Aki nem akart dudás lenni

Aki nem akart dudás lenni

dohnanyi.jpg

Valahogy az ember szíve nem akar fölmelegedni Dohnányi művészete iránt, de lehet, hogy ez valami kamaszos művészetelképzelés maradéka. Tegnap a Fesztiválzenekar játszotta a Szimfonikus perceket, rögtön a koncert elején, mintha ez lenne Dohnányinak a megfelelő hely. Bemelegítésnek megteszi, még alig ültünk le, még nem vagyunk itt fejben, még van, aki épp a mobilját kapcsolja ki, addig menjen valami, mielőtt elkezdődnének a komolyabb dolgok. És Dohnányi tényleg ennek megfelelően funkcionál, tényleg mennyire profi, de mintha épp a lényeget nem értené. Hogy, mondjuk, ha népi elemek vannak a szimfonikus tételben, az nem azért van, hogy legyen benne egy kis szín, hanem hogy mélyebbre ássunk a saját lelkünkbe, hogy valami új közösség jöjjön létre, hogy a hangok valami nemzeti vagy nemzeten túli zenei tudatalattiból érkezzenek.

Mondjuk ez is lehet hülyeség.

Dohnányi azonban mintha az egészet csak valami zeneszerzői ötletességnek érzékelné, nem is új elemnek, mintha Brahms és Smetana hagyományait folytatná, amit divatba hozott a két kolléga Bartók és Kodály, és ha nekik bejön, akkor neki ugyan miért ne? Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. De ki akar itt pokolra menni? És ezzel összefüggésben: ki akarna itt dudás lenni? Amikor lehet zongorista is.

Nagyon pedálozik

Nagyon pedálozik

nlaube.jpg

A cél az volt, hogy meghallgatom a h-moll szonátát orgonán. Annyira képtelennek tűnt az ötlet, mintha valaki szimfonikus zenekarra hangszerelte volna meg Liszt művét. Ez érdekelt elsősorban, hogy vannak-e az embernek berögzöttségei vagy megrögzöttségei (vannak), azért, mert egy mű így szokott hangzani, az vajon azt jelenti, hogy az a legjobb formája, vagy csak véletlen. De hát a h-moll szonáta annyira zongoraszerű, csilingelés és kalapácsolás, nyilván nem véletlenül nem lett belőle h-moll szimfónia.

Ámbár ki tudja, az Egy kiállítás képei is zongoraszerű, és mégis többet játsszák zenekaron, mint zongorán.

Ez volt a terv. A gyakorlatban aztán az lett belőle, hogy az első szám a Tannhäuser-nyitány volt. Hogy ez áttehető zongorára, arra vannak bizonyítékok, épp Lisztnek köszönhetően, de hogy nem szól jól orgonán, azt meg épp ez az este, és Nathan Laube bizonygatta. Egyrészt kicsit keresgélnie kellett neki a lábát, tényleg olyan volt, mint a tanulóvezető, aki nem tudja, hogy ez most a fék vagy a gáz, de megnyomja, és majd kiderül. Másrészt a tempót sem tartotta megbízhatóan, harmadrészt a regisztráció, a bevezető szép hangjai után valahogy minden elveszett, nem lehetett komolyan venni a darabot. H-moll szonáta? Nem létezik.

Azért ostobaság, mert az est orgonára írott darabjai szépen szóltak, és volt köztük ősbemutató is, Magda Dávid Akheron című munkája. Minimálisan is nagyon szórakoztató a darab, hogy hiába van egy orgonán öt manuál, pedál, miegymás, lehet új hangokat is találni rajta, néma glisszandót, amikor az orgonista végighúzza ujjait a billentyűkön, de úgy, hogy csak zörögjön, a sípok ne szólaljanak meg.

Éppenséggel meg is változtathatta volna az ember az elhatározását, de annyival könnyebb a rosszhoz ragaszkodni… és lehet, hogy nem is volt rossz.

