Valamelyik nap eszembe jutott a Josephine Baker Story, nagyszabású HBO-film, itt forgatták, már a rendszerváltás után, ’90-ben vagy ’91-ben. Lezárták az Andrássy utat, Pest újra Párizs lett, a mi Bakonyunk, látta az ember, hogy nem kicsi ez az Andrássy út, csak többnyire nagyon tele van. A főszereplő Lynn Whitfield volt, most vagy soha alapon mindent beleadott, öreg is volt, fiatal is, pucéron táncolt, és drámázott, a végén még a rendezőhöz is feleségül ment, és hát majdnem sikerült is neki, ha nem is lett belőle Halle Berry, azért kapott szerepeket élete során, vagyis még most is kap, pedig már hetvenéves. Mondjuk mintha épp a Josephine Baker jelenség lényegét nem tudta volna elkapni, hogy Baker minden kihívósága és szexuális ragadozósága ellenére is mintha ártatlanul állt volna a körülötte folyó kavalkád közepén. Most tehetek én arról, hogy így odavannak értem a férfiak.

Tudom, persze, hogy észrevettem, hogy Josephine Baker maga épp az afrikaiak körüli sztereotípiákat erősíti, a természet gyermeke, szexistennő a dzsungelből, és még a szoknyája is banán, de hát Louis Armstrong is ezt csinálta, szemét forgatta, fogát villogtatta. Mondjuk ő trombitált is.

Josephine Baker egyébként valóban járt Budapesten, többször is, előbb mint táncosnő, utóbb mint énekes, mondani sem kell, az előbbi alkalom okozott nagyobb felfordulást, külön bizottság előtt kellett bemutatnia a műsorát, amelyet végül engedélyeztek, banánszoknya ide vagy oda. Slágerek születtek a tiszteletére, Márkus Alfréd megírta, hogy az ő babája egy fekete nő, Zerkovitz pedig azt, hogy Gyere, Josephine. Az utóbbit bemutatták a címzettnek is, lefordították a szöveget, arra azért kíváncsi lettem volna, hogy reagál a sorra: „eszem a zúzádat”. I eat your gizzard.   

Furcsa módon az Emperor zongoraverseny keretezte a napomat, reggel ez volt az első dolgom, Bernstein vezényletével, Rudolf Serkin szólójával, és este, ahogy néztem, mi megy a Mezzón, ez volt a műsor. Szintén klasszikus felvétel, Karl Böhm a karmester, Maurizio Pollini a zongorista, lemez is lett belőle. Azt, sajnos, nem tudom megmondani, hogy vajon a lemez anyagát játszották-e a képek alá, vagy van egy film- és van egy lemezváltozat, mindenesetre nagy különbség nincs a kettő között. Pollini derekasan dagasztja a billentyűket, Böhm egy kicsit öreges, de hát öreg is. Közben eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, miért is hívják a zongoraversenyt Emperornak, de ez nem nagyon kínos dolog, mert más sem tudja. Feltehetően az angol kiadónak jutott eszébe, hogy legyen valami neve is a darabnak, kiadói szempontból biztosan igaza van, bár nem hinném, hogy elveszne a mű a zongoraversenyek sűrűjében a név nélkül. Ami azt illeti, azt sem tudom, melyik emperorra kell gondolni, vagy a kiadó kire gondolhatott, Napóleonból Beethoven már ki volt ábrándulva 1809-ben, I. Ferencbe meg soha bele sem volt ábrándulva, ráadásul a két császár épp egy cég volt, a bemutató idején Napóleon Ferenc császár lányának volt a férje, aminek senki sem örült, de Mária Lujza aztán biztosan nem.

Nézem-hallgatom a régi Pollinit, a régi Bécsi Filharmonikusokat, sok szemüveges, osztrák arc, és tényleg egyetlen nő sincs közöttük. Azon gondolkodom, hogy vajon valaki foglalkozik-e ezzel a kérdéssel, vagy annyira érzékeny és félreérthető a téma, hogy mindenki inkább menekül előle: mennyit változott, ha változott a szimfonikus hangzás, amióta nők is játszanak a zenekarokban. „Is” játszanak? Az English Barock Soloists esetében már férfiak „is” játszanak, elsöprő többségben voltak a nők a budapesti koncerten. Nem hivatalos hőzöngéseket lehet néha hallani a hőskor embereitől, „á, a nők, minden hónapban van egy rossz hetük”, és hasonló férfiasan tökéletes mondatokat, de például igaz-e a menstruációs összehangolódás? Ez is olyan jelenség, amelynek a megléte sem bizonyos, mármint hogy a menstruációs ciklusok összehangolódnak a sok időt együtt töltő nőknél, de egy szimfonikus zenekar például kiválóan alkalmas volna a legenda megalapozottságának ellenőrzésére.

