! sorozatban Polgár Lászlóról beszélgettek. Félreértés ne essék, nagyon rossz műsor volt, a nevetségességig ügyetlen, a meghívott vendégek sem mind remekeltek, de valószínűleg operaénekeseket nem lehet egymásról kérdezni, mert így járunk. Molnár András például hosszan elmesélt egy csattanómentes történetet, aminek csak a végén jött rá, hogy Polgár László nem is szerepel benne. Ha mégis belekerült a vágott változatba, akkor el lehet képzelni, hogy milyen volt a többi története.

Akkor is. Mert előkerültek fantasztikus anyagok az archívumból, interjú a Parsifal bemutatójának idejéből, dalok, áriák, jelenetek, egy hihetetlen, szörnyű és csodálatos pálya. Valaki, akinek olyan hangja van, hogy szívükhöz kapnak tőle az emberek, aki két méter magas és úgy néz ki, mint George Clooney, akinek semmit sem kellene csinálni az életben ahhoz, hogy a világ a lába előtt heverjen, de ő küzd, kételkedik, keres, és ezek a legszebb művészi tulajdonságok lassan ellene fordulnak, tönkreteszik, felőrlik.

Szívünkben él. De miért csak a szívünkben?

Bernstein énekel

Bernstein énekel

bernst.jpg

Egy fényképet kerestem tegnap egész délután, nagy dobozt túrtam szét, és, ahogy az lenni szokott, mindent megtaláltam, csak azt nem, amit kerestem. A mindenben benne volt ez a kép is: Leonard Bernstein autogramot oszt Budapesten, a Sportcsarnokban, 1984-ben. A Kaddish szimfóniát vezényelte, egyenest Hirosimából jöttek, előző éjszaka a pletyka szerint némi whisky is elfogyott, el lehet képzelni, milyen fizikai állapotban volt. A szimfónia végén csak állt, kezébe temetett arccal, nem tudta az ember, mi lesz. Fél óra múlva mégis ott ült az öltöző ajtajában, beszélgetett az emberekkel, osztotta az aláírást. Aztán dalra fakadt, azt énekelte, hogy Jöjjön haza, édesanyám. Nevettünk, ő folytatta: mert beteg az édesapám. Még a harmadik sort is elénekelte, várj lányom egy kicsit.  

Lehet, hogy készült rá, ellövi ezt a poént a rajongóknak. Azért kíváncsi vagyok, hogy a mostani sztárkarmesterek közül hányan csinálnák utána. Vagy hányan tudnák egyáltalán, hogy melyik műből is idézett.

Láncra vert könnyek

Láncra vert könnyek

p4280253_2.jpg

Ha jól látom a dolgokat, akkor idén is sikerült teljesen feltűnésmentesen elkeveredni a nemzetek között, úgy értem, a Velencei Biennálén a magyar pavilon mintha ott sem lett volna. Van ennek ezer oka, nem is feltétlenül a művek színvonala, mert az azért valami, amit Keresztes Zsófia odatett, csak épp nem az a valami, aminek lennie kellene. Mindig azt érzem, hogy a Velencei Biennále körülbelül ugyanaz, mint az eurovíziós dalfesztivál, a nemzetek és a kiválasztott művészek a nagyobb figyelemért küzdenek, és a nagyobb figyelem nem feltétlenül a nagyobb minőségnek jár. Van három perced, hogy eldöntse a közönség, érdekled-e vagy sem. Ha szakállas nő vagy, érdekled. Ha szakállas férfi, akkor valószínűleg nem. Keresztes Zsófia szakálltalan nő.