Mindenkinek a maga Austerlitze

Mindenkinek a maga Austerlitze

austerlitz.jpg

Eljutottam a háború és békében az austerlitzi diadalig vagy katasztrófáig, attól függ, kinek a szemével nézzük az eseményeket. Tolsztoj számára nyilván katasztrófa, hiszen azt is írja, hogy seregeink meg katonáink, ami arra utal, hogy jobban számított az orosz olvasókra, mint az osztrák, francia, német, angol, magyar rajongókra. Nem mondom, hogy tökéletesen érthető a regényből, mi történt, de a lényeg igen, Napóleon bár alig várja, hogy megütközzenek, de színleg vonakodik, folyton békét meg fegyverszünetet ajánl, még a pratzeni magaslatot is odahagyja, hogy jelezze, neki ehhez semmi kedve, a mieink (az övéik) meg belesétálnak a csapdába, aztán tankönyvbe illően agyon lesznek verve. Annyira tankönyvbe illően, hogy Austerlitz tényleg tananyag, így kell áttörni, így kell kettészakítani a létszámfölényben lévő ellenséget. Persze, szerencse is kell hozzá, a köd, ami akkor száll le, amikor Napóleonnak kedvező, és akkor száll föl, amikor már legfőbb ideje, mindenki meghökken, hogy nem is ott vannak a franciák, ahol lenniük kellene. De akkor már röpülnek is az ágyúgolyók.

Andrej herceg megsebesül, és amíg hanyatt fekszik a csatamezőn, nézi a decemberi eget és felhőket, és rájön, hogy az élet és annak értelme nem ott van, ahol eddig kereste.

Közben, persze, az ember az eltelt időben egyéb Austerlitzekkel is találkozott, legfőképpen Frederickkel, aki aztán Astaire-re angolosított. Most találtam az antikváriumban egy lemezt, az Oh Kay című Gershwin-darabból énekel ő és a húga, zongorán kísér a szerző. Azért is érdekes, hogy ilyen lemezek elkészültek, mert amikor Fred Astaire próbafelvételre ment az egyik nagy hollywoodi filmstúdióba, állítólag ezt írta a bírálók közül valaki a papírjára: „Nem tud énekelni. Nem tud játszani. Kopaszodik. Kicsit tud táncolni.” Egyébként Fred Astaire maga is úgy gondolta, hogy nem tud énekelni, de ebben tévedett. Énekelni tudott, hangja nem volt.

Mindenesetre ezekkel az adottságokkal is vitte valamire, szerintem nagyobb győzelemre, mint az austerlitzi diadal. De hogy kevesebben haltak bele, az biztos.

Ringasd el magad

Ringasd el magad

ringasdel.png

Vasárnap lett nyolcvanéves Balázs Péter, amihez sok szeretettel gratulálok, de nemcsak én, az nem volna érdekes, a tévében a Hogy volt?! című műsorral köszöntötték. Ahogy ilyenkor szokás, sztorik, emlékek, nevetgélés és szemsarokból kitörölt könnyek, a vendégek között Galambos Erzsi fantasztikus formában, az ifjabb korosztályt és a Vígszínházat pedig Fesztbaum Béla képviselte. Nem tudom, hogy jobb nem jutott-e hirtelen az eszébe, vagy ez komoly dolog, de lehet, hogy az utóbbi: Balázs Péter a Vígszínház olyan legendás előadásaiban is szerepelt, mint a Popfesztivál.

Mintha ebben az egy mondatban benne volna az egész honi színházi élet nyomora, hogy a Képzelt riportból tényleg legenda válik lassan. Nem becsülöm le, egyfelől mesterfogás volt, becsempészni a popzenét a prózai előadások közé, mi elítéljük, de amit elítélünk, azt mégis valahogy meg kell mutatnunk. Annak sem örülünk, hogy Othello megfojtja Desdemonát, de azért  ott kell lennie a színpadon. Ez rendben is van, amolyan magyar finesz, de miért lesz ebből legenda?

Vagy mindenre rosszul emlékszem, ez igenis valami jelentős zenedráma, nem dalok sora, amelyet hangtalan színészek próbálnak előadni.