Hú, de messze vagyunk már az Emperortól.  

Találtam egy kazettát, béna kis jószág, de hát ezt lehetett kapni, legalábbis nekem erre volt pénzem, Polimer gyártmányú, hatvanperces. Nem is ez az érdekes, hanem ami az oldalára van írva vaskosabb filctollal: MARTON – TOSCA. Hogy melyik Marton, azt tudom, de vajon melyik Tosca? Mert a ceruzával írott részletek már olvashatatlanra fakultak, Martonból és Toscából pedig több is van a világban, még stúdiófelvétel is, az itt esett meg, az Olasz Intézetben. Ez viszont korábbi kazetta és még korábbi felvétel, csak be kell tenni a magnóba, és nem kell nagyon tanakodni, hogy melyik is: a manilai. 1979-ből. Valamikor a rádió adta le, de, különös módon nem a Bartók, hanem a Kossuth, emiatt aztán a saját rögzítés mono, amolyan középhullámos zajokkal. Akkor már eldöntötték, hogy Marton Évára büszkék vagyunk, és nem agyonhallgatjuk a sikereit. Közvetítették a bécsi Turandotot, aztán nemsokára lett pesti Turandot, azt elég érdekes volt Bécs után nézni, mintha egy elhagyott lámpaernyőboltban játszódott volna a történet, por és műselyem közepette, a kórus magyarul énekelt, a szólisták olaszul, néha olyan volt, mintha a gyengébbek kedvéért ismételgetnék, hogy la speranza, az magyarul a reménység, a reménység, a reménység.

De ez most a manilai Tosca, soha nem értettem, hogyhogy Manilában ilyen operaélet van, ilyen Toscát játszanak, de a megoldás az, hogy a San Francisco Opera vendégjátékát rögzítették. A hatvanperces kazettára természetesen nem fér rá a teljes opera, az első felvonásnak idő előtt vége szakad, a második meg nem az elején kezdődik, hogy biztosan meglegyen Tosca imája, de hát elképesztő. Marton és Domingo csúcsformában, nyilván Marton nem könnyű partner, mert nagyon kell énekelni mellette, de Domingo bírja, csak a kettős vége felé érezni, hogy kicsit fárad, de hát ő egy árián is túl van akkor. És végig folyik ez az eszelős hangörömünnep, fújják, fújják, a nagy hangokhoz nagy érzelmek, nagy dráma, de közben meg ez a jókedvű ordibálás is, de jó, hogy ilyen sok hangom van. De jó, hogy minden kijön, aminek ki kell jönnie.

Ebbe az általános jókedvbe Scarpia csak későn tud bekapcsolódni, mert Justino Diaz mintha elmulasztott volna beénekelni, mindjárt lereked az első mondatra, de aztán feláll belőle, a hangja szép, az indulata rossz, el is nyeri méltó büntetését. Ó, te jó ég, hogy üvölt rá Marton Tosca, amikor belevágja a kést: ez a Tosca csókja. Fent van a teljes előadás képpel együtt az interneten, nem valami kontúros mára a felvétel, de aki szeret félni, ne hagyja ki.

Átmenetileg félretettem a Háború és békét, mert Ida regényét kellett elolvasnom, egyáltalán nem olyan rossz élmény, mint amire készültem, még a honvédés után sem, leginkább Gárdonyi szavai miatt. Amelyekről el se tudom sokszor dönteni, hogy saját találmány vagy létező szavak voltak valaha, mindig a szimmogás jut eszembe, ez a szimatoló levegővétel, de minden oldalra jut legalább egy ilyen. Ami Gárdonyi festészetről vallott felfogását illeti, azon persze lehet vitatkozni, de legalábbis érdekes, hogy főhőse, Csaba, a festő vajon mivel kínlódik, kit tekint példaképének, mit keres a képzőművészetben.