Pedig szép volna magában a mozaik kockákból kirakott szemek, könnyek, belső szervnek látszó formák, csak aki benéz, megy is tovább, nem vágja szíven, gyomron, egyéb belső szerven a látvány. Hogy miért nem, azt nem tudom, talán a méret miatt, nem elég goromba az, ami látható, nem rántja be az épületbe a nézőt az összecsavarozott polcokon lévő tárgyak együttese. Talán azt hiszik, hogy még nem vagyunk készen, még tologatják a műtárgyakat a nagy térben. A felirat közben arról beszél, hogy itt valaki az identitását keresi, mint Antal Szerb Journey by Moonlight című regényének a hőse, aki Ravennába utazott, megnézni a mozaikokat. Ami azt illeti, elment megnézni azokat is, akiket úgy hívnak a regényben, hogy a sienai primitívek, olyan képek még sincsenek itt. Nemcsak arról van szó, hogy szerintem rossz a kurátori iránymutatás, nem Ravennában kell megértenünk Velencét, hanem arról, hogy ezek szerint az ártatlan betévedőnek el kellene olvasni egy regényt ahhoz, hogy egyáltalán értelmezni kezdhesse a látványt. Köszi, inkább jöjjenek az ukránok. Vagy az oroszok.

Az orosz pavilon egyébként zárva van.

p4280249_2.jpg

Damnatio memoriae

Damnatio memoriae

p4280229.JPG

Ha valami műveltségi vetélkedőn kellene részt vennem (egyszer részt vettem, meglehetősen mérsékelt sikerrel), és az volna a feladat, hogy nevezzek meg három velencei dózsét, azt mondanám, hogy Enrico Dandolo, a vak dózse, aki elfoglalta Konstantinápolyt, aztán talán Francesco Foscari, de harmadiknak biztosan Marino Faliero jutna az eszembe. Ami csak azért érdekes, mert Velencében mindent megtettek, hogy Marino Faliero senkinek se jusson az eszébe. Marino Faliero 1355-ben megpróbálta megpuccsolni a köztársaságot, nyilván nem is annyira maga miatt, hanem hogy az utódai legyenek az örökös dózsék, de a terve kitudódott, őt magát lefejezték. Pedig már 81 éves volt. Az emlékét el akarták törölni, ami leginkább azt jelentette, hogy ma a Dózse-palotában nincs fönn a falon a képe, helyette egy fekete kendőn jelzik, hogy ez volna az ő helye, ha rendes ember lett volna.  

Ez körülbelül azt jelenti, hogy mindenki az ő arcképét keresi, pedig látszik, hogy nem is volt ott soha, nem lefestették, hanem már föl se festették, de hát kit érdekelnek az unalmas vének, ha van egy izgalmas bűnös is köztük. Megkeressük a képét, aztán megyünk is tovább, a magam részéről lefényképezem minden évben, nem mintha sokat változna az idők során, csak hogy meglegyen, hogy el ne felejtsem, hogy a tiltás felnőtt korban sem jó módszer.

Idegenbe szakadt

Idegenbe szakadt

p4270159.JPG

Egyszer láttam Darvas Ivánt Prágában. Nem csinált semmi különöset, kávézott a téren, de mégis megszűnt körülötte Prága, hirtelen otthon lett az ember, nem úgy, hogy Pesten, vagy ahol otthon van, hanem valami mégis-Magyarországon, abban a világban, ahol ez az arc mindenkinek ismerős.

Hasonló történt most Velencében, az Accademián. Ismerős arc, Giorgione Ifjú képmása, amiről azt írta Vécsey Axel, hogy “a kép mágikus hatása alól senki nem vonhatja ki magát”.

És tényleg. Akár Giorgione, akár nem, akárki is az ifjú, akármi is a bánata, ott van a leghíresebb Giorgione, A vihar mellett, és ott is megél. Az ember oldalba bökné, hogy szervusz, azt hittem, itthon, neked idehaza vidámabb vagy a kis barátaid között, de ha nem, nem. Gyere majd haza.

Tudtam, hogy itt lesz, ő van itt cserébe, hogy a Szépművészetiben megnézhessünk még két Boscht. Várjuk haza szeretettel.