A hangtalan színészekben nincs igazam, Ernyey Béla egyértelműen sokkal többet tud az éneklésről, mint a kollégái. De azért nem épp túlfejlett dolog, ami a lemezről hallható, amolyan ős-sztereó, bár már 1973 van, de balról gitároznak, jobbról orgonálnak. Középen énekelnek, és vannak meglepő választások, Béres Ilona is búg egy dalt, Almási Éva többet is. A szöveg néha olyan, mintha valami nyelvkönyvből szedték volna ki a mondatokat, add őt nekem, ennyit a személyes névmások ragozásáról. És ki adja? Isten, aki százszor is nincs, mert nem nyitunk több frontot, most bevisszük a popzenét, és majd tíz év múlva Istent is becsempésszük a megszentelt falak közé.

Értem és elfogadom, hogy ennyire tellett, ennyit lehetett, ezt se volt könnyű. De legenda? Hozzátartozik a vígszínházassághoz? Ez az önképük? És mi ennek örüljünk?  

Nem először, nem utoljára

Nem először, nem utoljára

vardaibach.JPG

A szokottnál is bizonytalanabb vagyok, mert az ember soha nem tudja biztosan, hogy vajon nem a hallgatói indiszpozícióját hárítja-e tovább az előadóra. Mindenki hibás, csak én nem.

De igazából nem érzem vagy nem éreztem az indiszpozíciót, az a tanulság tornyosult csak, hogy ugye, nem kell félni. Mindig utálom azt, amikor azt mondják, hogy az előadónak bizonyos darabokhoz meg kell érnie, föl kell nőnie. Miért? Ki mondja? Ha Bach tényleg Kötchenben írta a csellószviteket, akkor körülbelül 35 éves volt, miért lenne túl korán bárkinek is a szvitek előadása? Meg aztán el lehet így vacakolni az időt, Isaac Stern addig halasztgatta a hegedűszonáták lemezfelvételét, amíg kifutott az időből, nem készült el az album. Rosztropovics (most már a csellóhoz visszatérve) azért vette föl a maga szvitjeit, mert hatvanévesen azt gondolta, jobban már nem fog játszani, hiába volna jó még érlelni a darabokat, ha közben lassul a keze, már nem úgy fog játszani, ahogy akar, hanem ahogy tud. Arról nem is beszélve, hogy akik egy mű felvételét túl korainak tartják, amikor elkészül belőle a második változat, az esetek kilencven százalékában azt mondják, hogy az első volt a jobb.

Sok a beszéd, kartársam. Mondani csak azt tudom, hogy jött Várdai István a nagy-nagy térbe, úgy értem, nagy a pódium, nagy a nézőtér, nem nagyon ceremóniázik, egy pillanatra behunyja a szemét, kezdődhet a nagy utazás, és el is kezdődik, a G-dúrral, és azt gondolom, milyen jó ez így, nincs bemártva a zene valami évszázados masszába, hogy most rázódj, velő, mert ízelítő következik a mélységek mélységéből, aki kibírja levegő nélkül, azt holnap temetik. És szépen szóródnak a díszítések, és az ismétlések nem arra valók, hogy még egyszer meghallgassuk ugyanazt, hanem ha van egy másik érvényes értelmezése is a frázisnak, akkor meghallgathatjuk azt is, még döntenünk sem kell, melyik tetszik jobban. Az első szünet előtt három szvit hangzik el, érezhetően fárad Várdai, de nem úgy, hogy most már tényleg pihenni kellene, csak a koncentráció enged, hígul a levegő. Azért még észlelem, mennyire jó ötlet az Esz-dúr szvit második Bourrée-ját pizzicato fejezni be.

A spirált, amiről Várdai István a koncert végén beszélt, érzem, és szép gondolat, hogy a ráadás újra a G-dúr szvit prelúdiuma, újra eljön még a mi időnk, de amúgy mintha a koncerten mindig lejjebb mennénk ezeken a gyűrűkön. Nem olyan nagy szörnyűség, de mennek el mellettünk a tételek, ha jól számolom, összesen harminchat, és Várdai mindet fejből játssza, és pontos, és nem hibázik sokat, keveset is alig, de ahogy haladunk előre, egyre inkább csak a sportértéket érzem. Egyre kevésbé azt, hogy világot járunk, látunk, hallunk, ugyanaz a forma mennyi mindent megmutat. Inkább csak azt, hogy tényleg ugyanaz a forma, nyilván nem arra készült, hogy egy alkalommal hallgassuk meg mind a hat szvitet. Mintha a cselló hangja is egyre nyöszörgősebb volna. Ilyen tényleg van, vagy fogy a hallgatói türelem?