Az extázist. És kevesli Szinyeit, mert az csak szín, szín, és nem elég neki Gauguin, de ott van ez a francia, Dagnan-Bouveret. Egyébként is soknevű festő, a kötőjelek nagy barátja, teljes nevén Pascal-Adolphe-Jean Dagnan-Bouveret, csak a legutolsó kötőjelet értem, az anyja nevét is fölvette, mivel az anyai nagyapja nevelte föl. Az élete szép és sikeres, 17 évesen már képzőművészeti akadémista, fest és fest, és viszik a képeit, realista festő, amit látunk, az van, egy idő után fényképezett, és használta is a fényképeket a festéshez, de hát nagyon tudott, az nem is kérdés. Ez a fajta festészet aztán évtizedeken át hidegen hagyta az emberiséget, de most kezd megint visszajönni a divatba, szerintem ma már Meissonier iránt is lehet lelkesedni, és Dagnan-Bouveret sem szégyen. De melyik képéről beszél Gárdonyi? Csaba áll Münchenben, és csodál egy Szűz Mária-képet, a szűz kezében a gyerekből valami isteni fény sugárzik. Hm. Találtam egy szexi Margitot, kezében a gyerek, de isteni fény nélkül, aztán egy Szűz Máriát New Yorkban, ahol aligha járt Gárdonyi. De nemcsak ez a baj vele, hanem hogy valami szekercéről is szó van, hogy az mennyire nem sikerült, mintha valami címfestő piktor munkája volna.

Végre megvan. Ugyanaz, mint a New York-i, csak rózsacsokor helyett ács szerszámok vannak a falon, és tényleg Münchenben van, és az isteni fény átüt a Madonna köpenyén, ez, mondjuk kicsit olcsó. De hát Gárdonyinak tetszett. Ami engem illet, a szekercét se látom annyira elbaltázottnak. De hol az eksztázis?  

Van egy Karinthy-írás a tegeződésről és magázódásról, két ember már nem először találkozik, de mindketten elfelejtették, hogy legutóbb hogy szólították egymást, ezért végig úgy beszélgetnek, hogy ezt a kérdést kerülgetik, általános alannyal és többes szám első személyben. Mi bajunk van? Semmi, csak ráléptünk a lábamra.

Az általános tegeződés ellenére a probléma, főleg a megszólítás nehézségeivel, mintha ma is aktuális volna. Nemrég állami szervhez voltam hivatalos, annak minden nehézségeivel, leadott név, igazolványszám, leadott rendszám, amikről aztán kiderült, hogy nincsenek leadva, a biztonsági őr csak a kötelességét teljesíti, nem enged be. Kínomban emailt küldtem a meghívónak, sajnálom, nem engednek be. Egy perc múlva ez a válasz jött: Hol van az úr? Egy picit gondolkodnom kellett, amíg megértettem: nem elütés, nem arra kíváncsiak, hogy hol van az őr, hanem hogy én hol vagyok. Én vagyok az úr. Legalábbis azt hiszem. Mert, persze, az is lehet, hogy ez valami fohász, azt kérdezik, amire mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy a nagybetűs Úr hol van. Ilyenkor is, meg általában is.

Tegnap nekem kétszer is meghalt Werther, délután otthon, a lemezjátszó előtt, tenor változatban, este meg a Müpában, baritonként, és ilyen az önfeláldozó emberek sorsa, mindkétszer nagy örömet okozott halálával és életével egyaránt, de most nem erről szeretnék beszélni. Nem itt és nem most. Csak a zenekarról vagy zenekarokról, hogy volt egy idő, az első évtized második felében, amikor azt érezte az ember, hogy ennél csodásabb dolog nem történhet a honi szimfonikus zene rajongóival. Van két jó zenekarunk, amelyek egymással is vetélkednek, a Fesztiválzenekar alapjában véve egy lépéssel előrébb jár, és egy koncertet kétszer kell és lehet ismételniük, akkora az érdeklődés, de a művészi színvonal, a műsorok különlegessége nem gyengébb a Nemzeti Filharmonikusoknál sem. Jöjjenek hát, és harcoljanak a kegyeinkért, mi pedig mindkettőjük udvarlását örömmel fogadjuk.