A fűszernevű

A fűszernevű

Két helyszínen is kiállít Velencében Anish Kapoor, és ebből az egyik az Accademia, mindenféle Tintorettók és Tizianók között a falon egy fekete négyzet. De Tintorettóval ellentétben ezt még lefényképezni sem lehet, megmutatni is csak filmen, mert a négyzet csak szemből négyzet, oldalról viszont félgömb. A megoldás egy különleges anyag, a vantablack, amely szinte teljesen elnyeli a fényt, az embert összezavarják a dimenziók meg a trompe l’oeil, és másképp lát mindent. De tényleg mindent, eltűnik a határ egy teremmel odébb a Veronese-képnél is, ki van most fenn, ki vacsorázik Jézussal, és ki az, aki csak nézi a képet.

p4270162.jpg

A másik helyszín a Palazzo Manfrin, egy többé-kevésbé elhagyatott palota, itt aztán Kapoor elengedhette magát, egy ágyúból tízkilós vörös viasztölteléket lövöldözött ki, összevérezve a falat, vagy hatalmas, bonyolultan csiszolt tükrökben lát az ember mindent, csak épp saját magát nem. Aztán meglátja önmagát, de annak már végképp nem örül. Az udvaron kút, benne vérvörös valami forog. Vérré vált víz, ha tudna magyarul, nyilván azt mondaná, hogy a vér nem válik vízzé, de a fényes felszín forog is, ha belenéz az ember, egyszerre szédül, látja maga fölött a vérvörös eget, és látja a szöszöket, virágport a kút felszínén.

p4260110.jpg

Hétkor ébresztenek a kábulatból, hogy zárják a palotát.

Világégés

Világégés

p4280238.jpg

Anselm Kiefert bízták meg a Dózse palota egyik termének átalakításával. Nem végleges akcióról van szó, néhány hónapon át láthatják ezt a látogatók, világégést, kormos aranyat, elégett könyveket. Az sem véletlen, hogy a tűz pusztít, 1577-ben egyszer már leégett ez a terem, a régi, megsemmisült képeket az akkori nagyok pótolták, Tintoretto meg Palma il Giovane. Szerencsére most nem semmisült meg semmi, az új, hatalmas vásznak csak átmenetileg takarják el a régieket, aztán majd cserélnek, vagy nem is tudom, hogy lesz, mi lesz Anselm Kiefer vásznaival, amelyek méretük szerint pont ide valóak. Megsemmisítik majd? Feldarabolják?

Épp ez a kérdés. A kiállítás címe körülbelül az, hogy Ezek a könyvek ha majd elégnek, végül egy kis fényt adnak. Ez sem valami derűs jövőkép, de Anselm Kiefer tovább fokozza a borút, mert már el is égeti a könyveket, elégeti a termet, a palotát, talán az egész világot. Lehet csak átvitt az értelem, elegáns kultúrpesszimizmus, amire mindig is vevő a világ. Amióta élünk, ezt halljuk, hogy a kultúra pusztul, a műveltség tűnik, senki nem beszél görögül, senki nem beszél latinul, senki nem olvas, ezek a könyvek már tényleg csak a szó gyakorlati értelmében hoznak világosságot. Az ember ingatja a fejét, hogy amíg ezt a sötét jövőt csak újabb és újabb műalkotásokkal lehet bemutatni, addig tényleg kell-e félni. Nem csak azt kapjuk, amit kapni szeretnénk, az érzést, hogy mi még az utolsó őrtállók vagyunk, akiknek ez jelent valamit?

Valakik, persze, rakétákat lőnek és gyújtóbombákat dobnak, és Anselm Kiefer kezére játszanak.

Mini Bábel

Mini Bábel

p4260127.JPG

Talán a legfeltűnőbb idén a biennálé közönségében az oroszok hiánya. Nincsenek itt se kicsiben, se nagyban, nem látni Abramovics jachtját, se a többi, az övénél kisebb luxushajót, nem hallani, hogy oroszul beszélnének a velencei utcán. Ukránnak nézem azt a családot is, amelyik a vaporetto orrában ül, két nagyon fehér bőrű, rövidre vágott hajú kisfiú és az anyjuk. A kisebbik még az anyja ölében, a nagyobb már forgatja a fejét, nézi a világot, és hogy mutassa, tudja olvasni a latin betűket is, a megálló táblájára mutat: Pizza San Marco.

Ügyes vagy, bólint az anyja, de piazza. A pizza az más.

A tiszteletükre este piazzát vacsorázom.

süti beállítások módosítása