Nagyon rossz azért nem lehetett, mert ha ma is volna koncert, ma is elmennék rá.

Pink Floyd, a király

Pink Floyd, a király

muzsikas1.jpg

Valahogy kezembe került egy régi Muzsikás-lemez, a Nem arról hajnallik.. című. Szép, mint mindig, énekük, ez olyan megnyugtató, az ember nem véletlenül lelkesedett értük, csodálatos alternatívát nyújtottak akkor, amikor jó lett volna énekelni valamit, de a P. Mobilhoz már túl késő volt, a Di provenza pedig mégis röhögséges lett volna. Ahogy az O, sole mio is. Énekelni muszáj, és akkor az ember kapott egy szép adag dalt, rabnótát, ilyesmit. Ezzel a szívnyugvással hallgatom az albumot, amíg egyszerre csak rá nem kezdenek arra, hogy Én csak azt csodálom, meg nem hal bújában. Gitár, aztán basszusgitár, aztán fölerősített gitársóhaj, te jó ég. Ez a Pink Floyd, a Wish You Were Here. Nyilván nem véletlenül, ez nem lebukás, olyanra dolgozták fel a dalt, épp csak a rádió effektus hiányzik az elejéről, hogy mintha ez menne az éterben, valaki hallgatja, rápöntyög, aztán már ő énekli. De egyébként ugyanaz. Egészen addig, amíg meg nem szólalnak a sípok, dudák, mert akkortól már István, a király. Persze, abban is szerepelt a Muzsikás. Nézzük csak, és tényleg, Szörényi Szabolcs basszusgitározik, a zenei rendező Szörényi Levente. Kész a Pink Floyd – István, a király tengely.

Hát ez milyen csodálatos fölfedezés, bár lehet, hogy mindenki számára nyilvánvaló volt, késtem mennyit is? Negyven évet? Mi az évszám?  

Jaj, 1986. Az István, a király volt előbb. Pedig jónak látszott a felismerés.

Akiért a szaxofon szól

Akiért a szaxofon szól

wayne-shorter.jpg

Valamit akartam hallgatni Wayne Shorter emlékére, mert hát mi mást tehet az ember ilyenkor, mint hogy közös család tagjának nevezi ki magát – kikkel is? Hát ez az igazságtalanság az életben, azokkal vagyunk egy család, akiket csodálunk, akikhez épp nem személyesen viszonyulunk, hanem befogadóként. És még ez a jobbik eset, ha tényleg befogadók vagyunk, nem egyszerűen csak nézők, bámészkodók, ha nem is hozzájuk, de legalább a művészetükhöz tudunk viszonyulni.

Van ebben is valami nem egészen normális, de nem tudok jobb megoldást, szóval kerestem, mit hallgassak meg az éjszaka közepén Wayne Shorter emlékére, és végül a Nefertiti mellett kötöttem ki.

A Nefertiti persze Miles Davis-szám, Miles Davis-albumon, de a szerző Wayne Shorter, és nagyon különös darab, mert bizonyos szempontból antijazz, mert ugyanazt a bús dallamot ismételgeti a trombita és a szaxofon, az izgalmak a hangkép két szélén történnek, a zongora és a dobos improvizálnak. Eredetileg jobbra volt a dob, balra a zongora, de a legfrissebb, 2023-as újrakeveréskor megfordították a színpadképet, a jó ég tudja, miért. Középen van még egy bőgős is, Ron Carter, ő maradt a helyén. Fogalmam sincs, miért lett Nefertiti a szám címe, de lehet, hogy mások sem tudják, mindenesetre nincs semmilyen egyiptomi vagy ókori mellékíze a dallamnak, ámbár ki tudja, miket játszhattak az ókorban. A kvintettből legalább ketten újra feldolgozták a dalt, Shorter mellett még a zongorista Herbie Hancock is, egyikük sem maradt meg a Davis-féle megoldásnál, hogy a fúvók csak fújják újra meg újra ugyanazt, de hát ez már Miles Davis titka: ő tudja jobban.