Aztán az áldott állapot Kocsis halálával megszűnt, elfújta a szél, mint a gyertyát, és egyáltalán nem látszott, hogy bárki bármit is tehetne ellene. De most, tegnap ez az operaelőadás tisztán zenekarilag is abszolút osztályon felüli volt, szépen szólt, kifejezően játszottak, zene volt. Nyilván nem Vashegyi György fogja folytatni a Kocsis-hagyományokat, arra nem gondolok, hogy majd ahogy ő A csodálatos mandarint vezényli, az lesz csak a nagy élmény. Igaz erre sem gondoltam, hogy majd Massenet-val mekkorát fog menetelni, szóval minden lehet. Csak legyen is minden.

El se hiszem, mit csinálok. Időutazok. A kisujjamat dugom egy műanyag kártyaszerű valami egyik szemébe, és forgatom. Megette a magnó a muzsikát, kihúzódott, próbálom a helyére csévélni a szalagot anélkül, hogy megtekeredne. Persze hivatalosan mindig a ceruzát ajánlották erre a célra, de az túl vékony, tollat kellene ragadni, az megszorul, és mehet a tekerés.

Nem a nosztalgia kedvéért bajlódok, meg mindenhez rögtön jön az idegeskedés, a szalag sérül, pótolhatatlan vagy szinte pótolhatatlan előadások tűnhetnek el a magnó gyomrában, de még az is jobb, mintha örökre ott maradnának a fiókban. Kocsis játszik Perényivel Beethovent, legalább még egyszer hadd halljam.

Állítólag divat most éppen, bár azt nem látom, hogy el volnának árasztva az üzletek, és nem is nagyon szeretem a formátumot. A hangminőség kifogásolható, meg ez a végzetes és végleges hibázási lehetőség is ijesztő kicsit. Amikor igazán ment, akkor az olcsóbbság mellett a hordozhatóság volt a szempont, a lemezjátszót mégsem vihette az ember az utcára. Ott volt még az Eterna lemezek idején a lemezkíméleti szempont. Az Eterna korong ugyanis neve ellenére nem az örökkévalóságnak készült, mai füllel hallgatva néha meglepően jól szól, de gyorsan is kopott, mintha puhább vinilt használtak volna az NDK-ban. Az új lemezt az ember rögtön kazettára másolta, és akkor az nem fáradt  a hallgatások során. Vannak olyan feltételezések, hogy a CD voltaképpen nem is a lemezt váltotta fel (vagy le) hanem a kazettát, hogy az utolsó analóg években az LP eladások már csökkentek, és a kazetta erősödött, nyilván elsősorban a walkman hatására.

Egyébként nem is a hangminőség az idegesítő a kazettában (illetve az egy hipermagnóval valószínűleg megoldható), hanem hogy súg a kazetta, a nagyobb dinamikai váltásokat előre lehet tudni, mert halkan már akkor hallani, amikor még nem érünk oda, a megfelelő részhez. Talán ezt hívják átmágneseződésnek? Nem biztos. Mindenesetre a Solti-vezényelte Pathetique szimfónia első tételekor mindig meg kellett ijedni, ugrott egyet az ember a székben, ha lemezt hallgatott, a kazetta viszont felkészít, mindjárt fortissimo. Udvarias dolog, de olyan, mintha a horrorfilmnél szólna a szomszéd, most ne nézz oda. De ha oda akarok nézni.   

Megmondom én, úgy, ahogy van: amikor azt olvastam Norman Lebrechtnél, hogy az Európa Kulturális Fővárosa-dolgot már egyáltalán nem lehet komolyan venni, hiszen idén olyan ismeretlen helyek nyerték el a címet és a feladatot, mint Veszprém in Hungary, egy kicsit megbántódtam. Mi baja van Veszprémmel. Szép város, régi város, vannak benne lehetséges helyszínek különféle kulturális rendezvények számára. Azért mert ő nem hallott még róla? Nem ez a rendezvény egyik lényege? Menjen Lebrecht a fenébe, mi meg gyerünk, menjünk Veszprémbe.

Jó, egy kicsit furcsa a város közepén ez az akasztott Beethoven, de ki így ünnepel, ki úgy, ez legalább meglepő és a népnek is igen fog tetszeni. Remélem, olcsó is, bár nem annak látszik. Közelebb lépve kiderül, hogy nem is Beethoven, hanem Verancsics Faustus, született Sibenikben, meghalt Velencében, dolgozott Magyarországon, igazi európai figura, humanista és polihisztor, és nem lóg a lámpavason, hanem az ejtőernyővel kísérletezik. Vagy ha nem ő az, akkor valaki más, de az ő ernyőjével. Akár Beethoven.  