Wayne Shorterről akartam mondani valamit, de nem sikerült.

Ikrek

Ikrek

rameau.jpg

Az tényleg csodálatos, hogy Vashegyi György mindig meg tudja lepni a hallgatót. Meglepte a múlt héten a Wertherrel, hogy ez milyen szép, és szépen szóló, érzékeny és nagyszabású előadás. Na jó, francia opera, Vashegyi specialitása, mi az, amit nem tud róla. Semmi. De úgy látszik, beérett a tudás, vagy hogy mondjam, passzívumból aktívummá vált, előadás is lett belőle.

És ez is francia opera, Rameau Castor és Pollux. Részben ugyanazokkal az előadókkal, mint a Werther, lehetőség az élettől, hogy megint egy lépéssel közelebb kerüljünk egy kétszeresen is mostoha műfajhoz, mert barokk is és francia is, ha nem volna Vashegyi, ugyan mikor találkoznánk ilyesmivel?

Ugyan mikor, ugyan miért? Ez volt a szünet előtti rész legfontosabb tanulsága. Nem felejtettek el énekelni a múlt heti nagyok, de ami akkor olyan termékeny és feszítő visszafogottság volt Tassis Christoyannis részéről, az most ősz öregapánk emlékszik vissza fiatalabb napjaira alapon szólalt meg. Veronique Gens szólama meg nem elég hosszú, hogy igazán bele tudjon melegedni a hevületbe. És az Orfeo Zenekar már megint olyan, mint az Orfeo Zenekar, azt játssza, amit kell, de nem úgy, ahogy kell, mintha főpróbálnának, most legyenek rendben a hangok, aztán majd jön az előadás. Azon, sajnos, már nem lehetünk jelen. Tán Zeusznak játsszák.

Pedig hát csodazene, csodatörténet Léda kétpetéjű ikreiről, Castor apja halandó, így ő is, Pollux viszont a hattyútól van. (Ha valakit érdekel, Castor apja Tündareosz, amiből kiderülhet az is, hogy a lánytestvérek sem akárkik, szép Heléna és Klütaimnésztra. Nagyon operai a család.) Hogy minden tovább bonyolódjon, Castor és Pollux ugyanabba a nőbe szerelmes, Télaire (hogy végre franciára váltsunk) azonban olvasta József Attilát, hogy aki halandó csak halandót szerethet halhatatlanul, és Castort választotta. Nem az történik, amire számítani lehet, hogy ettől fogva az ikrek gyűlölik egymást, épp ellenkezőleg. A történet akörül játszódik, hogy Pollux önmagát ajánlja föl a halott Castor helyett, hadd éljen, cserébe majd ő eltölti azt a kis időt a halottak között.

Csodálatos történet csodálatos zenével, akkor miért lógatja az ember a fejét a szünetben, hogy már megint áldozatot hoz a műveltség oltárán, most elmondhatja, hogy hallotta a Castor és Pollux első változatát, de hol marad az élmény. És ha már ebbe beletörődött, akkor miért jön meg az élmény szünet után, miért énekel mindenki úgy, mintha most kezdene hatni az előadás előtti kávé, miért kezd el jelenteni minden valamit, még az is, ahogy Veronique Gens kisétál a színről? És mennyire szép a hangja Hasnaa Bennaninak, őrület.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha az fájna, hogy jó lett az előadás. Csak most, utólag, hiányzik az eleje, de talán nem örökre veszítettük el egymást.

Richard Strauss halhatatlansága

Richard Strauss halhatatlansága

richardstrauss2.jpg

Előbb olvastam róla, mint hallottam Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményét, ami nem olyan különleges dolog, ha az ember a nyolcvanas években olvas meg hallgat. Richard Strausst nem játszották nagyon sokat, lemezeket meg nem lehetett csak úgy érdeklődés alapján venni, ami volt, az volt, és Halál nem volt, se megdicsőülés. De a történet maga nagyon izgalmassá tette a művet magát. Strauss haldoklott, már azt hitték, vége, amikor felébredt kicsit, és azt mondta, tényleg pontosan azt élem át, amit megírtam a Halál és megdicsőülésben.

Azért ez korosztálytól függetlenül izgatni kezdi az embert. Legfeljebb azt a különbséget érzem magamon, hogy azelőtt mintha a megdicsőülés izgatott volna jobban, most meg a halál. Nem mintha a szimfonikus költemény bármelyikre is meggyőző választ adott volna. Igen, emlékeztet Mahler 9. szimfóniájának utolsó tételére, valaki nehezen szedi a levegőt, és eléggé zavaros képe van a világról, de hát ezt körülbelül mind így képzeljük. Még Strauss is, aki, jó, ha nem feledjük, huszonöt éves volt, amikor a zeneművet írta, olyan sok fogalma nem lehetett a dolgok valóságáról. (Amúgy ez egy nagyon érdekes, bár, gondolom, a német és osztrák zenetudósok által alaposan feldolgozott kérdés, Strauss és Mahler, hasonlóságok és különbségek. Hogy mást ne mondjak, Strauss egyszer eljátszotta a még el nem készült Salomét Mahlernek, zongoránál, énekelve. Mahler az elejétől kezdve azon izgult, hogy na, mikor jön a Hétfátyoltánc, és milyen lesz. És amikor odaértek, Strauss lapozott egyet. Ezt még nem írtam meg.)

Bármilyen illetlenség is, voltaképpen arra gondolok, hogy ez Strauss utolsó vidám csínyje, a delíriumból visszatérve. Amikor a nagy ember tudja, hogy valamit várnak tőle, utolsó szót, és ő azzal is egy fiatalkori művét támogatja meg, őt hallgassátok, benne van minden, amit tudni kell. Mint a Dekameronban a rablógyilkos, aki, hogy a barátja bajba ne kerüljön, amiért szállást adott neki, az utolsó gyónásában könnyek között megvallja, hogy egyszer köpött a templomban. Mire a rablógyilkost szent emberként temetik el, a barátját meg csodálják a barátja miatt.

Nem azt akarom mondani, hogy a Halál és megdicsőülés nem csodálatos zenekari mű. Csak azt, hogy Richard Strauss hülyít minket. És talán meg sem halt.

Megnémult Zarathustra

Megnémult Zarathustra

neitzsche.jpg

Nem büszkélkedni szeretnék a műveletlenségemmel, csak bevallom: nem olvastam a Zarathustrát. Elég hanyag dolog, tekintve, hogy a szimfonikus költeményt azért szoktam hallgatni, és voltaképpen most is ez a probléma, de hát ránézek Nietzschére, és nem tudom elképzelni, hogy ilyen bajusz mögül valódi okosság érkezhet. Pedig, ha az ember jobban megnézi, vagy gondolatban eltávolítja az orr alatti burjánt, akkor feltűnik, hogy milyen csinos kicsi fülei vannak a mesternek. De hát a fülről nem tehet, a bajuszról meg nagyon is, szóval mégsem. Vagyis csak a fejezetcímeket nézem, amelyeket Richard Strauss is használt, de mivel épp kazettáról hallgatom a művet (Sinopoli vezényel), folyton a Ketten Párizs ellen című Vaszary-regény jár a fejemben. A két fiú franciaszótárt készít, vagyis másol, de már az elején elcsúsznak egy szóval a másolásnál, tehát minden francia szóhoz egy teljesen más magyart tanulnak meg. Mi van, ha én is elcsúszok valahol hallgatás közben, és azt hiszem, hogy a Nagy vágyakozást hallgatom, de már rég az Örömök és szenvedélyeknél tartok?

Van némi vigasz, főleg, ha az ember nem olvasta a könyvet, akkor nyugodtan mondható, hogy ez csak az állvány, amelyet Richard Strauss az építkezéskor használt. Aztán valamiért nem bontotta el az állványt magát, arra most is föl lehet kapaszkodni, de elvben nem ez az út visz az épület belsejébe. Na jó, de mégis hol a bejárat?

süti beállítások módosítása