Tovább sétálva a Vár felé, majd magában a Várban… Jön egy kedélyes ember, mellén a Nyugalom! Biztonsági és Vagyonvédelmi Kft jelvénye, hát megkérdem tőle, arra kell-e menni tovább. Arra, de nem most, építkezések zajlanak. Hát a templom? A templom az konkrétan szét van most ütve. Azért mennék tovább, de jön egy kollégája, szintén a Nyugalom! Biztonsági és Vagyonvédelmi Kft embere, de ő már magára nézve nem tartja kötelezőnek a cég nevét, mert igencsak emelt hangon közli, hogy itt fényképezni nem lehet. Miért? Mert ez építési terület. Azt ugyan nem értem, hogy ez miért volna magyarázat, de próbálkozok: nem építési terület, hanem közterület. Ő már ordít: Tilos fényképezni, nem érti? Értem. És a turisták? Miféle turisták. Mondom neki, bizonytalanul: Európa kulturális fővárosa. A turisták ide nincsenek fölengedve. Fényképezni meg tilos. Viszontlátásra.

Még egyszer mondom, nem valami titkos helyen jártam, ahol katonai objektumok vannak, vagy az ivóvizet lehet megmérgezni, hanem a veszprémi Vár főutcáján, belépve a Hősök kapuján. Aztán gyorsan ki is lépve onnan.  

Lehet, hogy Veszprém Európa kulturális fővárosa, de, mit is mondjak: nem látszik rajta.

Akkoriban ezt nagy ravaszságnak éreztem, de lehet, hogy nem volt igazam. Pavarotti és barátai, a sorozat talán tíz éven át ment, az ezredforduló környékén, némileg a három tenoron föllelkesedve, hogy lehet azért nagy közönséget összeszedni klasszikus zenéhez is. Csak nem klasszikus zenét kell játszani, hanem popsztárokat hívni, és aztán finoman adagolni az ifjúságnak az operát vagy operaszerűségeket. Aztán vagy megszeretik, vagy sem, de legalább egyszer az életben hallottak egy igazi tenort. Nem is akárkit.

Nem hiszem, hogy érdemi sikert lehet így elérni, más a tempó, más a kidolgozottság, mást kell figyelni, mást kell meghallani, legfeljebb az tűnik föl, ha valaki popista létére próbál valami nehezebbet énekelni, mert akkor kész a tragédia.

A bevétel jótékony célra ment, gyerekeknek, először csak általában a háború sújtotta vidékek gyerekeinek, aztán már pontosabban is meghatározták a célt, Koszovó, Bosznia, Angola, Afganisztán, Irak. 2003 májusában volt az utolsó koncert Modenában, így ha most az a kérdés, jobb hely lett-e a világ az elmúlt húsz évben – tényleg, létezik még egyáltalán ez a kérdés, vagy úgyis tudja mindenki rá a választ? Pavarotti, ha élne és énekelne, vakarhatná a fejét, most akkor ki legyen a címzett. Ukrajna? Törökország? Szíria? És még csak február van.

Persze, hogy Raquel Welch-ről van szó, és arról, hogy vajon egész életében kereste volna az igazi önmagát. Tejadaból Welch lett, bár ez az asszonyneve, nem valami fölvett név, de az biztos, hogy mindig igazi színésznő akart lenni.

Most meg itt ül az ember, és az egyetlen szerep, ami nagy nehezen eszembe jutott, az A három testőrben d’Artagnan szerelme, Constance. De leginkább az jut eszembe, ahogy a Muppet Show-ban a pókkal táncolt. Igaz, a felvezetőben épp azt mondják, hogy Shakespeare-re készül. De talán viccnek szánják. Vagy az benne a vicc, hogy nem vicc.

Tény, hogy Raquel Welch színházban is föllépett, és, bármilyen nehéz a Muppet Show-ban mutatott teljesítménye után elképzelni, de énekes-táncos szerepekben is, még Julie Andrewst is helyettesítette a Victor/Victoriában. Meg aztán hiába csóválják a fejüket az emberek arra, hogy attól híres, hogy híres, mert szereppel sztárnak lenni könnyű. Úgy értem: viszonylag. Pókkal táncolva sokkal nehezebb.